Ezekben a napokban véglegesíti az Európai Tanács elnöke, Herman van Rompuy által vezetett munkacsoport azokat az európai bizottsági javaslatokat, amelyek újraírják a gazdaságirányítás (economic governance) elveit. A döntést az állam- és kormányfők csúcstalálkozója hozza meg október 28–29-én. Az újraszabályozás közvetlen kiváltó oka egyrészt a görög válság, amely korábban elképzelhetetlen mértékű mentőakciót tett szükségessé, másrészt más tagállamok (Írország, Spanyolország) vészjósló költségvetési helyzete.

Milyen elvek, milyen kockázatok indokolják, hogy nem piaci külső erők beleszóljanak független országok költségvetési politikájába? Miért nem feltételezhetjük a tagállamokról, hogy saját hosszú távú érdekeiket szem előtt tartva gátat szabnak költekezésüknek? A válasz két részre bontható. Az általános magyarázat szerint ilyet nem érdemes feltételezni egy államról. Évszázados politikai gazdasági irodalom tárgyalja az okokat: elég, ha a rövidlátást, a politikai ciklusokat és a koalíciós kormányzással együtt járó felelőtlenséget említjük. A költekezésre mindig akad jelentkező, a fékek behúzásának feladatára senki sem vállalkozik szívesen. Elsősorban nem maguk a költségvetési törvények szállnak el; azok jellemzően a hiány lefaragását, a költekezés visszafogását ígérik. A gond a nehezebben átlátható, a politikai közbeszéd kontrolljának kevésbé kitett, de fontosabb fázisban, a költségvetés végrehajtásakor jelentkezik. (Ez Beetsma és szerzőtársai nemrég megjelent tanulmányának egyik lényeges következtetése.)

A valutaunió létéből következő speciális ok az, hogy a tagállam kimondottan védve érzi magát, ha a többiek kordában tartják saját deficitjüket és hiányukat. Ugyan kiben merülhetett volna fel, hogy az euró meginoghat, ha a valutaunió valamelyik szegletében aprócska egyensúlytalanság merül fel? Ez a tagállami hozzáállás éppenséggel egy ideig indokolt lehet, de pontosan azt a potyautashelyzetet hozza létre, amelytől joggal irtózik minden fegyelmezett résztvevő. Az eurózóna tagállamai ugyanis felelőtlen költségvetési politikájukkal, mindenekelőtt a nagy államadósság felhalmozásával kárt okozhatnak a többi tagállamnak. A deficittel felpörgetett gazdaság inflációs nyomást fejt ki, egy klasszikus adósságválság pedig arra kötelezi a partnereket, hogy saját zsebből mentsék ki a szóban forgó tagállamot. Pontosan ez történt Görögország esetében, amelynek GDP-je a német GDP egytizedét sem éri el. Egy ennél nagyobb gazdaságot, hasonló helyzetben, nem lehetett volna megmenteni az államcsődtől.

Eddig is rendelkezésre álltak bizonyos eszközök ahhoz, hogy az euróországok és a leendő csatlakozók (vagyis a különleges bánásmódban részesülő Egyesült Királyságot, Dániát és Svédországot kivéve az összes EU-tagállam) költségvetése ne térjen el veszélyes mértékben az egyensúlytól. Az 1997 óta érvényben lévő stabilitási és növekedési paktum értelmében az eurózóna tagjainak stabilitási, a többieknek pedig konvergenciaprogramot kell évente benyújtaniuk az Európai Bizottsághoz, amelyben közpénzügyeik egyensúlyban tartásának mikéntjéről adnak számot. Amennyiben egy tagállamban a deficit meghaladja a GDP 3 százalékát vagy az államadósság a GDP 60 százalékát, tervet kell bemutatniuk az egyensúly elérésére. Ha ez nem sikerül, akkor pénzügyi szankciók lépnek érvénybe.

Bírságolásig azonban egyszer sem jutott el a folyamat. Sőt, miután Franciaország és Németország deficitje lépte túl a határt, 2005-ben magát a szerződést „reformálták meg”, melynek következtében a szabályok rugalmasabbá váltak, teret engedve annak, hogy a két számszerű kritériumon kívül más tényezőket (pl. a versenyképességi trendeket) is figyelembe lehessen venni. Ez sebet ütött a mechanizmus hitelességén és transzparenciáján, s az évek során elillant a bizalom, hogy a paktum hatékony marad.

Most egy új mechanizmus van születőben, amelynek a következő kívánalmaknak kellene megfelelnie. Tiszteletben kellene tartania a tagállami szuverenitást, amelynek gazdasági téren a legfőbb megnyilvánulása a költségvetés; átlátható, ellenőrizhető, számszerűsíthető szabályokon kellene nyugodnia; alkalmasnak kellene lennie a felelőtlenül gazdálkodó tagállamok kiszűrésére; legitimnek kell lennie; s ha büntetésre kerül sor, a szankció ne nehezítse az adott tagállam helyzetét. Az eddigi tapasztalatok alapján tudható, hogy ezek a kritériumok nem ellentmondásmentesek. Melyek a fő problémák?

Ha az ellenőrző mechanizmus elsődlegesen számszerűsíthető szabályokon alapul, akkor nem érzékeny minden releváns körülményre. Erre hivatkoztak a franciák és németek 2005-ben. Ugyanakkor, mint látjuk, a túlzott rugalmasság veszélyezteti az egész rendszer hitelességét.

Ha a technokrata Európai Bizottság ellenőrzi a technokrata szabályokat, az a választópolgári ellenőrzés kikerülését jelenti, így sérül a legitimitás. Ezzel szemben ha a tagállamok egymást ellenőrzik, még jobban csorbul a szuverenitás, mint hogyha ez a feladat nemzetek feletti szintre kerül. Sőt az országok választhatják azt a stratégiát, hogy engedékenységet tanúsítanak a partnerükkel szemben, arra gondolva, hogy a jövőben ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe.

A kellő visszatartó erőt jelentő szankciók olyan pénzbüntetéseket jelenthetnek, amelyek a kiélezett helyzetben tovább növelik a kockázatokat. A megoldás nem egyszerű, három lehetséges eleme azonban látható.

Először, egy olyan intézményi környezet megteremtése, amelyben a szankciók reális fenyegetést jelentenek. A bizottság javaslata szerint a szankciók elvetéséhez volna szükség minősített többségre a tanácsban, nem pedig életbe léptetésükhöz, mint eddig.

Másodszor, meg kell erősíteni azokat a tagállami intézményeket, amelyek a költségvetés tervszerű végrehajtásán őrködnek. Hollandia például élen jár abban, hogy bizonyos költségvetési feladatokat, például a növekedési előrejelzést független ügynökséghez delegálja, és 1983 óta nemigen készít túlzóan optimista büdzsét. A többi tagállamban (Magyarországon is) működő független költségvetési hivataloknak a jövőben az uniós stabilitási szempontokat is figyelembe kell venniük.

Harmadszor, az EU-nak képessé kell válnia az egyensúlyt veszélyeztető jelenségek gyors felismerésére, hogy az esetleges szankciókat még a kritikus költségvetési helyzetet megelőzően életbe léptethesse. A tagállamok már beleegyeztek abba, hogy költségvetési terveiket az eddiginél fél évvel korábban bemutatják. Az ír és a spanyol helyzetnek azonban – a göröggel szemben – az a sajátossága, hogy nem a közpénzügyi felelőtlenség okozta a nehézségeket, hanem a reálgazdaság válsága, a versenyképesség visszaesése.

Mindezekből az következne, hogy a jövőben az EU-nak mindent vizsgálnia kellene, ami a tagállamok gazdaságpolitikájában történik. A kérdés az, hogy lesz-e erre politikai hajlandóság és kapacitás az unióban, és mit szólnak mindehhez a tagállamok. A francia elnök és a német kancellár október 18-i megállapodása azt vetíti elõre, hogy a reformok végül kevésbé lesznek nagyra törőek. (Például várhatóan kikerül a javaslatból, hogy a szankciók bevezetése automatikussá válik.) A jelek azt mutatják, hogy ismét csak Sarkozy és Merkel befolyása érvényesül.