A jelek szerint az 1989-es jogállami alkotmány lecserélése mégsem lesz az a diadalmenet, aminek kitervelői elképzelték. A kormánytöbbség több vezetője elég kétségbeesettnek tűnő erőfeszítéseket tesz arra, hogy a parlamenti ellenzék demokratikus pártjait visszacsábítsa a tárgyalóasztalhoz. Talán felismerték, hogy az egyoldalúan végigerőltetett alkotmányozás, amelyben az ellenzéki padsorokat csak a radikális jobboldal antidemokratikus képviselői népesítik, már a kezdet kezdetén aláássa az elfogadandó végtermék legitimitását, és esélye sem lesz arra, hogy az alkotmányos konszolidáció kiindulópontjává váljék. Másfelől, első látásra súlyosnak tűnő konfliktus bontakozott ki a kormánytöbbség saját, házon belüli radikálisai és mérsékeltjei között, egyelőre csak az abortusz kérdésében, de nem volna nagyon meglepő, ha ez csak egy általánosabb erőpróba első felvonása lenne. Mindeközben a médiatörvény kapcsán kapottakhoz hasonló, bár egyelőre visszafogott figyelmeztetéseket címeznek a többségnek nemzetközi kormányzati szereplők, az egyoldalú alkotmányozás elfogadhatatlanságát illetően.

Látni kell, hogy az első két fejlemény távolról sem független egymástól. Ha az alkotmányozás folyamatában a domináns jobboldal képviselői csak a még jobboldalibb szereplőkkel társalognak, akkor elég törvényszerű, hogy olyan kérdések fogják uralni a vitát, amelyek távol esnek a magyar társadalmi és politikai közgondolkodás fősodrától. A kormánytöbbség domináns, a szélesebb választói rétegek reakcióira sokkal érzékenyebb irányzatának vezetői persze látják, hogy ebből baj lehet, de olyan helyzetbe lavírozták magukat, amelyben nem nagyon maradt jó alternatívájuk. Egyrészt a választások óta mást sem hallani tőlük, mint hogy a parlamenti mandátumok kétharmadának megszerzése teljes felhatalmazást adott nekik arra, hogy bármiről bármilyen döntést hozzanak, ráadásul bárkinek a bevonása nélkül. Másfelől a mostani helyzetben nemcsak azért van kétségbeesett szükségük az ellenzék demokratikus pártjaira, hogy megmentsék magukat az üres ellenzéki padsorok előtt zajló egyoldalú alkotmányozás szégyenétől, hanem azért is, hogy megóvják saját magukat a soraikban ülő radikálisoktól.

Az ellenzék részvételével zajló folyamat kapcsán nyilván nem az abortuszról és más, a domináns jobboldal számára kínos kérdésekről szólnának a sajtóhírek. A kormányzó jobboldal talán a saját keserves tapasztalatából jöhet rá, hogy az ellenzék és még inkább a kormánytöbbség és az ellenzék közötti szakadatlan, mindenre kiterjedő, nyilvános nézetütköztetés nem holmi díszlet vagy zavaró körülmény a lendületes kormányzás perifériáján, hanem az átgondolt, a társadalom meghatározó többsége számára is elfogadható kormányzati döntések megszületésének nélkülözhetetlen közege. S ez persze sokszorosan így van, ha nem a kormányzásról, hanem a demokratikus közösség minden tagja számára hozandó alkotmányról van szó.

De vajon mit helyes tenniük a láthatóan megváltozott helyzetben az ellenzék demokratikus pártjainak? Az ősz folyamán, az Alkotmánybíróság hatáskörét megcsonkító többségi önkény nyomán az MSZP és az LMP képviselői is elhagyták az alkotmányt előkészítő parlamenti testületet, de arról még nem hoztak végleges döntést, hogy a tavaszi plenáris vitában és a zárószavazáson részt vegyenek-e. A szocialista párt érezhetően a bojkott felé hajlik. Ezt jelzi, hogy legutóbb olyan ellenzéki jogok garantálásától tette függővé a részvételét, amelyeket a kormányoldal aligha ismer el. Mindeközben azonban a szocialisták saját alkotmánytervet készítenek. A párt irányítói nyilván úgy gondolkodnak, kritikájuk akkor tűnik majd „konstruktívnak”, ha nemcsak bírálnak, hanem saját javaslatot is tesznek. Ennek ellenére a lépés sem általános alkotmányossági, sem pedig taktikai szempontok alapján nem tűnik végiggondoltnak.

Alkotmányossági szempontból azért rossz lépés ez, mert csak tovább gyengíti a 89-es alkotmány fogyatkozó tekintélyét, saját tábora felé is azt erősítve, hogy az érvényes alkotmány lecserélendő – ezzel egyébként saját, a Fidesz alkotmányellenes döntéseit illető bírálatuk erejét is aláássák. Taktikailag azért rövidlátó saját szocialista alkotmánytervvel előállni, mert – a közvélemény mai állapotából kiindulva – a Fidesz terveit ellenzők legjobb esélyét a többségnek az ismeretlen újtól való félelme és a tökéletlen, de legalább ismerős status quóhoz húzása jelentheti. Ha úgy állítjuk fel az alternatívákat, hogy a status quo és a Fidesz koncepciója között kell választani, akkor a közvélemény többsége megnyerhető az érvényes alkotmány számára. Ha a közvélemény előtt a döntés a Fidesz és a szocialisták koncepciója közötti választásként értelmeződik, akkor jaj nekünk. Ha a Fidesz szónokai azt mondhatják az alkotmányról szóló vitában, hogy íme, mindenki egyetért abban, hogy új alkotmány kell, most már csak arról kell döntenünk, hogy kinek a javaslatát fogadjuk el, akkor a közvélemény ítélete aligha lehet kétséges. Ezért ha a szocialistáknak valóban a hatályos alkotmány érdemei a fontosak, akkor félre kell tenniük saját tervüket.

A mai Országgyűlés pártjai közül az LMP-ről hihető el leginkább, hogy a 89-es alkotmány iránti elkötelezettsége őszinte és átgondolt. Az LMP szintén feltételekhez kötötte bekapcsolódását az új alkotmány parlamenti vitájába, de az ő fellépésüket is gyengíti, hogy saját „alkotmánykiegészítő” csomagot hoztak nyilvánosságra. A párt óvatossága bizonyos fokig érthető. Talán van alapja azt gondolni, a Fidesz kétségbeesett csábítását látva, hogy ezúttal mód nyílik tényleges engedmények elérésére. Nagy a csábítás, hogy például a tényleges, korlátozatlan alkotmánybírósági hatáskör helyreállításának reményében visszamenjenek a tárgyalóasztalhoz, pláne ha az alternatíva az, hogy beszorulnak a megvetett szocialisták mellé. Erős lehet a kísértés, de ellen kell neki állni.

Ennek az alkotmányozási folyamatnak már semmiképp nem lehet elfogadható, legitim végeredménye. Nem lehet, mert eleve hazug konstrukcióra épül, arra az állításra, hogy – a kormányfő szavaival – a tavalyi választáson megdöntötték a 89-es rendszert, és helyébe újat, a „nemzeti együttműködését” hozták létre. Nem lehet, mert a kormánytöbbséggel egyet nem értőknek eleve csak díszletszerepet szántak, amikor azzal vágtak bele az egész kezdeményezésbe, hogy kiiktatták az ellenzék valódi alkupozcióját biztosító négyötödös szabályt. És nem lehet mindazok miatt, amelyek azóta történtek: a médiatörvény, az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkítása és az összes többi, a demokratikus jogállamra hulló csapás lehetetlenné teszi, hogy jóhiszeműséget vélelmezzünk a kormánytöbbség szándékai felől. Az elfogadandó dokumentum illegitim és a hatályosnál jóval gyengébb politikai alapzaton áll majd, és ezen nem változtatna az sem, ha néhány mégoly fontos szabály tekintetében kedvező változás történne. Az Orbán-alkotmány nem a magyar demokratikus jogállam konszolidálásának, hanem az ahhoz kapcsolódó konfliktusoknak a szimbóluma lesz, és történeti távlatban ezért nem is lehet hosszú életű. Az alkotmányosság valódi híveinek ezért nem marginális feljavítására, hanem az Orbán-alkotmány utáni időszakra kell felkészülniük, illetve azt kell előkészíteniük.