Az adóincidencia fogalma a laikus számára érthetetlen közgazdaságtani szakkifejezésnek tűnhet. Pedig a bankadóval és a jövedelemadóval kapcsolatos vita három hónapja részben e fogalom körül forog. Kezdjük távolabbról: egy adónem bevezetése vagy az adókulcsok változtatása sok szempontból vizsgálható. Hogyan illeszkedik az adórendszer egészébe az új adó? Mekkora gazdasági torzító hatással és mekkora adminisztratív teherrel jár? Mennyire könnyű elkerülni? Fordítva: mennyire teszi lehetővé más adók elkerülését? Mennyire lendíti fel vagy akadályozza a gazdasági növekedést? Mennyire rugalmasan lehet a jövőben változó politikai célokhoz és a gazdasági valósághoz igazítani? Az egyik fontos, sokakat érdeklő kérdés arról szól, ki viseli valójában az adóváltoztatás terheit: ki mennyivel jár jobban vagy rosszabbul, mint az adó kivetése (vagy épp csökkentése) előtt? Ezt hívják az adóincidencia, avagy adóteher kérdésének.

De miért kérdés ez? Nincs beleírva a törvénybe, nem világos, hogy ki viseli egy adóemelés terhét vagy élvezi hasznát? Nem. Tekintsük a társadalombiztosítási járulékcsökkentés esetét. Úgy tűnhet, számít, vajon a munkaadó vagy a munkavállaló járulékát csökkentik-e. Rövid távon talán igen, de végül is mind a kettő arról szól, mekkora a munkaadó által kifizetendő bruttó és az összes adó és járulék után megmaradó nettó összeg közötti különbség. Ha ez a bruttó-nettó különbség csökken, azt, hogy kinél marad a haszon, már a közgazdasági törvényszerűségek: a piac szerkezete, a két fél alkuereje, a kínált és elfogadott állások számának a bérekre való érzékenysége határozza meg. A döntő momentum ilyenkor az, hogy magasabb nettó bérért mennyivel többen, mennyivel több órát készek dolgozni, továbbá hogy alacsonyabb bruttó fizetéseknél mennyire jelennek meg új munkaadók, és a már meglevő vállalkozások készek-e bővíteni a foglalkoztatást.

Ha tehát az Országgyűlés csökkentené a munkavállalói járulékot, és a munkaadó azon felbátorodva, hogy így több marad a munkavállalónak a bruttó bérből, csökkenti vagy kevésbé emeli a bruttó bért, mint tervezte, mondhatjuk, hogy a munkaadó áthárította a járulékcsökkentés talán nem is neki szánt hasznát saját magának. Ha pedig a törvényhozók csökkentik a munkaadó járulékfizetési kötelezettségét, és a munkaadó, hogy megőrizze munkásait, nem tartja meg nem várt hasznának minden forintját, hanem valamelyest megnöveli a nettó fizetéseket is, mondhatjuk: milyen derék, hogy áthárította a járulékcsökkentés hasznát az alkalmazottakra! Mondhatjuk, csak nem sok értelme van. Az adóváltozás incidenciáját, a terhek és hasznok megoszlását a közgazdaságtan összefüggései határozzák meg.

Ez a helyzet a bankadóval is. Ha bevezetnek egy kétszázmilliárdos új adót, biztosan nem a politikusok és bankárok beszédeiben találjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy ki viseli az új adó terheit. A bankok tulajdonosai, akik között sok a külföldi, de közéjük tartozik mindenki, akinek bankrészvénye van (sőt azok is, akik magánnyugdíj-pénztári megtakarításainak egy része ilyen részvényben van)? A bankok beszállítói és alkalmazottai, no meg az ő elmaradó bónuszuk miatt felkopott állú utazási irodák, éttermek és alkalmazottaik? Vagy a bankba befektető és a bankoktól kölcsönt kapó magánszemélyek és vállalatok, meg persze az utóbbiak potenciális alkalmazottai?

Azt, hogy közülük melyik milyen mértékben viseli a terheket, megint csak az határozza meg, hogyan reagál keresletük-kínálatuk az ár- vagy bérváltozásra. Például ha alacsonyabb fizetések esetén a banki alkalmazottak tömegei átáramlanak más szektorokba, a tulajdonos aligha tudja áthárítani rájuk a veszteségét. Arra a vállalatra viszont, amely – szinte akármilyen kamattal – banki kölcsönre szorul, nagyobb teher hárul majd.

Van persze egy kedvezőnek mondható, szélsőséges eset: ha az adót egyetlenegyszer vetnék ki, akkor ugyanis múltbeli, már megváltoztathatatlan tranzakciók alapján dőlne el, hogy kinek mennyit kell fizetnie. Ha ráadásul az Országgyűlés azt is hitelesen meg tudná ígérni, hogy soha többé nem lesz ilyen sarc Magyarországon, akkor az incidencia kérdése viszonylag egyszerű lenne. Hiszen a gazdaság szereplői mindig döntéseik várható hatásaira tekintenek, tehát döntéseikre nem hatna az ilyen sarc, és a terhet egyértelműen a csökkenő profitra igényt formáló tulajdonosok (köztük az OTP-részvénybe is befektető magánnyugdíjpénztárak tagjai) kellene hogy viseljék.

Az olvasó ellenvetheti, hogy a visszamenőleges hatályú törvényhozást nem véletlenül tiltják a jogállami alkotmányok: ha egy országban egy szektor utólagosan megsarcolható, többet senki sincs biztonságban, akármennyire is fogadkoznak a hatalmon levők, hogy ez egyszeri intézkedés volt csupán. Ez a sarcolási kockázat pedig ezután be fog épülni minden, az országgal kapcsolatos gazdasági várakozásba.

Hagyjuk a múltat! A kormány a bankadót 2011-re és 2012-re is tervezi fenntartani. Ha pedig fenntartja, akkor elkerülhetetlen a terhek áthárítása a betétesekre és a kölcsönt felvevőkre. Miért is nem lehet egyszerűen megtiltani az áthárítást? Azért, mert a bankok folyamatosan vesznek fel és bocsátanak el alkalmazottakat, a hitelek és kölcsönök folyamatosan lejárnak, a bankok folyamatosan új konstrukciókkal bombázzák ügyfeleiket. Egy-egy új konstrukció bevezetését a banknál természetesen számítások előzik meg: mekkora befektetéssel mekkora adózás utáni hasznot hozhat az új konstrukció a banknak? Ez viszont azt jelenti, hogy azoknak a kuncsaftoknak a kegyeit, akik az új adó mellett már nem termelnek nyereséget a banknak, a bank ezentúl nem keresni, hanem kerülni fogja. Leegyszerűsítve: a forgalomra kivetett bankadó mostani formájában a nagy forgalom – kis haszon felől a kis forgalom – nagy haszon felé tolja a bankokat.

Nos, akkor hogy is néznek majd ki az adóterhek a három évre szánt bankadó esetén? Ki mekkora terhet fog viselni? A kérdés megválaszolásához a Magyar Nemzeti Bank és a Költségvetési Tanács került a legközelebb, de számítás helyett csak feltételezésekkel éltek az áthárítással kapcsolatban.

Nem a politikusi vágyak, hanem a közgazdaságtan kalkulálható törvényszerűségei döntik el, ki jár jól, ki jár rosszul. Ezért nem ártott volna a kormányzatnak is kiszámolni ezt a bankadó bejelentése előtt (a magyar adórendszer átalakításának dilemmái iránt mélyebben érdeklő olvasónak az adórendszer hatékonyságának javításáról írt tanulmányunkat ajánlom figyelmébe). Ezt kérte számon a kormányon az Európai Központi Bank is. Amikor a Valutaalap aggodalmát fejezi ki a bankok eljövendő hitelezési viselkedési politikájával kapcsolatban, nem azért szól, mert a magyarországi bankok megvesztegették, vagy mert eleve érzéketlen a magyarság boldogulása iránt. Nem megoldás, ha a kormány – a Jobbik tapsával kísérve – elüldözi Budapestről azokat, akik hiányolják a felelős döntésekhez szükséges racionalitást.