Magyarország és több más ország, amely valamikor bevezette a magánnyugdíjpénztári „pillért”, a reform során nyugdíjtartozásainak egy részét átadta a magánnyugdíjpénztáraknak, és ezért cserébe állampapírt adott. (Ez az írás nem foglalkozik a kormány nyugdíjrendszer-átalakítási terveinek hatásaival.) Elvben tehát a tartozás összege nem változott, csak implicit tartozásból explicitté vált, vagyis a költségvetés már nem közvetlenül a nyugdíjasoknak tartozott az összeggel, hanem az állampapírokat kezükben tartó biztosítóknak. Az explicit adósság megjelenik az államadósság és költségvetési hiány mutatókban, annak az országokra nézve negatív következményeivel együtt. Magyarország, többedmagával, ennek a „hátrányos megkülönböztetésnek” az orvoslását akarta: kezelje az Unió ugyanúgy az explicit és implicit adósságot. Az Európai Bizottság szeptember végi állásfoglalása – leegyszerűsítve – kizárólag túlzottdeficit-eljárás során ad enyhítést, ha ugyanakkor látszanak a javulás jelei.

Madár István egy elemzésében arra mutat rá: ez paradox módon arra ösztönözhet, hogy egy ország túlzott deficitet produkáljon. Mintha a rosszaságot jutalmaznák jóponttal magatartásból, ha a rossz gyerek azért javuló tendenciát mutat, csak nem nagyon. Okkal mondhatjuk, hogy a legtöbb hozzáértő számára az Európai Bizottság állásfoglalása legalábbis ellentmondásos. Az állásfoglalás, ami várhatóan döntés is lesz, a jelenlegi rendszer szükségszerű következménye, és a jövőben is ehhez hasonló döntések sorozatára kell felkészülnünk.

A rendszerhiba három tényező együttállására vezethető vissza. 1. Nincs egységes európai fiskális politika. 2. Van viszont központilag szabályozott monetáris unió. 3. A „független” központi bank hatékony működése igényli a „megfelelő” fiskális politikát. Visszafelé haladva, a legutóbbi tényező állandó konfliktusforrás, a monetáris politikusok gyakran többet foglalkoznak a fiskális politikával, mint a pénzügyminiszterek, és minden felelősséget arra hárítanak az infláció, kamatok, árfolyamok kedvezőtlen alakulása esetén. Végső soron azonban a politikusok a jegybankárok „főnökei”, ha munkáltatói jogaikat nem is gyakorolhatják korlátozásoktól mentesen.

A konfliktusok persze kezelhetők. Erre az Európai Unióban (az 1. és 2. tényező együttese miatt) sajátos intézményes megoldásokat találtak ki, amelynek fontos összetevői a maastrichti szerződésben vagy a stabilitási paktumban többek között az államadósság, az infláció és a deficit mértékére megfogalmazott kvantitatív kritériumok. Ezek a kritériumok azonban állandó viták forrását képezik. Lépten-nyomon elhangoznak olyan vélemények, hogy „nem öltöztethető mindenki egyforma méretű ruhába”. A kritériumokat újraértelmezik, az országok „csalnak”, kibúvókat keresnek, stb. Ezt elősegíti az is, hogy a kvantitatív makroökonómiai mutatóknak van egy alapvető problémájuk: nem objektív mérés eredményei, hanem olyan konvenciók, amelyeken a szakértők akkor is vitatkoznának, ha tisztán szakmai szempontok vezérelnék őket. Az államadósság fogalma (az állam összes kötelezettsége) ugyanis nem egyértelműen kvantifikálható fogalom. Mivel a különböző kritériumok nem teljesítése nagyon súlyos anyagi következményekkel járhat, ezért nem csoda, ha a vitákban és a végső megoldásokban érvényre jutnak nem szakmai szempontok is. Ez elkerülhetetlen: ameddig ez a rendszer működik, addig mindig rövidlátó és alkupozíciókat tükröző döntéseket fognak hozni.

Mi a megoldás? Először is együtt lehet ezzel élni. A szakmai szempontokat érvényre juttatni kívánók kesereghetnek és gúnyolódhatnak, a politikusok szövetkezhetnek, és halászhatnak a zavarosban. Az egyik lehetséges kiút a közös fiskális politika, a fokozottabb lemondás az egyes államok szuverenitásáról. A közös fiskális politika azonban maga is sok nehéz probléma megoldását követelné meg, és jelenleg nem látszik esélyes fejleménynek. Ha valaki a monetáris uniót esetleg azért tartaná fontosnak, mert az a politikai egységesedés katalizátoraként működne, akkor jobb, ha lemond erről a pénzillúzióról.

Egy másik lehetséges megoldás az Európai Monetáris Unió megszüntetése. A görög válság óta ez beszédtéma, ám sokan tragédiaként élnék meg, és a legtöbb kommentátor az EMU megmentése érdekében igyekszik új javaslatokkal előállni. Könnyen lehet, hogy a monetáris unió megszűnése politikai válsághoz vezetne, ám gazdasági szempontból nem lenne tragédia. Egyrészt az európai gazdaság hatékonysága szempontjából a monetáris unió jóval kevésbé fontos, mint az áruk, tőke és munka szabad áramlása. A jelenlegi monetáris unióból való kimaradási lehetőségek egyébként ezt implicit módon el is ismerik. Az tényleg hasznos, ha nincs túl sokfajta pénz Európában, mert csökkenti a határokon átívelő kereskedelem költségeit. Az Európai Monetáris Unió megszűnése azonban nem jelentené mindenfajta monetáris egység végét. Az egyes államok megalkothatnák a saját (önkéntes) monetáris unióikat, és egészen biztosan létre is jönne egy nagy monetáris unió, amely feltehetőleg majdnem akkora lenne, mint a jelenlegi euróövezet. Másfelől ebből a monetáris unióból kimaradó országok szabadon elfogadhatnák annak a pénzét, míg a jelenlegi rendszerben az euró egyoldalú adoptálása engedélyhez van kötve. Úgyhogy talán kevesebbfajta pénznem maradna fenn Európában, mint amennyi ma van.

Ez a rendszer persze nem lenne tökéletes, és számos problémát vetne fel, habár ma talán kevésbé kell félni a kompetitív leértékelődésektől, mint 30 vagy 40 évvel ezelőtt. Ettől még nem tűnne el minden probléma, és lehet, hogy a rendszer önmagától fejlődne egy teljes önkéntes monetáris unió felé. Sőt az is lehet, hogy végül elfogadnánk Hayek álmát, és megszüntetnénk a pénzkibocsátás állami monopóliumát. A félreértések elkerülése végett: ez sem hozná el a Kánaánt.