Nézzük például meg azt, hogy mit is nevezünk az elmúlt évek drogstratégiájának. Azt a drogstratégiát, amelyet a jelenlegi kormányzat támad és visszavon, 2009 decemberében fogadta el az Országgyűlés, és valójában még nem is kezdődött meg a végrehajtása – ha tehát az „elmúlt évek” drogstratégiájáról beszélünk, akkor a Fidesz-kormány által 2000-ben elfogadott drogstratégiáról beszélünk, amely 2000 és 2009 között fogalmazott meg célokat az ország számára. A drogstratégia szempontjából tehát teljes folytonosság állt fent az elmúlt 10 évben – és nem beszélhetünk az „elmúlt 8 év” drogpolitikájáról, mint ahogy azt a kormányzati közlemény hibásan sugalmazza. Ráadásul az elmúlt 10 év drogpolitikájának alapvető célkitűzéseit még 2000-ben hagyta jóvá az Országgyűlés teljes pártközi konszenzussal.
Ez nem jelenti természetesen azt, hogy ne történtek volna változások a hazai drogpolitikában az elmúlt 10 évben. 2002-ben a szocialista-liberális kormányzat megváltoztatta például a Btk. kábítószerrel kapcsolatos szakaszait. Hogy ezt a módosítást „drogliberalizációnak” lehetne tekinteni, amelyből hasznot húzhattak a drogkereskedők, vagy amelynek következtében megugrott volna a drogfogyasztás, az egyértelműen cáfolható. Nem történt ugyanis sem legalizáció, de még dekriminalizáció (a fogyasztók büntetőjogi fenyegetettségének megszüntetése) sem – a kormány csupán visszatért a Fidesz-kormány előtti, még az MDF-kormány által 1993-ban kidolgozott szabályozáshoz. A 93-as szabályozás szerint ugyanis a kábítószert csekély mennyiségben megszerzők vagy maguknál tartók a büntetőeljárás alternatívájaként részt vehettek egy 6 hónapos megelőző, kezelő vagy egyéb jellegű foglalkozáson (elterelés), az erről szóló igazolás bemutatása ellenében pedig megszüntették az ellenük folyó eljárást.
1998-ban a Fidesz-kormány ezt a rendszert szigorította úgy, hogy kizárólag az igazságügyi orvosszakértő által függőnek nyilvánított személyek vehettek részt az elterelésben – ennek eredményeként rengeteg, egyébiránt teljesen törvénytisztelő fiatal volt kénytelen bíróság elé állni. Ez nemcsak a bíróságokat terhelte túl, és nemcsak ellentmondásos igazságügyi orvosszakértői véleményeket generált, de a szigorítás eredményeként mérhetően csökkent a fiatalok hajlandósága arra, hogy az ellátóhelyek segítségéhez forduljanak (30 százalékkal kevesebb jelentkező).
2003-tól visszatért az eredeti szabályozás, és minden fogyasztó vállalhatta az elterelést. Figyelem: a rendőrség ezután is minden esetben hivatalból eljárt, amikor drogfogyasztás gyanúját tapasztalta, a fiatalt ezután is előállították a kapitányságra vizeletvétel és vallomástétel céljából, ugyanúgy átkutathatták a lakását, az autóját, pártfogói felügyelet alá helyezték, esetleg környezettanulmányt készíthettek az iskolájában. Rejtély számomra, hogy egyesek fejében ez az európai összehasonlításban is a legszigorúbbak közé tartozó szabályozás miként kapcsolódik össze a „drogliberalizációval”.
Különösen annak tükrében rejtély, hogy a drogkereskedőkre vonatkozó jogszabályok lényegében változatlanok – avagy mondhatjuk, változatlanul drákóian szigorúak maradtak. Hiszen kérdem én, hogyan lehetne a tényleges életfogytiglannál szigorúbb büntetést kiszabni egy, a drogkereskedelemből hasznot húzó szervezett bűnözőre? Vágjuk le a fejét, és tűzzük ki a Deák téri metróállomásra? Hallhattunk olyan véleményeket is, miszerint a jelenlegi szabályozás, az elterelés lehetőséget ad a terjesztőknek arra, hogy fogyasztónak álcázva kikerüljék a büntetést. Annyi igazság lehet ebben, hogy ostobaság a függőség megállapításától függővé tenni egy adott elkövető büntetését. Az igazságügyi orvosszakértői rendszer tele van ellentmondásokkal, de tegyük hozzá, a Fidesz-kormány idején alkalmazott szabályozás még nagyobb visszaélésekre adott alkalmat ebből a szempontból. A jelenlegi szabályozás anomáliái következtében azonban sokkal inkább a fogyasztót fenyegeti az a veszély, hogy drogkereskedőként járnak el vele szemben. Ezt támasztja alá az úgynevezett összegzésnek a Legfelsőbb Bíróság által is megerősített gyakorlata, amelynek lényege, hogy a hosszú évek alatt elfogyasztott, már meg nem lévő, de bevallott drogmennyiséget összeadják, és az összesített mennyiség alapján indítanak eljárást a fogyasztóval szemben.
Ha vetünk egy pillantást a statisztikákra, akkor még nagyobb kétségeink támadhatnak afelől, hogy az elmúlt évek drogpolitikáját „drogliberalizációként” aposztrofálók vajon józan ítélőképességük teljes birtokában vannak-e. Egy 2007-ben a Nemzeti Kábítószer Adatgyűjtő és Kapcsolattartó Központ által megrendelt vizsgálat kimutatta, hogy a magyar állam GDP-jének arányában jóval kevesebbet költ drogpolitikára, mint bármely másik EU-tagállam, ahonnan hasonló adatok rendelkezésre állnak. De ami még érdekesebb, az, hogy az úgyneveztt drogliberalizációs kormányzat egy évben körülbelül 8 milliárd forintot költött a drogellenes büntetőjogi küzdelemre, míg megelőzésre, kezelésre, ártalomcsökkentésre és kutatásra összesen alig 2 milliárdot – négyszer kevesebbet! És ennek a pénznek is csupán töredékét fordították ártalomcsökkentésre. 2009-ben összesen 752 millió forintnyi pályázati pénzt tett elérhetővé a kormányzat, ebből csupán 40 milliót fordítottak gyógyszeres helyettesítő terápiára, kevesebb mint 30 milliót tűcserére – míg prevencióra nevesítetten majdnem 300 millió forintot.
Valójában az ártalomcsökkentés terén egyáltalán nem történtek olyan nagyarányú fejlesztések, amelyeket egyébként a közegészségügyi szükségletek indokoltak volna: a fenntartó gyógyszeres kezelésen részt vevő heroinfüggők száma alig emelkedett az elmúlt években, a tűcsereprogramok pedig a becslések szerint az évtized végére is csupán az intravénás szerhasználók körülbelül egyharmadát fedték le. Az ország egyes részein – így például a főváros VIII. kerületében, ahol az önkormányzat egy fillért sem költ tűcserére – a hepatitisfertőzések magas száma rendkívül aggasztó. A marginalizáció és a stigma egyértelműen növeli a fertőzések kockázatát, az egyetlen megoldás a perifériára sodródott droghasználók társadalmi integrációjának elősegítése lenne.
Az ellátórendszer lefedettsége nálunk meg sem közelíti a hasonló népességű Csehországét, ahol egyébként a büntetőeljárások 90 százaléka terjesztők ellen indul. Nálunk éppen fordítva: a büntetőeljárások 90 százaléka fogyasztók ellen irányul! A „drogliberalizáció” évtizedében évente körülbelül ötezer fiatal ellen folyt büntetőeljárás csupán azért, mert valamilyen drogot – többségük 1-2 gramm marihuánát – tartott magánál személyes használat céljából. Ezek a fiatalok persze az elterelés jóvoltából megtöltötték az ellátórendszert – csak éppen nagyrészt nem azokkal, akiknek valóban kezelésre lett volna szükségük. Az eltereltek mintegy 90 százaléka alkalmi marihuánahasználókból került ki – eközben pedig egy budapesti felmérés szerint az intravénás heroinfogyasztók különösen nehéznek tartják a gyógyszeres kezelésbe való bejutást, holott a kezelésnek ezt a formáját „alacsony küszöbűnek” nevezi a szakirodalom. Rendőri erőszakkal kényszerítjük a kocaspanglisokat a kezelésbe – miközben nem engedjük a heroinfüggőket ellátásba kerülni. A „drogliberalizáció” évtizedében virágoztak a szórakozóhelyek elleni diszkórazziák, amelyek során a rendőrség nagy sikereket ért el a táncoló ifjúság szombat éjszakáinak tönkretételében és a poszttraumatikus stressz-szindrómás esetek számának növelésében – mindazonáltal a terjesztőket sem sikerült kézre kerítenie.
A kormányzati sajtóanyagban találhatunk még olyan épületes bölcsességeket, mint hogy például az elmúlt 8 évben „a piacon új szerek jelentek meg, és a kábítószer-kereskedelemnek, a fiatalok közti terjesztésnek új formái honosodtak meg”, vagy hogy „Magyarország a kábítószer-kereskedők tranzitországából célországgá vált”. Ezeket a mondatokat ugyanúgy leírhattuk volna 1994-ben, 1998-ban vagy éppen 2002-ben, mint ahogy leírták őket 2010-ben. Hiszen az ország már a kilencvenes évek eleje óta célországgá vált a drogkereskedelem számára, új szerek és a terjesztés új formái pedig folyamatosan megjelentek a rendszerváltás óta. Ezek ismét csak közhelyek a javából.
A neobarokk drogeposz irodalmi kellékéről, egyfajta drogpolitikai seregszemléről (enumeráció) van itt szó: a droghelyzet fokozódik, egyre több fiatal válik a kábítószer rabjává, de a gondviselés jóvoltából hamarosan előtűnik (divina machina) a hős államférfi, aki véget vet a nép szenvedéseinek. Drogtörténelmünk epikus narrátora nem hagyja magát zavartatni attól az aprócska problémától sem, hogy a hős vezér és pártja maga is hatalmon volt már korábban, sőt ők maguk dolgozták ki azt a drogstratégiát, amiről néhány mondattal később megtudhatjuk, hogy „csődöt mondott”, mivel „a mind gyorsabban növekvő problémákat sem megelőzni, sem csökkenteni nem volt alkalmas”.
De valójában mi is a probléma, és mit jelent annak a csökkentése? Amennyiben a problémát azzal mérjük, hogy hányan próbáltak ki életük során illegális szereket (életprevalencia), akkor egyáltalán nem tapasztalunk „mind gyorsabban növekvő problémákat” – hiszen a kipróbálók számarányának a kilencvenes években tapasztalt drámai gyorsaságú növekedéséhez képest az elmúlt évtized a betetőződés és a stagnálás időszaka volt. Európai viszonylatban még mindig az alsó-közép mezőnybe tartozunk. Ha a legproblémásabb szerfogyasztók, az intravénás heroinfogyasztók számarányát nézzük, akkor az egész időszak során folyamatos, stabil csökkenést és nem növekedést láthatunk. Valóban vannak aggasztó trendek, így például az amfetamin típusú stimulánsok fogyasztásának előretörése, némi növekedés a kokainfogyasztásban vagy az új legális drogok megjelenése – ezek azonban nem országos trendek, hanem egész régiónkra éppúgy jellemzőek, attól függetlenül, hogy az adott ország mennyire szigorú vagy enyhe drogpolitikát folytat. A drogpolitikában közhelynek számít, hogy nem más, mint politikai demagógia az olyan értelmezés, amely a fogyasztással kapcsolatos epidemiológiai trendek és a büntetőjogi szabályozás változásai között ok-okozati kapcsolatot feltételez a szélesebb nemzetközi trendek figyelembevétele nélkül. Kormányunk jelenleg ezt a politikai demagógiát műveli, méghozzá nem túl magas szinten.
A „drogliberalizáció” állítólagos 8 éve során egyetlenegyszer sem sikerült elérnünk azt, hogy a kormány érdemben tárgyalja azt a Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntetőjogi Kollégiumának elnöke által kidolgozott törvénytervezetet, amely lényegesen leegyszerűsítette volna a büntetőjogi szabályozást. Ez a tervezet sem minősíthető drogliberalizációnak, hiszen a tilalom rendszerét alapvetően nem változtatta volna meg – ugyanakkor a fogyasztói típusú magatartásokat szabálysértéssé minősítette volna, amely jelentősen csökkentette volna a fogyasztók kriminalizációját. Ezt a tervezetet a szakma jelentős része támogatja (lásd a videót), akárcsak a jelenlegi nemzeti drogstratégiánkat, amely egyébként nem tartalmazott pontos előírásokat azzal kapcsolatban, hogy miként kell átalakítani a büntetőjogi szabályozást – csupán meghatározta az alapelveket és prioritásokat, így az emberi jogok, a tudományos bizonyítékok és a civil társadalommal való partnerség elsőbbségét az ideológiai jellegű ködösítéssel és politikai demagógiával szemben. A kormány jelenleg ezeknek az elveknek üzent hadat, és ezzel kétségbe vonta egy józan, párthovatartozástól függetlenül támogatható nemzeti drogpolitika kialakításának esélyét.
Az a háború azonban, amelyet most Magyarországon is meghirdettek, világszerte vesztésre áll, és itt is el fog bukni.
A szigorú drogpolitika hívei gyakran hivatkoznak az Egyesült Államokra, pedig az USA a legjobb példa a kudarcra. Amikor a Nixon-kormányzat 1970-ben meghirdette a „drogellenes háborút”, még évente 100 millió dollárt fordítottak rá a költségvetésből, ma pedig már évente 15 milliárdot – az infláció belekalkulásával is 31-szer többet. Az elmúlt 40 évben mintegy 33 milliárd dollárt költöttek zéró tolerancián alapuló prevenciós kampányokra, amelyek az iskolában és a televízióban is az illegális szerektől való elrettentést sulykolják. A börtönök megteltek a drogtörvények megszegőivel, jelenleg itt a legnagyobb a börtönnépesség aránya az egész világon (az európai átlag kb. hétszerese) – ez 40 év alatt 450 milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek. Az ártalomcsökkentésnek még a fogalmát is elutasítja a kormányzat. És mit értek el vele? Jelenleg az USA-ban a végzős középiskolások 90 százaléka könnyen beszerezhetőnek tartja a marihuánát, és több fiatalkorú próbálja ki azt, mint Hollandiában, ahol a felnőttek kvázi legálisan megvásárolhatják azt speciális boltokban, ahol személyi igazolványt kér a biztonsági őr. A drogokkal kapcsolatos fertőzések és halálozások száma világviszonylatban is magas.
Az amerikai illegális drogpiac ellátása számos latin-amerikai országot destabilizált, Mexikóból például évente 25 milliárd dollár értékben csempésznek át drogokat a határon. A feketepiacot Mexikóban is a szervezett bűnözés uralja, amely a piac újraelosztásáért folyamatos harcot folytat – az erőszakhullám az elmúlt években mintegy 30 ezer halálos áldozatot követelt. Nem csoda, hogy a „drogellenes háború” erkölcsi legitimitása és társadalmi támogatása az elmúlt évtizedben erősen megcsappant az Egyesült Államokban: a Gallup közvélemény-kutatásai szerint 10 év alatt megduplázódott a marihuána legalizációját támogatók aránya, a felnőtt lakosság mintegy fele már ugyanúgy szabályozná a füvet, mint a sört vagy a cigarettát. A legutóbbi kaliforniai népszavazás ugyan elbukott – de az eredmény hajszálon múlott, és ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor a drogellenes háború napjai meg vannak számlálva.
Mégsem vonnám le azt a konklúziót, hogy a jövő a „drogliberalizációé”. Ez a kifejezés ugyanis túlságosan negatív politikai jelentéssel bír, sokak szemében egyenlő azzal, hogy az óvodákban is heroinautomatákat szerelnek fel. A drogtilalom remélhetőleg nem a korlátlan szabadpiacnak adja át a helyét, hiszen már az alkohol és a dohány esete is megmutatta, milyen katasztrofális közegészségügyi hatásokkal járhat. A büntetésen és tiltáson alapuló drogpolitika helyett olyan megközelítésre van szükség, amely pragmatikus közegészségügyi szempontok és nem ideológiai doktrínák mentén ésszerű korlátok közé szorítja a fogyasztást és a drogpiacot. Éppen a dohányzás visszaszorítása terén Nyugaton már sikerült úgy hatalmas sikereket elérni, hogy egyetlen embert sem kellett börtönbe zárni. Nyugat-Európában a kilencvenes évek nagy nyílt drogfogyasztói szcénáinak – például Zürich, Frankfurt – felszámolása, a HIV-járvány visszaszorítása az innovatív ártalomcsökkentő programok segítségével szintén jelentős tanulságokkal járt.
Az igazán jelentős paradigmaváltást nem a drogliberalizáció jelentené, hanem az, ha a drogpolitikának végre sikerülne elszakadnia a szigorítás-enyhítés, tiltás-megengedés hamis dichotómiájától, amelyek jelenleg behatárolják a drogpolitikai diskurzusokat.