A magyar bankadó Európában „élen járó”, Európa számos országa készül hasonlót bevezetni – mondta a magyar kormány 2010 júniusában, amikor egy átfogó gazdaságpolitikai csomag keretében 200 milliárd forint különadó kivetését irányozta elő a pénzügyi szektorra. Ez a magyar nemzeti össztermék, a GDP 0,8 százaléka. Ezt követően, a nyáron valóban számos országról hallhattuk, hogy valamilyen banki különadó bevezetését tervezi. Vajon tényleg követett minket a világ?
Egyelőre csak tervszinten él az Egyesült Államokban Barack Obama elképzelése, amely szerint a bankoknak a mérlegben szereplő összes kötelezettség után 0,15 százalékos adót kellene fizetni. Az USA tíz év alatt összesen 117 milliárd dollárt szedne be – az éves 10-11 milliárd dollárnyi bevétel az USA GDP-jének csupán 0,06 százaléka. Reálisabb és számunkra relevánsabb egy nyáron született közös francia, német és brit javaslat, amely egy mérlegfőösszeg-alapú banki különadó bevezetését javasolta. A nyáron a brit kormány már konkrétabb javaslatokat is tett egy olyan bankadóra, amely elsősorban a kockázatot hordozó kötelezettségekre vonatkozna, és a tervezett éves adóbevétel a GDP 0,1 százaléka alatt maradna. (A britek a bankok helyett a bankárokat akarják jobban büntetni, és néhány évig 2-3 milliárd fontos különadóval sújtják a magas banki bónuszokat.) A német kormány jelenleg még ennél is kisebb bevételt, évente egymilliárd eurót (280 milliárd forint) tervez, ez a német GDP 0,04 százaléka.
Az egyes országok terveivel párhuzamosan jelent meg a világ tíz legfejlettebb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő G20-ak megállapodása, amely szerint a pénzügyi szektornak számottevő hozzájárulást kell fizetnie a társadalomnak a pénzügyi válság kezelése során okozott károk miatti terhekért cserébe. Hasonló értelmű döntést hozott júniusban az Európai Bizottság is. A közös nyilatkozatok szerint a különadó célja, hogy a pénzügyi intézmények hozzájárulása figyelembe vegye azokat a kockázatokat, amelyeket a bankok és egyéb szervezetek a pénzügyi rendszerre és az egész gazdaság működésére gyakorolnak. Ez hosszú távon az adófizetők érdekeit védi. Emellett fontos, hogy a nemzetközi verseny ne sérüljön, ezért is kell nemzetközi megoldásokat találni.
Az európai tervezetek esetében ugyan szempont az eddig okozott károk „megtérítése”, ám a fő cél a jövőbeli veszélyek kezelése. Ugyan az egyes országokban fizetendő évi 2-3 milliárd euró egyszerre nem sok, de mivel minden évben megjelenik, egy idő után elég nagy alap lesz az esetleges válság kezelésére.
Valóban ez a lényeg! A pénzügyi válság tanulsága, hogy a pénzügyi szektor (bankok, biztosítók, alapkezelők, befektetési társaságok) nem csak egy olyan iparág, mint a többi, hiszen többek között két nagyon fontos nemzetgazdasági feladatot is ellát. Először is összegyűjti a megtakarításokat, és elérhetővé teszi a finanszírozást kereső vállalatok és háztartások számára. Másodszor, kockázatot kezel, vagyis „biztosítást” ajánl bizonytalan helyzetekre, például hosszú távú hitelt ad rövid távú betétekért cserébe, állandó hozamot ad változó kamatért cserébe, mai pénzt ad jövőbeniért cserébe.
A pénzügyi válság arra mutatott rá, hogy az egyes vállalatok vagy akár államok csődje ellen lehet védekezni – erre épült ki az úgynevezett hitelpiaci származékos csereügyletek (CDS) piaca. Ám az egész rendszerre nem lehet biztosítást kötni, hiszen amikor szükség van rá, éppen a garanciát kiállító nem képes eleget tenni kötelezettségeinek. Ilyenkor csakis az állam léphet be megmentőként – éppen ezt láttuk az elmúlt két évben.
Az állami bankmentés azonban elképesztő összegbe kerül. Az USA összesen 1000 milliárd dollár nagyságrendű összeget költött banki mentőakciókra a 2008–2009-es időszakban; csak az AIG biztosító társaság kimentése 100 milliárd dollárba került az amerikai adófizetőknek. Ekkora volumenű mentőakcióra azonban csak ritkán van szükség: jelentősebb pénzügyi válság évszázadonként egyszer vagy kétszer fordul elő, miközben egy-egy kisebb válság két-három évtizedenként is megjelenik.
A biztosítást éppen az ilyen helyzetekre találták ki: a globális pénzügyi válság, mint a 2008-as, ritka, de nagyon súlyos káresemény. Az európai kezdeményezések célja éppen egy olyan pénzügyi adó kidolgozása, amely lényegében egy ilyen káreseményhez tartozó biztosítási díjként fogható fel. A bankok a fellendülés idején fizetnek azért, hogy legyen olyan alap, amelyből ki lehet segíteni őket a válságos időkben. Az érvelésből látszik, hogy ennek a rendszernek a pénzügyi stabilitás növelése a célja. Ezért nem meglepő, hogy a bevételi tervek sem olyan magasak, a GDP 0,04 és 0,1 százaléka között mozognak. A magyar bevételi cél – relatív értelemben – ennek tízszerese, a GDP 0,8 százaláka. A két adó közötti nagyságrendi különbség mutatja, hogy a magyar adó célja nem a biztosítás, hanem a költségvetés bevételeinek növelése.
Az európai bankadótervezetek célja tehát a pénzügyi stabilitás erősítése a jövőben; hogy ne kelljen még egyszer adófizetői pénzből kistafírozni a hanyagság és mohóság miatt összeomló bankokat. Ezért a tervezett, lehetőség szerint közös európai bankadó nem befolyásolja a banki versenyt, hosszú távú, kiszámítható és a pénzügyi stabilitást javító megoldás lesz. Ezzel szemben a magyar terv kizárólagos célja a bevételszerzés. Eseti és bizonytalan jellege pedig – a külföldi bankadókkal ellentétben – csökkenti a kiszámíthatóságot és a stabilitást. De ez már egy másik történet.