Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy mi a prognózis empirikus alapja, netán hogy minek kellene teljesülnie ahhoz, hogy bekövetkezhessen a 2030-as utolérés. Először is a száraz tények: Magyarország 2006 óta – ekkor hagyott le bennünket Szlovákia és Észtország – a vásárlóparitáson mért, egy főre jutó nemzeti összterméket tekintve a huszonhét tagú Európai Unióban hátulról a hatodik. Jóval szegényebb nálunk Románia és Bulgária; Lettország stabilan mögöttünk van. Litvánia 2008-ban majdnem elérte a szintünket, de a válság erősebben érintette őket, mint hazánkat. Lengyelország pedig, amely a régióból messze a legjobban vészelte át a világgazdasági nehézségeket, éppenséggel hamar meg is előzhet bennünket. (Nem mintha ennek örülnünk kellene, de az elmúlt évtizedben hatalmasat alkotó Észtország az általános visszaesés egyik nagy veszteseként 2009-ben ismét helyet cserélt velünk.)

Kiknek kellene a nyakukon érezniük jeges leheletünket? Az átlag eléréséhez nyilván meg kellene előznünk minimum azokat az országokat, amelyek nálunk gazdagabbak, de az Unió átlagát nem érik el. A mi egy főre jutó GDP-nk az Unió átlagának 63 százaléka. Szlovákia jövedelme az uniós átlag 72 százalékát, a Portugália, Csehország, Málta trió kb. 80 százalékát, még feljebb pedig Ciprus, Görögország, Szlovénia átlagosan 93 százalékát teszi ki (bár Szlovénia elég nagyot esett 2009-ben). És most ne firtassuk, hogy a görög kőszikla hol fog megállni – de hozzánk képest elég magasról indult zuhanásnak. A spanyolokkal kezdődően a többi tagállam az átlag felett helyezkedik el.

De a szinteknél fontosabb a dinamika. Ebből a szempontból még rosszabb a helyzet. Magyarország 2002–2007 között, a világgazdasági konjunktúra éveiben egyetlen százalékponttal került közelebb az EU-s átlaghoz, míg azok, akiket meg kellene előznünk vagy magunk mögött tartanunk, ennek többszörösével: az észtek 19 százalékponttal, a litvánok és a lettek 15-tel, a szlovákok 13-mal, a románok 12-vel; a régióban az utánunk leggyengébb eredményt ebben Lengyelország és az eleve leggazdagabb Szlovénia mutatta fel, ők 6 százalékpontot faragtak.
A matematikai érdekesség kedvéért nézzük meg, mit követelne meg a húsz éven belüli felzárkózás az EU átlagához. Azt találjuk, hogy Magyarországnak folyamatosan az EU-s növekedést 2,5 százalékponttal meghaladó ütemben kellene növekednie. Ha például az Unió átlagos növekedése 1 vagy 1,5 százalék évente, akkor a magyar GDP-bővülésnek mintegy háromszorosan kellene meghaladnia ezt az ütemet. (Ilyesmire tartósan soha nem került sor, pl. 1996–2007 között a magyar növekedés 3,7, az EU 27-es 2,3 volt, de 1997-ben és 1998-ban, amikor a magyar gazdaság a legimponálóbb növekedési teljesítményt nyújtotta, kétszeresen haladtuk meg az EU ütemét.) Nézzünk meg tehát egy nagyon optimista – de a valósághoz kicsit közelebb álló – forgatókönyvet, mely szerint az EU 1,5-kal növekszik, mi pedig ezt képesek vagyunk kétszeresen meghaladni (de nem többel!). Ez csak 32 év alatt, 2042-re hozná el a felzárkózást.

Milyen tényezők alapozhatják meg az ennél is gyorsabb, szinte a gazdasági csodaszámba menő növekedést? Matolcsy a leendő felzárkózás zálogát a középosztályosodásban, az állam, a piac, az érdekképviseletek újszerű együttműködésében, egyszóval új, „nemzeti” intézmények kialakításában látja. És ha a hangsúlyokban meg a töretlen optimizmusban nem is feltétlenül, de a diagnózis alapvonalaiban a legtöbb közgazdász minden bizonnyal egyetért. A közgazdaságtan számos új eredménye azt mutatja, hogy a hosszú távú gazdasági növekedést elsősorban az intézményi tényezők határozzák meg.

Termelékeny munkát végezni, pláne innovációt végrehajtani, akkor lehet, ha tevékenysége gyümölcseit megtarthatja a vállalkozó: sem államosítással, sem önkényes törvényalkotással, sem részrehajló bíráskodással nem foszthatják meg attól, amit létrehozott. Ezek mind intézményi kérdések, és a sor csak folytatódik. Hiszen gondoljunk bele: a termelékeny szorgoskodásnak azok az országok ágyaznak meg, ahol ez jobban kifizetődik, mint a társadalom szempontjából nem termelékeny szorgoskodás. Monopol- és korrupciós járadékból, kétes hasznosságú hivatalokban kapott fizetésből, adott esetben segélyekből is szépen meg lehet élni, amennyiben az intézmények megengedik.

Magyarország kudarcának okai között a szakértők és laikusok egyaránt a drága és pazarló államot, a korrupciót, a munkára nem ösztönző családtámogatási és segélyezési rendszert szokták kiemelni.
Milyen pályára állhatnánk, ha mindezen sikerülne változtatni? Bontsuk ketté a kérdést: egyrészt tudnunk kell, hogy biztosan a helyes irányba haladunk-e. Vannak biztató jelek is, például magának az „együttműködésnek” a hangsúlyozása. De itt van mindjárt kettő a kétségeket ébresztő jelenségek közül: a kormány úgy állítja be a költségvetési hiány elengedését, mintha az csupán a nemzet javáról meg az önrendelkezésről szólhatna, és semmiképp sem a nagy és felelőtlen állam fenntartásáról; a vezetés az energiaszektorban és a gazdaság több más területén a piaci logika visszaszorítását szorgalmazza. Ezek olyan momentumok, amelyek megkérdőjelezik a növekedésbarát intézményrendszer kialakítását.

A fő probléma azonban nem is a szándékolt intézményi reformok kétséges iránya. Az intézmények nem azonosak a jogszabályokkal, és nem is változhatnak egyik percről a másikra, hiszen hatást csak az emberek várakozásainak, vélekedéseinek, szokásainak függvényében tudnak kifejteni. Ha a törvények megújulásával nem jár együtt az intézmények többi dimenziójának változása, akkor nem várható gyorsuló növekedés.

A másik fontos kérdés, amit vizsgálnunk kell, az, hogy az intézményeken kívül – amelyek megváltoztatását Matolcsy pusztán politikai akarat dolgának állítja be – milyen további tényezők hátráltatják a magyar növekedés kibontakozását. Mi lenne, ha a bíróságok, a közbeszerzési intézményrendszer, a piaci szabályozás, az EU-s támogatások felhasználása, az oktatási rendszer, az egészségügy és minden más, ami csak a Magyar Közlöny lapjaira tartozhat, úgy működne, akár az olvasó legszebb álmaiban? Sajnos ekkor is maradnának nehéz kövek a hátizsákunkban: a demográfiai helyzetünk kedvezőtlen, és a magyar munkavállalók képzettsége elavult. Ez a kettő biztosan olyan probléma, amelynek hatása a ma meghozott legjobb döntések mellett is inkább 2050-ig, mint 2030-ig kihat a növekedési pályánkra. És nem látszik, hogyan marad el mögöttünk az a sok ország.