A dolgok mostani állása szerint a rendszerváltás köztársasági alkotmánya végnapjait éli. Hamarosan leváltja a jobboldali kormánytöbbség szavazataival elfogadott alaptörvény. Mindannyiunknak, akik az elmúlt hónapokban és azt megelőzően, a korábbi évek alkotmányozási kísérletei kapcsán nyilvánosan azt képviseltük, hogy a 89/90-es alkotmány méltó a tiszteletre és védelemre, szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy – erényei ellenére – miért bukott el mégis.
A rendszerváltás alkotmánya lehetőséget nyújtott arra, hogy a magyar köztársaságból valódi demokratikus közösség váljék, hogy a különböző világnézetű és életfelfogású egyének és csoportjaik elfogadhassák azt vitáik, konfliktusaik, kulturális és politikai versengésük közös kereteként. Sőt, ez az alkotmány nyújtotta erre a legjobb esélyt. Erre a következő vonásai tették alkalmassá.
Először, a rendszerváltás alkotmánya az akkor meghatározó politikai erők, a rendszerváltó pártok közös műve volt, és az utódpárt is olyan szerephez jutott elfogadásában, amit ma sincs oka szégyellni. Ez lehetővé tette, hogy a jobb-, baloldali és liberális pártok, illetve ilyen öntudatú állampolgárok alkotmányos identitása, minden egyéb konfliktusuk ellenére, egyazon dokumentum és történeti eseménysor körül kristályosodjék ki, s hogy egyiknek se kelljen a másiktól elszenvedett vereségként tekintenie a végeredményre.
Másodszor, a különböző meggyőződésű demokraták mind azonosulhattak vele, mert tartalmában sem próbálta meg valamelyik csoport világnézetét, történeti és kulturális önértelmezését rákényszeríteni a többire.
S harmadszor, megfelelő védelmet nyújtott az alapjogoknak, kielégítően rendezte az államszervezet kérdéseit, biztosítva mind a hatékony kormányzás feltételeit, mind pedig a kormánytöbbség és ellenzék szabályozott politikai versenyének és a kormány választásokon történő lecserélésének lehetőségét.
Ha mindez igaz, akkor miért bukott el – a dolgok mostani állása szerint – mégis? A választ nem az alkotmány tartalmában kell keresni, hanem az elmúlt húsz évben döntő szerepet játszó politikai csoportok hozzá kialakított viszonyában. A magyar társadalom politikailag aktív csoportjainak – és ezek közéleti hangadóinak – egy része eltérő okokból nem volt képes azonosulni az alkotmánnyal, és ez a politika mély válságához vezetett, ami végül elemésztette a politikának keretet adó alkotmányt is. Két csoport szerepét érdemes vizsgálni. Rögtön megjegyzendő azonban, hogy felelősségük nem egyenlő, és azt is látni kell, hogy a két csoport nem azonosítható minden további nélkül azokkal a pártokkal, amelyeknek részét alkotják.
A fő felelősség a magyar jobboldal ma domináns csoportját terheli. Ennek a csoportnak a tagjai, vezetői és szószólói úgy vélik, nekik kitüntetett igényük lehet a nemzet politikai képviseletére és vezetésére, és nehezen fogadnak el más színezetű kormányt legitimnek. A jobboldal vezetője, szavai tanúsága szerint, úgy véli, ha ő éppen ellenzékben van, akkor a haza van ellenzékben. A jobboldalnak ez a része a 89/90-es alkotmány azon vonását, hogy az a különböző világnézeti csoportok számára egyaránt elfogadható volt, nem erénynek, hanem fogyatékosságnak érzi: számukra csak az a berendezkedés elfogadható, amely az ő történeti-kulturális identitásukat foglalja alkotmányba, és amely ezért a többiek számára elfogadhatatlan. Ez magyarázza a mostani alkotmányozási szándékot. Egyik képviselőjének szavaival: „Most vagyunk kétharmadnyian, hogy saját alkotmányt alkothassunk.”
A 89-es alkotmányhoz fűződő ilyetén viszony a jobboldalon befolyásos, de messze nem kizárólagos. Számos konzervatív politikus és véleményalkotó alkotmányos öntudata kötődik 89-hez, és tudható vagy sejthető, hogy számukra a mostani események nem kevésbé fájdalmasak, mint a rendszerváltás alkotmányának liberális vagy baloldali hívei számára. Ezzel együtt a jobboldal politikájában mégis ez a megközelítés vált meghatározóvá – ha nem így lenne, akkor most nem is lennénk ebben a helyzetben.
A másik említett csoport a szocialista baloldalon található. E csoport tagjai a demokratikus átmenetet a saját reformtörekvéseik betetőzésének szeretnék látni, ezért sérti önképüket a 89-es alkotmány államszocializmussal való gyökeres szakítása, annak teljes elutasítása. A 89-es alkotmány tartalmában forradalmi, nem ismer el semmiféle folytonosságot az előző rezsimmel. Emiatt az alkotmány összeegyeztethetetlen ennek a csoportnak a magyar politikában betöltött saját szerepéről kialakított képével. Ez motiválta az 1995/96-os alkotmányozási kísérletüket, és ezért is kellett annak kudarccal végződnie, hiszen a többi résztvevőt ezzel össze nem békíthető célok vezérelték. Ugyanakkor a kétharmados balközép koalíció összehasonlíthatatlanul tisztességesebben állt hozzá az alkotmányozás folyamatához, mint a kisebb többséggel bíró Orbán-kormány, hiszen első lépése e téren az ellenzéknek vétójogot adó négyötödös szabály életbe léptetése volt. Az sem elhanyagolható különbség, hogy különböző okokból a magyar baloldalon az elmúlt húsz évben sosem volt annyira meghatározó ez az attitűd, mint a jobboldalon az imént elemzett nézet.
E két csoportnak a 89-es alkotmánnyal történő azonosulásra való képtelensége a magyar politika évtizedes válságának egyik fő oka lett. Mély gyanakvást és csaknem teljes bizalomhiányt eredményezett a versengő pártok között, ami viszont a hosszú távra tekintő kormányzás és a magyar társadalom alapvető gondjaival való számvetés lehetőségét ásta alá. Ez vezetett a vergődő, a halmozódó gondokat maga előtt görgető, a társadalom elvárásainak megfelelni képtelen kormányzáshoz, ami már szinte törvényszerűen hozta el az egyik oldal összeomlását, és így alakulhatott ki a kétharmados jobboldali többség.
A 89-es alkotmányt tehát nem saját hibái, hanem a magyar politika évtizedes válsága sodorta el. Az őt felváltó Orbán-alkotmányból kiolvasható az a szándék, hogy ezt a politikai válságot egy bizonyos módon lezárja: a kormányfő szavaival, „két évtized meddő vitáit” (ezt mások egyszerűen csak demokratikus politikának nevezik) felváltja az „összefogás”. Az Orbán-alkotmány úgy akarja lezárni a válságot, hogy a magyar jobboldal kulturális-történeti öntudatát teszi az állam rendjének, az állam és az állampolgárok közötti viszonynak az alapjává, sőt a jobboldal társadalompolitikájának bizonyos elemeit is bebetonozná. Ez az alkotmány azonban, szemben a 89-essel, még csak a lehetőségét sem nyújtja annak, hogy demokratikus közösséggé tegye a különböző világnézetű és életfelfogású magyar állampolgárokat, mert a magyar társadalom egy szignifikáns és politikailag aktív része számára eleve kizárja az azonosulást.
Orbán alkotmánya ezért nem a magyar politika válságának lezárását, hanem annak kiteljesedését eredményezi. 2010 előtt az alkotmányos kereteket nem érte el a politika válsága, sőt ezek a keretek mérsékelni tudták a krízist, mert mindkét oldalon voltak számosan, akik jóhiszeműen azonosultak a 89-es alkotmánnyal. Ez tiszteletet keltett és bizalmat táplált iránta, hiszen az ellentétes oldalakon álló politikai szereplők nem ok nélkül gondolhatták azt, hogy intézményeit és normáit ellenfeleik is elfogadják. Ezzel szemben Orbán alkotmánya beviszi a politika válságát az alkotmányos rend alapjaiba: ez csak a jobboldal – sőt, csak a jobboldal egy részének – az alkotmánya lesz, amely a jobboldal baloldal felett aratott hatalmas 2010-es győzelmének állít emléket, és amely éppen ezért semmiféle bizalmat nem ébreszthet a nem jobboldaliakban. Társadalmi megítélése elválaszthatatlan lesz az Orbán-kormány megítélésétől. Eddig volt arra lehetőség, hogy eltérő történeti-kulturális öntudatuk ellenére bal- és jobboldaliaknak közös alkotmányos identitásuk legyen, most jó időre ennek is megszűnik az esélye: a két oldalnak más-más dokumentumokhoz és más-más eseményekhez kötődik majd alkotmányos lojalitása. Semmi sem lesz, ami a magyar politika válsága által generált, egyre súlyosbodó konfliktusokat mérsékelhetné.
Ebből persze az is kiolvasható, hogy az Orbán-alkotmány sem lehet tartós, nem konszolidálhatja a magyar politikát, és ezért később, megváltozott politikai erőviszonyok között nem biztosíthat kiszámítható, stabil keretet a politikai versenyhez és a kormányzáshoz. Sikertelen, zaklatott időszak szimbólumává fog válni, és ezért hosszabb távon várhatóan megpecsételi annak a jobboldali politikának a sorsát, amely létrehozta, és ami egyúttal maga volt a magyar politika válságának egyik fő oka. Kudarca lehetőséget teremt arra, hogy az Orbán-alkotmány után a köztársasági alkotmány szilárdabb alapokon szerveződjék majd újra. Hogy ez pontosan miképp és mikor fog végbemenni, arról ma még szinte semmi sem tudható. De az bizonyosan kijelenthető: megtörténtének feltétele, hogy az Orbán utáni jobboldal és az elkövetkező években talán újraszerveződő baloldal között a korábbitól eltérő viszony alakuljon ki. Akiknek fontos a köztársaság, azoknak már most erre tekintettel kell végiggondolniuk lépéseiket.
A rendszerváltás alkotmányát védeni kellett, amíg lehetett. Ma a köztársaság híveinek már az Orbán-alkotmány bukása utáni időre kell előretekinteniük.