Ha látjuk a gazdaság vagy az állami szolgáltatások rossz teljesítménye mögötti belső okokat, akkor azon tudunk változtatni; ha felismerjük, hogy a szabadság és a demokratikus működés akadályai hogyan függenek össze a fellépő problémákkal, az a magyar demokrácia jövőbeli esélyeit javítja. Ráadásul a magyar, gyakran illiberálisként leírt modell nemzetközi viszonyítási pontként is szolgál, ezért sorsa nemcsak nekünk, magyaroknak fontos, hanem a szabadság és demokrácia nemzetközi ügye szempontjából is. A közös gondolkodást segítendő, ez az írás néhány szempontot vet fel ahhoz, miben kell egyetértenünk a rendszer csődjének okaiban, és ebből milyen lépések következnek, ha a célunk a demokrácia helyreállítása.

Melyek a csőd jelei? A magyar ipar és gazdaság mutatói regionális összehasonlításban jelentős lemaradást jeleznek, és a következő évekre sem ígérnek sok jót. Az állami újraelosztás kiépült rendszere nem csökkentette, hanem növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, ami fokozza a nehézségeket. A közszolgáltatásoknál nemcsak a javulás vagy átfogó modernizáció maradt el, hanem romló tendenciákat látunk az oktatásban, az egészségügyben és a szociális szférában. Ki gondolta volna, hogy az egyik legkiszolgáltatottabb csoporttal, az állami gondozásra bízott gyerekekkel kapcsolatban nyilvánul meg olyan társadalmi felháborodás, amely megnyithatja az esélyét, hogy valódi politikai akarat is lesz egyszer, hogy javuljon ezen a területen a magyar állam teljesítménye? A belső korrekció autonómiát, átláthatóságot, ugyanakkor érdemi társadalmi kontrollt feltételez. A gazdasági fejlődés autonóm, kiszámítható – a hatalmi logika szerint biztosított kivételek helyett általános normák szerinti – működést kívánna.

A Tisza-párt maga is az orbáni politika kudarcának terméke. Egy demokratikusan működő pártélet része lehetett volna az a belső korrekció, amely révén Magyar Péter nem a Fideszen kívül, hanem azon belül szervezi meg a korábbi Fidesz ideológiai profiljához illesztett platformját. Nem külső ellenzéke és kihívója, hanem utódja – legfeljebb belső ellenzéke és kihívója – Orbánnak. Ma nem a projektlesöprő miniszter, Lázár János botladozásait néznénk – akinek kiemelt szerepe jó képet ad arról, milyen emberi tartalékok maradtak a párt és a kormányzat körül –, hanem a Fidesz egy új lendületét és nemzedékét látnánk kibontakozni. A kormányzati politika nem abból élne, hogy egyre nagyobb erőforrásokat mozgósítva él vissza a leginkább befolyásolható választók bizalmával.

A szuverenitást a zászlajára tűző külpolitika látványosan nem tud fellépni a szintén hangsúlyosnak gondolt határon túli magyarság ügyében a magyar érdekeknek megfelelően. Nem eredménytelenségről van szó, már az érdemi fellépés hiányzik. A normákkal szakító nemzetközi rendben nem nő, hanem csökken a magyar mozgástér. Az utóbbi években olyan szereplőkkel került az ország egy platformra, akik révén nő a kiszámíthatatlanság, növekednek az éppen miattuk indokolható katonai kiadások, és eltűnnek a stabil együttműködésből fakadó gazdasági előnyök.

A politika, amelynek biztonságról és kiszámíthatóságról szóló ígérete hamis, az ebből az ígéretből fakadó szabadságkorlátozást nagyon is valósan érvényesíti a mindennapokban, felszámolva a politikai és gazdasági szabadság intézményi garanciáit, amit a szabadság további visszaszorítása követett. Voltak, akik ezt korán látták. Érdemes utólag rögzíteni, hogy a 2010-es választás előtti hangokból a legpesszimistábbak váltak valóra. Kornai János, Halmai Gábor és mások már az első években leírták, hogy a jogállami, demokratikus működés végzetes vereséget szenvedett, a kiépülő rendszer logikája ezekkel az elvekkel nem fér össze. Abból, hogy voltak, akik korán látták a bajt, nem következik, hogy tizenhat évvel később elegen látnák. Ráadásul ez a belátás nem feltétlen jár együtt a Tisza választási győzelmével: a Tisza támogatói, sőt politikusai között is lehetnek, akiket nem a rendszer alapvetői logikája, hanem annak kirívó hibái löktek a rendszer kritikusai közé, ugyanakkor a továbbra is a Fideszt támogatók között is lehet olyan, aki egyébként tisztában van azzal, hogy alapvető korrekció lenne szükséges, de erre kisebb esélyt lát más pártok támogatása révén.

Az első lépés a magyar demokrácia és szabadság ügyében, hogy felismerjük, ez a kettő hogyan függ össze nemcsak egymással, hanem egy csődbe jutott politikai modell alapvető hibáival. Minél messzebb vagyunk attól, hogy ez egy széleskörű, társadalmi méretű, közös belátássá váljon, annál valószínűbb, hogy a hibák rabjai maradunk. A második lépés a magyar szabadság és népfelség ügyének napi tapasztalattá tétele, amely ügyek a mögöttük megnyilvánuló társadalmi támogatottság révén válnak politikai alapvetéssé. Egyúttal olyan közös alappá, amelyre egy alkotmányos demokrácia, a szabad Magyarország jövője építhető.

Az első lépés megtétele nehezebb a rendszerhez közelebb állóknak, hiszen akik hajlamosabbak inkább a 2010 utáni rendszer vélt előnyeit látni, azok nehezebben jutnak el ahhoz a következtetéshez, hogy a berendezkedés alapvető, szervi hibája a bajok fő forrása. De a tisztázó munka ennél szélesebb kört érint, és akkor lehet sikeres, ha sokféle kiindulópontból hasonló belátások születnek, amikor az Orbán-rendszerre annak végét követően hivatkozunk. A Tisza mögött álló, rendkívül összetett támogatói körben sokak viszonya nem tisztázott a 2010 utáni rendszerhez, miközben összeköti őket a 2026-os rendszerállapottal való szembenállás. Csak hogy egy példát említsek, az Orbán Viktor által létrehozott média egyes részei a Simicska Lajossal való szakítás után gyorsan az ellenzéki oldalon találták magukat, de nem tudjuk, a körülmények összjátéka nélkül még meddig tűntek volna fel a rendszer támogatóiként, és ezzel összefüggésben milyen messzire jutottak abban, hogy a már 2010-ben jelen lévő rendszerszintű hibákat azonosítsák.

Ráadásul nem nyilvánvaló, mi az, amit be kell látni, melyek ezek a rendszerszintű hibák. Számos kérdésben nem az a jövő demokratikus magyar társadalma előtti akadály, ha nem értünk egyet, éppen az egyet nem értés kultúráját kell erősíteni, ahol a más véleményűek nem rögtön a hazát elárulókként tűnnek fel. Mi az tehát, amiben fontos lenne egyetérteni?

Az Orbán-rendszer, miközben a tartását vesztett Nyugat haláláról beszél, maga dolgozott azon, hogy az alapvető emberi normákat felszámolja mind a hazai, mind a nemzetközi diplomáciai térben. A közvélemény alakulásának mérése és a társadalomismeret nem a társadalom belső energiáinak felszabadítását szolgáló folyamatokat, hanem a hatalom megtartását segítő manipulációt szolgálják. Ennek része a másként gondolkodók megbélyegzése és ezzel a hatalomtól eltérő vélemények üldözése, ami éppen a civil kurázsi támadása. A régóta hiányolt roma érdekérvényesítésről mit gondol az a hatalom, amely annak egyik kiemelt megnyilvánulására azzal válaszol, hogy az érintetteket jogellenesen szerzett és ellenőrizhetetlen információk alapján bűnözőknek minősíti? Mit gondol a túlhatalommal szembeni kiemelt garanciáról, a bírói függetlenségről, ha a neki nem tetsző döntéseket immár nem is az Alaptörvénye módosításával vagy törvénnyel írja felül, hanem kormányrendelettel, vagy azzal reagál, hogy igyekszik a döntést hozó bírákat személyükben támadni és lejáratni?

A hatalomtól független erők működése, legyen az társadalmi önszerveződés, gazdasági vagy önkormányzati autonómia, nem gyengesége, hanem ereje egy országnak. A szabadság alapvető garanciája, ha e mögött széles társadalmi támogatottság van. Ez különösen akkor fontos belátás, ha éppen olyan kérdésekről van szó, ahol az autonóm működésből fakadó döntésekkel éppen nem értünk egyet. A szabadság kis körei vagy a szuverén közösségek nem mindig a progresszív értékeket erősítik. Ha a társadalom érzékelése az, hogy követelései csak egy értelmiségi szűrőn keresztül érvényesülhetnek, az szembe megy a népuralom helyreállításának programjával. Ez persze nem zárja ki, hogy alkotmányos, alapjogi szűrő érvényesül, de annak hangsúlyosabb eleme kell hogy legyen a demokratikus folyamatok támogatása.

Ezekkel a belátásokkal függ össze a második lépés megtétele, amely már nemcsak a felismerésről, hanem konkrét változásokról szól, és amely éppolyan nehéz lehet a 2010 utáni rendszert eleve elutasítóknak, mint a kevésbé kritikus társaiknak. Például azért, mert a kiépült önkényuralom felől visszanézve az indokoltnál jobb fényben tűnik fel a demokratikus kísérlet két évtizede, legalábbis kevésbé látszanak annak szervi bajai. A rendszer kevesek számára adta meg a demokratikus tapasztalatot. Paradox módon úgy tűnik, hogy az önkényuralom több esélyt adott erre, mint a korábbi húsz év. Megjelent számos olyan ellenállási forma – mint az SZFE diákjainak ellenállása, az Akadémiai Dolgozók Fórumának megalakulása, a szakszervezetek (elszórt) megerősödése, az aHang működése, az adományok szerepe a jogvédők, a média, sőt a pártok működésében, elsősorban az MKKP és a Tisza esetében –, ami éppen azáltal tűnik jelentős fejleménynek, mert korábban a társadalom önszerveződése kevesebb életjelet mutatott. A 2010 előtti rendszer számos ponton kezdte ki a szabad cselekvés gazdasági alapjait, ahogy azt például Scheiring Gábor dokumentálta.

Az okokat kutatva az alkotmányos intézményekhez közelebb is keresgélhetünk, hiszen a jogvédő intézmények társadalmi támogatottság nélkül magukra maradtak, és nem vette át a helyüket semmi. Érdemes átgondolni, hogy az intézményi garanciáknál vagy a tartalmilag helyesnek gondolt elvek érvényesülésénél nem fontosabb-e a magyar szabadság ügyét tekintve, hogy minél többen érezzék, hogy szabadok a szó legalább két értelmében: hogy szabadon, állami kényszertől nem tartva cselekedhetnek, illetve hogy véleményüknek, fellépésüknek hatása van az állam működésére. Az alkotmányos biztosítékok nem csak korlátként érvényesülhetnek, hanem erősíthetik a népakarat megnyilvánulási formáit. Képletesen szólva a feladat például az, hogy az alkotmányosság kevésbé a mindent jobban tudó (ki)oktatóként, mint az autonóm gondolkodást kiindulópontnak tekintő pedagógusként jelenjen meg. Mind az alkotmányos garanciák, mind az olyan intézmények, mint a népszavazás, vagy az önkormányzatiság működése ennek fényében igényel újragondolást, ha erős biztosítékokat keresünk a magyar alkotmányos demokrácia számára.

A demokratikus helyreállítás útja rögös, és a siker szempontjából döntő lehet, hogy társadalmi egyetértés övezi-e azt a kérdést, hogy melyek voltak a leváltani kívánt berendezkedés(ek) rendszerszintű hibái.