A legtöbb kutató ki tudja mutatni az iskolatársak szignifikáns – bár nem minden esetben nagy vagy hosszan tartó – hatását egymás teljesítményére (például Hoxby, Lavy és Schlosser valamint Hanushek és szerzőtársai). A kutatások közül módszertanilag Bruce Sacerdote tanulmánya az egyik legérdekesebb. Sacerdote egy „természetes kísérlet” segítségével tudta azonosítani a társak hatását a Dartmouth főiskolában. A természetes kísérlet, vagyis véletlenszerű elrendezés abból származott, hogy az elsőéves hallgatók sorsolás alapján kapnak szobát az iskola kollégiumaiban, ezért nem kell attól tartani, hogy a jobb képességűek általában jobb képességű szobatársakat választanak. Mindemellett a szerző meg tudta figyelni – többek között – a tanulók egyéni felvételi pontszámát és középiskolai eredményeit, illetve azt, hogy a későbbiekben milyen osztályzatokat értek el a főiskolán, milyen szakokat választottak, és milyen főiskolai csoportokhoz tartoztak.

A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a szobatársak kimutatható hatással vannak a tanulók főiskolai osztályzataira. Az derült ki, hogy érdemes jó tanulókkal (felső 25 százalék) egy szobában lakni, a rossz tanulók (alsó 25 százalék) társasága viszont nem volt rossz hatással a jegyekre a közepes tanulókhoz képest. A szobatársak azonban nincsenek hatással például a szakválasztásra. Az eredmények azt is megmutatták, hogy a tágabb kollégiumi közösség sokkal kisebb hatással van az osztályzatokra, viszont a főiskolai egyéb csoportok választásában a kollégiumi társaknak nagyobb szerepük van, mint a szobatársaknak. Vagyis az adott főiskolán különböző döntések esetén eltérő referenciacsoportok befolyásolják a diákokat.

Ezek az eredmények a főiskolásokra vonatkoznak. Kérdés azonban, hogy a közoktatásban milyen hatásuk van a társaknak. Lavy, Silva és Weinhardt 2009-es kutatása (amelyet a voxeu.org honlapon ismertetnek röviden) a közoktatás szempontjából is releváns eredményeket közöl. A szerzők az angol általános iskolák esetében becsülik meg a társak képességeinek hatását az egyéni 14 éves kori teszteredményekre. Összesen 3 év és mintegy 3,6 millió tanuló adatai alapján a kifejezetten rossz tanulók (az országos mintában a legrosszabb 5%) szignifikáns és negatív hatással vannak a társaikra. A szerzők azonban hangsúlyozzák, hogy ez a hatás nem jelentős: ha 20%-kal csökkentenénk egy osztályban a kifejezetten rossz tanulók arányát (ez a mintájukban megfigyelhető legnagyobb arány egy iskolán belül), akkor a többi tanuló tesztpontszáma mindössze 2 százalékkal nőne. Ez az arány kisebb, mint amelyet egyéb kutatásokban eddig becsültek. Másrészt ha nem a legrosszabb 5 százalékot vizsgálják, hanem mondjuk a legrosszabb 5–10 százalékig terjedő intervallumba eső tanulók hatását, akkor nem találnak szignifikáns eredményt. Vagyis csak a legeslegrosszabb tanulók húzzák le egy kicsit az átlagot.

Érdekes módon azonban a legjobb 5 százaléknyi tanulónál nem találnak ilyen hatást a teljes populációra nézve; azaz a legeslegjobbak egyáltalán nem húzzák fel az átlagot. Ez az eredmény azonban megváltozik, ha csak a fiúkat vagy csak a lányokat vizsgálják: a lányok, és közülük is főleg a rosszabbul teljesítők, nagyon sokat profitálnak a kiváló osztálytársak jelenlétéből, míg a fiúk rosszabbul teljesítenek, ha nagyon jól teljesítő fiúk veszik őket körül. Erre az érdekes eredményre csak spekulatív magyarázatokkal szolgálnak: egyrészt egyéb pszichológiai kutatásokból kiderül, hogy a lányok erősebben reagálnak a társak hatására, másrészt a fiúknál viszont könnyebben jelentkezhet a „két dudás nem fér meg egy csárdában” hatás, amely teljesítménycsökkenéshez vezethet.

A szerzők néhány érdekes szimulációt is végeznek az adataikon. Egy kevéssé realisztikus szimulációban megnézik, hogyan változna a tanulók teszteredménye, ha homogénebbé tennék a csoportokat úgy, hogy a legrosszabb és a legjobb tanulókat is kivennék (vagyis a képességmegoszlás 5-től 95%-ig tartana). Az eredmények azt mutatják, hogy a fiúk teljesítménye ezáltal egyértelműen nőne (hiszen az átlagos fiúkat a legrosszabb és a legjobb 5 százalék is lehúzta), míg a lányok esetében a gyengébben teljesítőké csökkenne, de a jobban teljesítőké nőne (hiszen a gyengén teljesítő lányokat jobban segítették a legjobbak, mint hátráltatták a legrosszabbak). Egy másik, realisztikusabb szimulációban az osztályokat kétfelé bontják, az átlagosnál jobb és az átlagosnál rosszabb csoportokra. Az eredmények szerint a rosszabb csoport rosszul járna, míg a jobb csoportban nőne a teljesítmény, de fiúkat ez a szétválasztás kevésbé, míg a lányokat jobban érintené.

Angrist és Lang amerikai adatokkal készített tanulmánya sokkal közvetlenebbül vizsgálja a társak hatását az integrált iskolákban. A szerzők a bostoni deszegregációs program hatását elemezték egy kerület részletes adatain. Eredményeik azt mutatták, hogy a programban iskolát váltó rosszabb családi hátterű, leginkább fekete diákok nincsenek kimutatható hatással a fogadóiskolák jobb családi hátterű, leginkább fehér bőrű diákjaira. Vagyis ha feltételezzük, hogy a fogadóiskolák – amelyek jobban felszereltek, jobb tanári gárdával rendelkeznek, mint a küldőiskolák – hosszabb távon hatással lesznek a tanulók most még nem megfigyelhető jellemzőire (mint például a már említett társadalmi beilleszkedés), akkor a programnak társadalmilag mindenképpen pozitív hozadéka van: növeli az esélyegyenlőséget és az átlagos eredményeket is.

Magyarországon a Kézdi–Surányi-jelentés vizsgálta egy integrációs program hatásait, és pozitív hatást mutatott ki a diákok iskolai teljesítményére. Ez azonban nem csupán a társak, hanem egy jól kidolgozott integrációs program hatását mutatta, amelyet néhány iskolában sok erőforrás felhasználásával hajtottak végre. Az eredmény megmutatja, milyen fontosak a jól kidolgozott integrációs programok, de nem tekinthető a társak átlagos hatását pontosan mutató becslésnek.

Vagyis összességében azt mondhatjuk, hogy nem tudunk sokat. A legtöbb megjelent kutatás szerint a társaknak van hatásuk a többiekre, de ez nem egyértelműen jó vagy rossz. Azaz a jó tanulók valószínűleg felfelé, a rossz tanulók viszont lefelé tudják húzni az átlagos tanuló teljesítményét. Ráadásul a kutatások eredményei alapján a fiúk és a lányok másképpen reagálnak a társak hatására; illetve a jobban és a rosszabbul teljesítőkre megint csak eltérő hatással van a többi tanuló jelenléte. Az is valószínű, hogy eltérő kimenetek vizsgálatakor más és más referenciacsoport a meghatározó. Elhamarkodott tehát azt gondolni, hogy a rosszabban tanuló diákokkal egy osztályban tanuló gyerekek teljesítménye rosszabb lesz – feltételezve az iskolai erőforrások azonos színvonalát -, de az integráció sem vezet minden tanuló teljesítményének a javulásához. A társak iskolai eredményekre gyakorolt hatása nem lehet tehát döntő szempont az integrációról szóló vitában – azt más érvek alapján kell eldönteni.