Magyarországnak hamarosan új alkotmánya lesz, tudatta a frissen megválasztott kormányfő az ország közvéleményével néhány héttel a megnyert választások után, noha ilyesmiről nem esett szó sem a kampányban, sem pedig a Fidesz választási programjában. Néhány héttel ezelőtt már arról értesülhettünk, hogy az új alkotmányt a jövő év kora tavaszán el kell fogadni. Azért ilyen erőltetett iramban, mert gyorsan elillan a türelmi idő: a miniszterelnök és környezete feltehetően arra számít, hogy a változatlanul nehéz gazdasági helyzetben kormányozva pártjának és személyének mai széles körű támogatottsága hamar elapadhat. Talán attól is tart, hogy a támogatottság csökkenésével a párton belüli feszültségek kiéleződnek, és a mindenekelőtt az ő személyéhez kötődő, szinte csak általa ambicionált alkotmányozási terv a párton belüli ellenállás miatt akadhat el. Emlékeztetőül: a Fidesz egyik legbefolyásosabb emberének tartott választmányi elnök, Kövér László még az országgyűlési választások első fordulója után is úgy nyilatkozott, hogy mindössze négy kétharmados törvény megváltoztatása szükséges, hozzátéve: „Nem a kétharmadon innen vagy a kétharmadon túl összeszámolt mandátumok száma fogja majd eldönteni, hogy a kormánynak milyen lesz a mozgástere.”

Érthető volna, ha a Fideszen belül nem övezné osztatlan lelkesedés az új alkotmány tervét. Az alkotmányozás időt és értékes erőforrásokat köt le, konfliktusokkal jár, és politikai tőkét él fel, miközben a pártnak amúgy is megszámlálhatatlan konfliktusra kell készülnie, és politikai tőkéje utolsó morzsájára is szüksége lesz, ha sikeresen akarja véghezvinni a gazdaság és társadalom konszolidációját. Ráadásul a kormánytöbbség céljainak eléréséhez sincs rá szükség: konzervatív társadalompolitika, a középosztályt kedvezményező jövedelempolitika, represszív büntetőpolitika és protekcionista gazdaságpolitika a régi alkotmány mellett is akadálytalanul folytatható. Ez is arra enged következtetni, hogy az új alkotmány ötlete a miniszterelnök személyes ambícióját tükrözi, hogy az ország közjogi berendezkedésén maradandó kéznyomot hagyjon.

A rendszerváltás alkotmánya az akkor meghatározó pártok mértékadó csoportjainak közös műve. Részük volt benne az MDF konzervatívjainak, az SZDSZ és az akkori Fidesz bal- és jobboldali liberálisainak, és elfogadhatták az állampárt reformszárnyából megalakuló MSZP politikusai is. E csoportok önértelmezése összeegyeztethető volt a közös alkotmánnyal, sőt nem kis részben arra épült. Csökkenő tekintélye ellenére ezért tölthetett be integráló szerepet a magyar politikában. Egészen mostanáig maga az 1989-ben létrehozott alkotmányos alapszerkezet soha nem állt a magyar politikát megosztó alapkonfliktusok homlokterében.

Ezzel szöges ellentétben az új alkotmány, ha lesz, egyedül Orbán alkotmánya lesz. Kezdetektől a konfliktusok középpontjában áll, nem a politikai riválisok közös műveként születik, hanem azzal a szándékkal, hogy a jobboldal vezetője emléket állítson pártja történelmi győzelmének ellenfele fölött – és személyes dominanciájának saját politikai tábora fölött. Megpróbál majd új politikai identitást kialakítani a magyar jobboldal számára a „Nemzeti Együttműködés” alkotmánya körül, amivel nemcsak liberális vagy világias baloldali honfitársaink nem azonosulhatnak, hanem az alkotmányhű konzervatívoknak és más jobboldaliaknak is jó okuk lesz ellenezni, hiszen a miniszterelnök képére szabott alkotmány a jobboldalon belüli alternatívákat is korlátozni hivatott.

Mindebből az következik, hogy ha lesz új alkotmány, akkor az tartalmától függetlenül nem töltheti be legfőbb funkcióját, és ezért nem lehet legitim. Keletkezésének körülményei kizárják, hogy az lehessen. Ezért elhibázott az a stratégia, amit a parlamenti ellenzék demokratikus pártjai követnek, hogy konstruktív javaslatokkal próbálják javítani a készülő szöveget, hiszen nem a tartalom lesz legitimitásának legfőbb akadálya, hanem a cél, amely vezeti a kormányfőt.

Látszólag magától értetődő a következtetés: az alkotmány híveinek mindent meg kell tenniük az új alkotmány elfogadásának megakadályozására. Mivel jogi, eljárási lépések nem állnak rendelkezésre, az egyetlen eszköz a politikai nyomásgyakorlás. Igyekezniük kell a közvéleményt szembefordítani az alkotmányozással, ezzel megnövelve annak politikai költségét a kormánytöbbség számára, abban bízva, hogy ez végül eltántoríthatja. Nagyon komoly, valószínűleg perdöntő érvek szólnak ezen elgondolás mellett. De világosan kell látni veszélyeit is.

Mai tudásunk szerint e konfrontatív stratégia esélye a sikerre kicsi, miközben az új alkotmány ellen indított frontális politikai küzdelem maga is hozzájárul annak legitimációhiányához, ha az végül mégis megszületik (ami valószínűbb). Mivel mélyíti a konfliktust, és mozgósítja legalább a közvélemény egy részét az új alkotmány ellen, maga is okozója lehet annak, hogy Magyarország hosszú évekig, esetleg évtizedekig nem alkothat valódi demokratikus közösséget. Sőt tovább is mehetünk. A következmények abban az esetben sem megnyugtatóak, ha a stratégia mégis sikert arat. Hiszen addigra már a kormányfő is mozgósította híveit az egyoldalú alkotmányozás ügye mellett és – közvetve – a rendszerváltás alkotmánya ellen. A kialakuló konfliktus visszavetül a ma érvényes alkotmányra, ami azután már nem ugyanaz lesz, mint ami eddig volt. Úgy tűnik, a stratégia bármely kimenetel esetén súlyosan hiányos legitimitású alkotmányhoz vezet.

A jobboldal vezetője tehát olyan helyzetet állított elő, amelyben az alkotmány hívei csak rossz alternatívák közül választhatnak: az itt jelzett veszélyeket hordozó konfrontatív stratégia és az eleve vállalhatatlan belenyugvás között. Ugyanakkor megvizsgálandó, hogy van-e mód a konfrontatív stratégia imént elemzett negatív következményeinek enyhítésére. Úgy látom, van erre lehetőség. Ehhez két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt az erőltetett alkotmányozás tervét a lehetőségek szerint el kell választani a kormánytöbbség egészétől és annak általános politikai céljaitól, és egyértelművé tenni, hogy az magának a kormányfőnek a személyéhez kötődik. Másodszor, az alkotmányozás megállítására irányuló erőfeszítéseknek olyan hangon kell szólniuk, amely alkalmas arra, hogy az alkotmányhű konzervatívok is meghallják, élére pedig csak olyan személyek állhatnak, akik politikai helyzete e két feltétel teljesülését nem zárja ki. Ha e feltételek teljesülnek, és az alkotmányhű konzervatívok körében visszhangra talál a törekvés, akkor később, a körülmények kedvező fordulata után az alkotmányosságon esett súlyos sérelem leválasztható lesz a jobboldal politikai identitásáról, és mód nyílhat rá, hogy a demokratikus jogállam bal-, jobboldali és liberális hívei közösen orvosolják azt.

A sikeres demokráciákban a társadalmat mély nézetkülönbségek szabdalják szinte minden fontos politikai kérdésben, mégis demokratikus közösséget alkothatnak, mert vitáik keretéül elfogadják a közös alkotmány normáit. Nem alkothat ilyen közösséget az a társadalom, amelyben a szemben álló felek identitása ellentétes alkotmányos elgondolások körül kristályosodik ki. Amíg lehet, mindent meg kell tenni ennek elkerülésére. Ha nem sikerül, azért a felelősség az egyoldalú alkotmányozást végigerőltető kormányfőé lesz. De a siker azon is múlik, hogy a rendszerváltás alkotmányának hívei milyen lépéseket választanak.