A társak hatása (peer effect) annak mérését jelenti, hogy mennyiben befolyásolja egy tanuló iskolai teljesítményét az osztálytársi környezet. Számít-e egyáltalán, hogy valaki milyen közegbe kerül, vagy a családi háttér mindent meghatároz? Az okos osztálytársaktól lehet-e többet tanulni, vagy a rosszak zavarják inkább az osztálytermi munkát? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ, ha megfelelő adatokkal rendelkezünk, és módszertanilag ötletesen állunk a kérdéshez. Mert a társak hatásának mérése egyáltalán nem triviális.

A szelektív oktatási rendszerekben, mint amilyen a német, az osztrák vagy a magyar, különösen fontos, hogy tudjuk, milyen hatással van a közösség az adott tanuló iskolai teljesítményére, hiszen a szelekció miatt tipikusan hasonló családi hátterű tanulók tanulnak együtt, így a társak hatása is jelentősebb lehet. Az osztálytársak persze a tanulók minden tulajdonságára hatással vannak. Az empirikus vizsgálatok azonban természetükből fakadóan a viszonylag könnyen mérhető kimeneteken – legtöbbször valamilyen tesztpontszámon – tudják vizsgálni ezt a hatást. Ezért az iskola olyan egyéb fontos hatásait, mint például a tanulók érzelmi érettségét, ritkán elemzik. Mindazonáltal semmi sem utal arra, hogy szigorú átváltás lenne a mérhető és a nem mérhető kimenetek között. Következésképpen, ha például a társak pozitív hatása a szövegértés tesztpontszámán kimutatható, akkor nem valószínű, hogy ugyanezen közösség megnehezítené a vizsgált tanuló jövőbeli társadalmi beilleszkedését. Ráadásul maga az oktatáspolitika is elsősorban a sztenderdizált módon és viszonylag alacsony költséggel mérhető eredményekre tud reagálni, és ez alapján tudja ösztönözni az iskolákat.

Egy olyan szelektált oktatási rendszerben, mint amilyen a magyar, elengedhetetlen, hogy tudjuk, milyen hatással van a közösség az adott tanuló iskolai teljesítményére. Ennek hiányában nem mérhető, hogy valójában mennyit tesz hozzá az iskola (a tanárok, illetve az oktatás, nevelés) a tanulók teljesítményéhez. E mérés nélkül nem kaphatunk választ arra, hogy vajon az eltérő képességű tanulók integrált oktatása vagy a tehetséggondozás és felzárkóztatás kombinációja viszi inkább előre az országot. Olyan egyedi történeteket mindenki tud, amelyekben egy rossz tanuló szétbomlasztotta az osztályközösséget, vagy amelyekben a született tanár találkozása egy csoport válogatott zsenivel Nobel-díjhoz vezetett. Az oktatáspolitikai döntések meghozatalakor azonban nagyobb mintán alapuló, szisztematikus vizsgálatokból szabad csak következtetéseket levonni.

Sajnos a társak hatásának vizsgálata módszertanilag egyáltalán nem egyszerű. A fő problémát a „visszatükröződési probléma” (reflection problem) jelenti. Az elnevezés Charles F. Manski egy 1993-as cikkéből származik. Álláspontja szerint „a probléma hasonló ahhoz, amikor egy ember és a tükörképének a mozgását elemezzük. Vajon a tükörkép mozgatja az embert, vagy csak visszatükrözi annak mozgását? Egy olyan ember, aki nem ért sem az optikához, sem az emberi viselkedéshez, nem lenne képes megválaszolni e kérdést.” Vagyis nem triviális megválaszolni, hogy vajon a társak befolyásolják-e az egyének viselkedését, vagy csupán azt figyeljük meg, hogy a közösség és az egyén – valamilyen, számunkra ismeretlen okból kifolyólag – ugyanúgy viselkedik.

Ezt a problémát a magyar oktatási rendszerben a következőképpen lehetne megfogalmazni: az iskolai szelekció és önszelekció miatt a tanulókat nem véletlenszerűen, hanem társadalmi hátterük, egyéni képességeik, illetve egyéb megfigyelhető vagy nem megfigyelhető jellemzőik alapján válogatják ki. Tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy például egy tanuló tesztpontszáma az iskola (és ezen belül a társak) jó hatása miatt lett magas, vagy ez a kiváló képességű tanuló eleve azért választotta az adott iskolát, mert tudta, hogy oda hasonlóan jó képességű gyerekek járnak. Utóbbi esetben természetesen másik iskolában is hasonló eredményt ért volna el, az előbbiben viszont sokkal gyengébbet.

Ahogyan azt Kézdi Gábor egyik előadásában megállapította, az ideális módszer az volna, ha vennénk egy egyént, beraknánk egy közösségbe, és egy idő után megnéznénk, hogyan változtak bizonyos jellemzői (mondjuk a tesztpontszáma). Majd visszamennénk az időben, és ugyanezt az egyént egy másik közösségbe helyezve kis idő elteltével ismét megnéznénk a hatást. Ha ezt a módszert viszonylag sokszor és sok egyénre alkalmaznánk, elég pontosan tudnánk mérni a társak hatását. Tekintettel arra, hogy a társadalomtudományokban az ilyen kísérlet egyrészt lehetetlen, másrészt még az időutazás feltalálása után is etikai problémákat vetne fel, egyéb módszerekhez kell folyamodni.

Manski említett cikkében arra a következtetésre jut, hogy csak abban az esetben van esély a társak hatásának pontos becslésére, ha találunk olyan referenciacsoportot, amelynek jellemzői nagymértékben nem térnek el az adott személy csoportjának jellemzőitől, viszont a referenciacsoport nem hat az adott egyénre. Vagyis olyan csoportot kell megfigyelnünk, amely hasonlóan viselkedik, mint az adott személy csoportja, csak az egyén jelenléte nélkül. Ha a tanuló valódi eredményeit össze tudnánk hasonlítani egy ilyen kontrollcsoport teljesítményével, akkor a különbség megmutatná a társak hatását. Ahhoz viszont, hogy az adott társadalomra érvényes megállapítást tegyünk, nem elég egyetlen egyénre elkészíteni az elemzést, hanem minél több személyt be kell vonni a vizsgálatba. Az ilyen elemzések elkészítése nyilvánvalóan nagy ötletességet, komoly módszertani eszköztárat és igen részletes adatokat igényel. A mérés azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy képet kapjunk arról, az iskolatársak milyen hatással vannak a tanulók teljesítményére.