Régen kalendáriumból nyomtattak a legtöbbet, most tankönyvből. Milliárdos piac. Ezért mára minden tantárgyhoz legalább két nagyalakú könyv tartozik, de csak az egyiket hívják tankönyvnek. A másik, ettől alig valamivel vékonyabb és alig könnyebb, azt nevezik munkafüzetnek. Olyan, mint az ovis kiszínező: mechanikus feladatok gyűjteménye. Azt hiszem, ilyen formában felesleges. Könnyen helyettesíthető. Ki lehet váltani egyszerűbb és olcsóbb megoldásokkal. Lehetne füzetbe gyakorolni vagy újrahasznosított papírra fénymásolt feladatokkal. És bár füzet is van rendszeresítve, azt kevésbé használják, hiszen a munkafüzet a szűk órakerethez képest már így is túlfoglalkoztatja a diákot. A tanár alig győzi a könyv és a munkafüzet – ahogy mondani szokták – „egymásra épülő” feladatait az óraszám adta keretek közé zsúfolni. Ezért a pedagógusok szerint folyton növelni kell az óraszámokat, hogy a tankönyvre épülő munkafüzetek feladataival a tanmenet szerint végezni tudjanak. Az ok pedig az, hogy egyre hosszabb és egyre több mechanikus feladatot tartalmazó munkafüzetet gyártanak. Egymást erősítő, rossz játszma ez. A tipikus ördögi kör.

A mindenki számára ingyenes tankönyvre azonban nincs mód. A használt tankönyvek kisebb testvér általi újrahasznosítását sem bátorítják. Inkább kinézik az ilyen szülőt. Nagy a csoportnyomás a gyerekre is. Pedig volna mód arra, hogy a tankönyveket az iskola vegye meg, és a diákok az intézmények könyvtáraiból kölcsönözzék ki. Ezt kellene ösztönözni és erősíteni. Ennek jegyében kellene a tankönyvek szerkezetét és feladatait újra végiggondolni. Csúnyán elszaladt a ló, a tankönyvlobbi érdekei íródtak bele a könyvekbe, majd a tanmenetekbe. A pedagógusok pedig fuldokolnak, kapkodnak, a rendszer a tanulót és a tanárt egyaránt feleslegesen stresszeli. A tankönyvcégek érdeke a könyvminőségű, nagyságú és bekerülési árú munkafüzet, amelybe a tanulók beleírnak, ezzel elhasználják azt, ezért el kell dobni őket. Mindez irracionális, akárcsak az egész tankönyvpiac. A tankönyvek a mostani rendszer szerint a gyereket nevelő magyar állampolgárokra kivetett extraadó formáját öltik. A költségvetés számára sem mellékes, hisz milliárdos tételről van szó: a tankönyvpiac betervezett és már előre elköltött bevétele évről évre ott szerepel a költségvetés tételei között.

Franciaországban szerdán nincs tanítás. Európában a tanári pályának van becsülete, kiszámítható életpályamodellt kínál – és anyagilag megbecsülik. Hétévente kap egy fizetett évet a tanár, hogy rekreálódjon. Nálunk megalázó és hálátlan feladat, amelynek nincs presztízse, és megalázó a bérezése. Nem képzelheti a szaktárca, hogy ebből megélnek. Ennek megfelelő a munkához való hozzáállásuk. Közben pedig kényszerűen kiszervezik a rendszerből a tudást és az információt. 1948 előtt mindenki élete végéig hálás volt mindazoknak, akik megtanították írni, olvasni, és így tovább. Bármire. És nevelték, hogy ember legyen, a közösség hasznos tagja. Nekik köszönte meg a sikert, hogy helytállt, hogy hasznos tagjává vált a társadalomnak. Mindenért, amit elért, a szülei mellett tanárainak volt hálás. Adományokkal fejezték ki később, az iskolát tiszteletben tartotta a társadalom.

Kétszáz éve hazánkban is a rekreáció napja volt a szerda és a szombat. Tanítás nélküli munkanap volt, az iskola felügyel, foglalkoztat, hagyja, hogy a gyerek feldolgozza a tanultakat. A tanulás a figyelem és a pihenés ritmikus változása által ér el hatást. A folyamatos feszült figyelem nem hoz eredményt, csak növeli a stresszt. A sok és mechanikus feladat halmozása lerontja a hatékonyságot. Nyugat-Európa sok országában az iskolai időszak családbarát és egészségbarát rendben szerveződik, úgy hathetente be van iktatva egy hét szünet. Több kicsi és néhány nagyobb iskolai szünet tagolja az iskolai munka feszültségét. Nálunk viszont a porosz rendszert gyakran számítógép-imádattal kombináló képzés növeli a feszültségeket. Az oktatás ellenségként kezeli a családokat és tanulókat is.

Az iskolákra vállalkozások telepedtek rá. Már minden fizetős különórákban, magántanításban, fizetett szakkörökben zajlik. A gyerekétkeztetésre nincs megfelelő normatíva, nincs törvényi előírás. A vállalkozások a haszon megőrzése vagy növelése érdekében az élelmiszerárak emelkedése miatt egyre mélyebbre nyomják a minőséget. Lassan már az emberi táplálkozásra alig alkalmas anyagokból készül, az adagok minimálisak, minőségük gyalázatos. Miközben hazánkban egyre több a gyerekkori refluxos panasz, rohamosan növekszik az allergia, az elhízás a gyerekek körében. Művi és mesterséges ízvilágot közvetít a rendszer a táplálékkiegészítők használata által, és ezzel hosszú távra elrontja az étkezési kultúrát. Nincs kötelező fogorvosi vizsgálat. Kivonul a közegészségügy az iskolákból a takarékosság, megszorítások jegyében. Ígéretek ellenére az iskolai mozgás, a tornaórák száma nem nő. A tornatanárok a régi poroszos, értelmetlen feladatokat forszírozzák, az egyéni teljesítménymérés előírásai szerint, miközben a csoportos együttműködés, a mozgás és a játék örömét, a test fizikai karbantartását nem tanulják meg. A tornaóra, a testmozgás megmarad a kellemetlen iskolai kényszerek között.

Noha hazánkban az iskolákat az adópénzből tartja fenn a közösség, a polgárok nem használhatják iskolaidő után annak épületeit. A nyolcvanas években még bemehettek az iskolába a környéken lakó felnőttek, fiatalok, és a tornatermet előzetes megbeszélés szerint közösségi és tömegsport céljára használhatták. Ma csak fizetős programok vannak oda szervezve, egyébként senki sem teheti be a lábát. Pedig azoknak, akik összeadják a pénzt az épület fenntartására és a személyzet fizetésére, joguk volna használni. Népegészségügy szempontjából nagyon is indokolt volna. Nyáron pedig egyszerűen bezárnak az iskolák: sem nyári gyerekfelügyelet, sem szakkör, sem tanfolyam vagy akár tömegsport céljára nem vehető igénybe az iskolaépület. Kivételt a fizetős programok jelentenek. A gyerekeket drága táborokba vihetik a szülők, ha van rá pénzük. Cégek és vállalkozások szerveződtek erre is, míg az iskolák üres épületei semmilyen haszonra nem tesznek szert ebből. Tanárok dolgozhatnak persze ezekben a cégekben éhbérért, de a haszon az iskolafenntartóhoz közeli vállalkozóé. Néhány élelmes tanár maga is kiszervezte ide nyári munkáját, de többségében ezek önkormányzatoktól függő, belterjes intézmények, csak ők kaphatják meg a tábor céljára az önkormányzati tulajdonokat. Mint minden piacról hazánkban, innen is kiiktatják a tényleges a versenyt. Bennfentesek és kontraszelektáltak országa vagyunk. Megalázott gyerekekből lesznek a megalázott felnőttek.

Hazánkban az iskola nem gyerekbarát, nem szülőbarát, de legfőként nem takarékos. Hihetetlenül pazarló mind az anyagi, mind az emberi erőforrásokkal. Nem egészséges, és nem hatékony. Stressz alá helyezi a gyereket és a szülőt egyaránt. Így lesz a társadalmat átható gyanakvás és gyűlölködés első forrása ma az iskola. Ezt üzeni a társadalomnak. Lehetne ezen változhatni? Lehetne. És volna rá igény? Fent láthatóan nincs, de lent bizonyosan…