A paradoxon okai sokfélék. Először is láthattuk, hogy a New York-i World Trade Center elleni merénylet óta a politikai viták és konfliktusok egyre inkább vallási nyelven fogalmazódtak meg: a kultúrák közötti harc a vallások konfliktusává, jobb esetben dialógusává vált. Ehhez jön még az úgynevezett „ázsiai értékekkel” kapcsolatos vita, amely következtében nemcsak nyugaton alakult ki az az elképzelés, hogy az emberi jogok csak a kereszténység történeti hátterével együtt értelmezhető „nyugati” produktumok. Ráadásul e jogok érvényessége meghatározott vallási és kulturális kontextushoz kapcsolódik, ebből pedig az a kérdés fakad, hogy vajon más vallások egyáltalán beláthatják-e e jogok értelmét. Abdullahi An-Na’im cikke szerint ezt a kérdésfelvetést bizonyos formában a muszlim diskurzusokban is átvették, s ez az emberi jogok igazolásának egy olyan védelméhez vezetett, amely iszlám alapokon nyugszik.

Az imperializmus gyanújának árnyéka

A második ok a vita politikai természete. A 2001. szeptember 11. utáni globális konfliktusok, különösen az afganisztáni és iraki háború, az imperializmus gyanújának árnyékát vetették az emberi jogok retorikájára. Nem kell Carl Schmittet és az ő tételét, mely szerint „aki emberséget mond, az csalni akar”, követni ahhoz, hogy kritikus perspektívából az ilyenfajta emberi jogi politika mögött határozott stratégiai célokat képviselő hatalompolitikát sejtsenek. Ezt az ellenvetést – ahogyan An-Na’im is megemlíti – a kulturális és politikai önmeghatározás nevében teszik. Sokakat az zavar, hogy ez a kritika olykor éppúgy elhangzik az antidemokratikus rendszerek képviselőitől, mint az ilyen rendszerek által kitaszítottak részéről.

Az ilyen típusú fejlemények, ellentmondások és elutasítások, amelyek a globális „bizalmatlanság hermeneutikájához” vezetnek, szükségszerűvé teszik, hogy az emberi jogok érvényességéről és értelméről még egyszer alaposan megbizonyosodjunk. Tézisem szerint az igaz, hogy az emberi jogok egy meghatározott kulturális kontextusban jöttek létre (hogyan is lehetett volna ez másképp?), de sajátos grammatikát követnek, amely meghatározott társadalmi helyzetek vonatkozásában kritikus: az emberi jogok olyan igényeket fejeznek ki, amelyeket egy ember sem tagadhat meg másoktól, olyan személyekként ismeri el őket, akiknek joguk van arra, hogy ne legyenek elnyomva és illegitim hatalomnak alávetve. Az emberi jogok eredendő értelme emancipatórikus, az „embertelen” és az „emberi méltóságot” sértő politikák és hatalmi struktúrákkal szembeni tiltakozásként jöttek létre. Az emberi jogok erkölcsi-politikai célja az, hogy az emberek számára lehetővé tegyék, ahogy Ernst Bloch nevezte, az „igaz utat”.

A relativizmus kritikája

Ugyan az univerzalizmus idősebb, mint a kereszténység, gondoljunk a sztoicizmus tanításaira, Európa kereszténység által meghatározott története mégis az emberi jogi eszme kontextusában jelenik meg. Félrevezető azonban az a gyakran képviselt nézet, amely szerint az emberi jogok a kereszténység vívmányai lennének. Kereszténységen belüli vívmányok ugyan, de az uralkodó felfogással szemben jöttek létre. Ha erre nem vagyunk tekintettel, akkor az állításnak annyi a valóságtartalma, mint annak, hogy a szociáldemokrácia a kapitalizmus vívmánya. Röviden kifejezve: azoknak a keresztényeknek, akiket kitagadott az egyház, s akik szemben álltak az isteni akaratra hivatkozó és a vallás által legitimált feudális hatalommal, erőteljes hermeneutikai és polemikus erőfeszítéseket kellett tenniük ahhoz, hogy az isteni természetjogból Isten által adott szabadságjogokat formáljanak, hogy a lélek gondozásából a hit, a lelkiismeret és a vallás szabadságát hozzák létre, illetve az istenképiség eszméjét úgy értelmezzék, hogy abból mások és a hitetlenek sérthetetlensége is következzen.

Csak az olyan éleslátású gondolkodók, mint Pierre Bayle, akit mint hugenottát üldöztek a katolikus Franciaországban, és szabad szellemisége miatt támadtak Rotterdamban, látták, hogy kizárólag a vallástól független emberi morál eszméje kínálhat kiutat abból a végzetes elképzelésből, hogy a saját hit a morál alapja, amely mindenkit kötelez, és mindenkire vonatkozik. Különben, ahogyan erre Boyle rámutat, saját bűntetteit mindenki jó cselekedetként tudná beállítani. Ahhoz, hogy egy bűntettet bűntettként – ma azt mondanánk: emberi jogi sérelemként – lehessen beazonosítani, minden ember által egyként beszélt morális nyelvet kell kialakítani.

Az önmagában való célról

Az emberi jogok nagyon fontos kifejeződései egy ilyen nyelvnek. Ez a nyelv a 17. és a 18. században forradalmi erővel bontakozott ki, ellenszegülve az uralkodó struktúráknak és azok igazolásainak, és e nyelv alapját az emberi jogi nyilatkozatnak megfelelően az ember egyenlő méltóságának elve képezte (amit akkor, gondoljunk csak a nőkre, nagyon korlátozottan értelmeztek). Minden ember számára érvényes jogot követeltek, hogy ne kelljen ésszerűen nem igazolható viszonyok között szenvedniük. Kant ezt fejezte ki az ember mint „önmagában való cél” eszméjével, amely a szabad és egyenlő politikai igazolás eszméjének elkötelezett erkölcsi kategorikus imperativus. Az emberi méltóság eszméje abból az igényből áll, hogy nem lehet más normának alávetni az embert, csak amihez hozzájárulását adhatja.

Az emberi jogi eszme fejlődési logikája az emberi méltóság megkülönböztethetetlenségéből indul ki. Az embert megillető tisztelethez nem feltétlenül kell hozzágondolni, hogy az ember Isten képére és Isten által teremtetett, különben az ateizmustól, miként ezt Robert Spaemann is gondolja, elvitatnák az emberi jogok eszméjének igazolását. Ez olyan volna, mintha a nem hívőkre mint morális analfabétákra tekintenénk. Történeti távlatból nézve az emberi jogok vallási megalapozásának ott húzódik a határa, ahol a vallás alapját megkérdőjelezték. Ez érvényes mindkét vallásra, az iszlámra és kereszténységre egyaránt. Emlékezzünk arra, hogy a katolikus egyház csak a második vatikáni zsinaton ismerte el a vallásszabadsághoz való jogot.

Történelmi dinamika

Ha az ember ma az emberi jogok értelméről és érvényességéről akar beszélni, akkor azok eredetére is gondolnia kell. Az emberi jogok fejlődési logikája egy nem vallási alapon nyugvó morális elismerés felé halad. Ez nem egy filozófiai vagy „nyugati” rögeszme, hanem a küzdelmek és harcok történelmi dinamikájából következik. Az emberi jogok a morál egy olyan kötelező nyelvét beszélik, amely ugyan partikulárisan fejlődött ki, de egyúttal általános igazságot fejez ki. Amíg az igazságtalanságnak meghatározott struktúrája van, amely az egész világon megbotránkozást kelt, addig egy ilyen morálnak is lennie kell. Senki nem akar egy olyan világban élni, amelyben egy szent szövegtől kell tanácsot kérni ahhoz, hogy kiderítsük, hogy mi a morálisan helyes és a rossz.

Ennek An-Na’im sem mond ellent, ha érvelése struktúráját nézzük. Egyfelől amellett érvel, hogy az emberi jogok a muszlimokra csak akkor lehetnek érvényesek, ha az ő perspektívájukból is elfogadhatóak, és találnak hozzá egy saját muszlim igazolást. Másfelől pedig nem hagy kétséget afelől, hogy keresni kell egy ilyen igazolást, és lehet is találni, ha a saríát ennek megfelelően újraértelmezik. Én ezt egy nagyon értékes kezdeményezésnek tartom, csak attól nem szabad eltekinteni, hogy ebben az esetben is ugyanazon okból vizsgálják át és értelmezik újra a vallási hagyományt, ahogyan a kereszténység esetében is: mert morálisan szükséges. A hermeneutikai munka nem a morális megalapozásról gondoskodik, hanem feltételezi azt.

Az uralom kritikája

Az etnocentrikus vagy akár az instrumentális emberi jogi politikák kritikája megalapozott, de látni kell, hogy mi az alapjuk. Éppen azok az igények, amelyeken az emberi jogok is alapulnak: senkit nem lehet olyan normáknak vagy uralmi struktúráknak alávetni, amelyek általánosan és kölcsönösen nem igazolhatóak. Az, hogy egy nyugati, keleti vagy egy imperiális politika-e az, amit kritizálnak, az egy dolog, a kritikák közös alapja pedig egy másik. Az emberi jogok céljuk szerint az uralomkritikára irányulnak, és ez azt jelenti, hogy minden uralommal, a nyugati államokkal szemben is védenek.

An-Na’imnak tehát igaza van, amikor a muszlimok önrendelkezését követeli, mint emberi jogot az idegen befolyással szemben – de e jognak a muszlim közösségeken vagy államokon belüli ellenzék tekintetében is érvényesülnie kell (amit ő biztos nem vitatna). S minden olyan konfliktusban, amelyben arról van szó, amit az emberi jogok követelnek, érvényesnek feltételezik a lényegüket: az önrendelkezéshez való jog azt az igényt is magában foglalja, hogy az embert ne nyomják el.

A vallás kritikája

Ez az igény összeegyeztethető a vallásokkal és más átfogó világnézetekkel, s ezt jól mutatja a kereszténység története, a tiltakozó buddhista szerzetesek Mianmarban, a feministák a muszlim államokban vagy a kínai ellenzékiek, akik nem egyszerűen másolni szeretnék a nyugati társadalmat. Vallási meggyőződéseik sokrétűen lefedik azt, amit az emberi jogok kifejeznek, és rendszerint részét képezik egy átfogó meggyőződésrendszernek. S ezt ott szemlélik kritikusan, ahol a rendszer embertelen büntetéseket szab ki, vagy embereket másodrangú személyekként kezel. Mindig ebben mutatkozik meg az emberi jogok sajátos érvényessége: a megkövezés vagy a kínzás akkor is morálisan rossz, ha a Koránban vagy Bibliában nincs elutasítva, ugyanis ott, ahol az emberek egymást szabadként és egyenlőként tisztelik, ezek megengedhetetlenek.

Aki az emberi jogokra úgy tekint, mint egy reális vagy ideális átfogó konszenzus (hogy itt John Rawls fogalmát használjam) elemeinek sokaságára, akkor ezek a jogok csak abban az esetben lennének érvényesek, ha a kultúrák vagy a vallások képviselői is elismernék, mert a saját perspektívájukból igazolhatónak tartanák. Ebben az esetben azonban az emberi jogok értelmét hagynánk figyelmen kívül. Kinek jutott volna eszébe egy ilyen konszenzust létrehozni 1789-ben vagy 1945-ben? Kisiklik az igazolási pluralizmus, ha végső imperativusként az emberi jogoknak a vallási meggyőződésekkel kell összeegyeztethetőnek lenniük, és nem fordítva.

Az helyes, ha nemcsak a vallási tanokat, hanem a konkrét emberi jogi elképzeléseket is kritika alá vonjuk. De a kritika autoritásának egyedüli alapja a jogsértett ember. Senki nem vethető alá olyan normának, amely nem számíthat a szabadok és egyenlők beleegyezésére. Ezen alapul az emberi jogok eszméje.

(Sólyom Péter fordítása)