Hét éven belül a bevándorlást érintő ötödik törvénymódosítást fogadta el a francia parlament október elején. Már kezdettől fogva világos volt, hogy Sarkozy „cigányok” (a francia állampolgárságú „utazó emberek” és kelet-európai romák) elleni fellépése egy szélesebb körű stratégia része. Ugyanis az új törvények nemcsak őket célozzák, hanem általában irányulnak a büntetőpolitika szigorítására és a bevándorlók megfenyítésére, illetve sakkban tartására. Egyfelől megkönnyítették azon személyek kitoloncolását és távoltartását, akik „túlságosan nagy terhet jelentenek a társadalombiztosítás számára”, illetve akik „felbolygatják a közrendet”: legyenek bár uniós állampolgárok vagy sem, kitilthatják őket Franciaországból kettőtől öt évig terjedően. Eric Besson, a szocialistáktól Sarkozy megválasztásakor átpártolt bevándorlásügyi miniszter azt is elérte, hogy büntethetővé váljanak az ún. „szürkeházasságok”, vagyis amikor a külföldi, jövendőbelijét félrevezetve, csak azért köt vele házasságot, hogy megszerezze a tartózkodási engedélyt, majd nyomban el is válik tőle. Ezt ráadásul súlyosabban fogják büntetni, mint amikor mindkét fél „cinikus” – már ha valaha sikerülhet bizonyítani a tényállást.

Az a törvény is megszületett, amely bizonyos esetekben lehetővé teszi a francia állampolgárság visszavonását azoktól, akik nem született állampolgárok. A törvénymódosítás szerint vissza kell vonni például az állampolgárságot azoktól az első generációs bevándorlóktól (ha állampolgárságuk tíz évnél nem régebbi), akik hatósági személy ellen követnek el erőszakot. Érdekes, hogy Sarkozy fejében akkor született meg ez az ötlet, amikor a St. Aignan-i zsitanok, „utazó emberek” megtámadták a helyi rendőrkapitányságot, holott ők megkérdőjelezhetetlenül francia állampolgárnak születtek. (Létezett egy olyan javaslat is, amely megtagadta volna az állampolgárságot azoktól, akik Franciaországban születtek, de nem francia szülőktől, amennyiben kiskorú bűnelkövetők, viszont az elfogadott törvény ezt már nem tartalmazza.) Az állampolgárságtól való megfosztás kiterjesztése által Sarkozy és többségi pártja, az UMP két olyan jogi alapelvet is kétségbe vont, amelyek a második világháború óta megkérdőjelezhetetlenek voltak: az állampolgársághoz való jogot, valamint a született franciák és a bevándorlók, a friss állampolgárok közötti megkülönböztetés tilalmát.

Az UMP szóvivője szerint az állampolgárságtól való megfosztás elve korábban sem volt ismeretlen, s most nincs másról szó, mint hogy hatókörét kiterjesztik bizonyos köztörvényes bűnelkövetőkre. Eddig azonban kizárólag államellenes bűncselekménynek – kémkedésnek vagy terrorizmusnak – lehetett ez a szankciója. Furcsa viszont, hogy ez a törvénymódosítás évente alig egy-két embert érinthet, s mint a kormányzati felelősök hangsúlyozzák, üzenete „szimbolikus”: meg kell védeni azokat, akik a közrend fenntartásáért felelősek. Az ellenzők a francia alkotmányra hivatkoznak, amelynek első cikkelye szerint „Franciaország minden állampolgára számára biztosítja a törvény előtti egyenlőséget, származásbeli, faji vagy vallási különbségtétel nélkül.” S valóban, több mint 200 éve csak egyetlen kormány tett különbséget francia állampolgárok között ilyen alapon: a Vichy-kormány. Persze amikor a francia baloldal „Vichy”-t kiált, az összehasonlítás nyilvánvalóan túlzó, szélsőségesen igazságtalan, és sajnálatos módon instrumentalizált, vagyis igen káros, ezért Sarkozy híveinek könnyű riposztra ad lehetőséget. De tény az, hogy az ilyen típusú különbségtevés elve távol állt a francia törvények szellemétől (a rendőri és bírói gyakorlat természetesen más kérdés).

A törvény mértékadó ellenzői azonban szintén nem a közvetlen gyakorlati következmények miatt emelték fel hangjukat, vagyis nem a „rendőrgyilkosok” védelmében: kritikájuk a francia állampolgárok közötti megkülönböztetés elvét célozza. Szerintük ez olyan precedenst teremt, sőt olyan folyamatot indít el, amely megalapozza a régi és az új állampolgárok közötti, fokozatosan egyre több dologra kiterjeszthető különbségtevés lehetőségét, hiszen ennek alapjai bármikor módosíthatóak. Mi sem jelzi ezt jobban, hangzik a bírálat, mint az az új törvényjavaslat, amely arra kötelezné az új állampolgárokat, hogy aláírják az ún. „állampolgári jogok és kötelességek nyilatkozatát”. E nyilatkozat aláírói (kötelezően) vállalják, hogy nemcsak megismerik, hanem el is fogadják a köztársaság legfőbb elveit és értékeit. E nyilatkozat betartása válhat tehát a kívánatosnak tartott asszimiláció etalonjává, vélik a bírálók, amelyhez bármikor szankciók is társíthatók.

Míg azonban e nyilatkozatot az eredeti törvénytervezet szerint minden 18. életévét betöltött állampolgárnak alá kellett volna írnia, a benyújtandó változat szerint már csak azoknak, akik bevándorlókból lesznek francia állampolgárok (amely folyamat végső aktusa a nyilatkozat aláírása), vagy bevándorló szülők Franciaországban született gyermekeiként 18 éves korukban kérelmezik az állampolgárságot (amit egyébként ez esetben automatikusan meg is kell kapniuk). Vagyis a nyilatkozat aláírásának kötelezettsége a francia állampolgárokat két részre osztja, mégpedig élethossziglan. A franciának születettektől senki sem kéri, hogy írják alá a „jó állampolgár kötelességeinek” nyilatkozatát, amelyet még csak nem is az alkotmány rögzít. Ráadásul a francia republikánus tradíció sohasem ismerte el a jogokkal szembeállított „kötelesség” fogalmát. A franciának születettek esetében ez most sincs másképp, a friss franciákra ezzel szemben már törvényileg rögzített „kötelességek” is vonatkozhatnak.

A javaslat mögött álló felfogás szerint ha valaki nem tesz eleget a nyilatkozatban vállalt kötelességeinek, akár meg is fosztható francia állampolgárságától. Jóllehet az elfogadásra benyújtandó törvény ezt még nem tartalmazza, de végső soron bármikor kiegészíthető vele. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy Hortefeux belügyminiszter eredeti javaslata szerint – ami végül lekerült a napirendről – például nemcsak a hatósági személyt súlyosan megtámadókat kellett volna megfosztani állampolgárságuktól, hanem a „gyakorlati” poligámiában élőket is.

Kérdéses, hogy ez jogilag miképp lenne megfogható, hiszen elég sok ember tart fenn házasságán kívüli kapcsolatot is – s a modern büntetőjog ezzel természetesen mit sem akart kezdeni, még ha a polgári jogban (válások esetén) meg is maradt valamennyire a jelentősége. A poligámiára vonatkozó passzus persze nem a mindennapi hűtlenkedőket célozta volna, hanem azokat az afrikai bevándorlókat, akik több nővel együtt élve tartanak fenn esetleg több családot is, akár egy fedél alatt. Tehát látható, hogy az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségének kiterjesztése megnyithatja az utat akár a kulturális normákat vagy a szokáserkölcsöt sértők hasonló büntetése előtt is, amennyiben a „kötelességek nyilatkozatát” komolyan veszik, s be nem tartását egyszer csak megkísérlik szankcionálni. S ha egyre szélesebb körre terjed ki, illetve egyre pontatlanabbul lesz körülírva, hogy az állampolgárságtól való megfosztás milyen típusú cselekedeteket büntethet, akkor hatóköre a végtelenségig tágítható. Megnyílik tehát az út ahhoz, hogy olyan gyakorlatokat, szokásokat stigmatizáljanak, amelyek a konzervatív politikusok által elképzelt francia identitás szempontjából nem kívánatosak.