Az elmúlt bő másfél évtizedben fontos alkotmányjogi változásokra került sor az Egyesült Királyságban. A törvényhozó hatalomhoz tartozó Lordok Háza helyett az elkülönült legfelsőbb bíróság lett az igazságszolgáltatás csúcsszerve. Az Emberi jogok európai egyezménye a belső jogban is érvényesíthetővé vált. Skóciában, Walesben és Észak-Írországban tartományi parlamentet hoztak létre. A változások azonban nem érintették a kirívóan aránytalan választási rendszert.
Az egyfordulós, egyéni választókerületi, egyszerű többségi rendszerben a legtöbb szavazatot megszerző jelölt jut mandátumhoz, vagyis az „első mindent visz”, a többi jelöltre leadott szavazatok „elvesznek”. Ez a választási mód egyértelmű helyzetet teremt azáltal, hogy leegyszerűsíti a választók preferenciáit: aki a legtöbb szavazatot kapja, az a győztes. Tehát nem a társadalmi preferenciák visszatükrözése az elsődleges szempont, hanem a kormányozhatóság biztosítása. A jelenlegi koalíciós kormány nem tipikus, a miniszterelnök általában stabil parlamenti többségre támaszkodhat.
A rendszer hátulütője, hogy a választók preferenciáit rendkívül torz módon jeleníti meg. Például 1997-ben, Tony Blair első győzelmekor a 43,2 százalék 428 mandátumot eredményezett a Munkáspártnak, míg a liberális demokratáknak a 16,8 százalék mindössze 46-ot. 1983-ban a konzervatívok 42,4 százalékos országos eredménye 397 parlamenti helyet hozott, a liberális-szociáldemokrata koalíció 25,4 százaléka mindössze 23-at, a Munkáspárt 27,6 százaléka pedig 209-et eredményezett.
Igaz ugyanakkor, hogy a teljesen arányos képviselet sem ideális, mert bizonytalan koalíciókhoz és nehéz elszámoltathatósághoz vezethet. Ennek klasszikus példája az izraeli választási rendszer, amelyet maximum a politikai pártok demokratikus hatalomgyakorlási tradíciója tesz működőképessé.
Az Egyesült Királyságban évtizedek óta vita tárgya a választási rendszer reformja, amire a politikai pártok egy része hajlik is – kivéve a konzervatívokat. Ám legutóbb a Munkáspárt sem tett semmit a változtatásért hatalommegőrzési szempontjai miatt. A liberális demokraták és a konzervatívok mostani koalíciókötésekor a libdemek alapvető feltétele volt, hogy ne maradjon minden a régiben. A koalíciós tárgyalások során kiderült, hogy a toryk nem támogatják a változtatást, csak arra hajlandók, hogy népszavazás döntsön az úgynevezett alternatív választási rendszerről, amit kompromisszumként elfogadott a liberális párt.
A népszavazás kérdése az volt, hogy „az első mindent visz” helyett az alternatív választási rendszert alkalmazzák-e a jövőben a parlamenti választásokon. Ehhez hasonló választási rendszer működik Ausztráliában és még két másik országban (Pápua Új-Guinea, Fidzsi-szigetek): egyéni választókerületi rendszer van, de a szavazók preferenciális sorrendet állítanak fel a jelöltek között. Ha egyik jelölt sem éri el az abszolút többséget, akkor a legkevesebb szavazatot kapó jelöltre szavazók második jelöltjeit hozzáadják a meglévő voksokhoz. Ha így sem éri el senki az abszolút többséget, akkor megint kiesik az utolsó jelölt, és a mögötte preferált jelöltek voksait osztják szét a még állva maradt jelöltek között. Ez addig tart, amíg valaki nem éri el az összes leadott szavazat több mint felét. Bár a becslések szerint ezzel a módszerrel sem nyertek volna túl sokat a libdemek, a rendszer jól tükrözi a választópolgárok elkötelezettségeit.
A május 5-én megtartott népszavazáson győztek a nemmel szavazók, vagyis minden marad a régiben. Vajon ebből az következik, hogy a brit szavazók a status quo mellett tették le voksukat? Szerintem ez legalábbis kérdéses. Több körülményt érdemes figyelembe venni az alternatív szavazási rendszer elbukásának megértéséhez.
A jelenlegi választási rendszer által leginkább sújtott libdemek elhibázott politikai döntést hoztak a koalíciós megállapodáskor. Feltételezhető, hogy a jelenlegi kirívóan aránytalan rendszer ellen egy alapvetően arányos rendszerrel lehet jól érvelni. Csakhogy a népszavazáson ajánlott új modell nem arányos (nincs pártlistákra leadott voks), csak valamivel differenciáltabb többségi rendszer.
Ezen túlmenően a népszavazási időpont sem volt kedvező. A jelentős költségvetési megszorítások súlyos politikai tehertételnek bizonyultak a liberálisok számára. A konzervatívokkal ellentétben, akik 2010-es kampányukban középpontba állították a megszorítások és a költségvetés kiegyenlítésének elkerülhetetlenségét, a baloldali libdemek nem tették egyértelművé szándékukat. A koalíciókötéssel feloldhatatlannak tűnő ellentét keletkezett a liberálisok kampánybeli és kormányzati álláspontja közt, például az egyetemi tandíjak megemelésének kérdésében.
Fontos szempont továbbá, hogy a népszavazást egy időben tartották a félidős önkormányzati választással. Ez a faktor valószínűleg ugyancsak a választási reform ellen hatott, hiszen egy pártpolitikai kérdés (ki vezesse az önkormányzatokat?) egy alkotmányos kérdéssel (hogyan válasszuk képviselőinket?) került egy papírra. Az sem tekinthető marginális szempontnak, hogy a reformot leginkább támogató Londonban most nem tartottak önkormányzati választást, így ott a népszavazáson részt vevők száma az országos mutatók alatt maradt.
A reformot egyébként támogató munkáspártiak politikai érdeke az volt, hogy a torykkal egy gyékényen áruló Nick Clegg súlyos vereséget szenvedjen. Így önkormányzati kampányuk a koalíciós kormány igazságtalan társadalompolitikájára koncentrált, amit nehéz volt ötvözni a népszavazási igenre buzdítással – amely fő kedvezményezettjei éppen a libdemek lettek volna.
Várható volt, mégis felkészületlenül érte az igen híveit az ellenkampány demagógiája. David Cameron miniszterelnök pártjának kampányszólamait egyszerre inspirálta a modern demokrácia két démona: a populista demagógia és az irracionális nacionalizmus. A toryk például az alternatív rendszert a brit szellemmel összeegyeztethetetlennek nevezték.
A status quo párti választási üzenetek első számú célja az elbizonytalanítás volt, mondván, az alternatív választási rendszer bonyolult, érthetetlen. Ez az állítás első ránézésre vitaképes, ám nagy eséllyel alulmarad, ha a brit szavazó megismeri az angol választási szervek kiváló, informatív tájékoztatóját. A nem hívei azonban ennél jóval tovább mentek, amikor az „egy ember – egy szavazat” elv megszűnésével riogattak, vagyis azt sugallták, hogy ezentúl nem lesz azonos az emberek szavazata. Amilyen nyilvánvaló a megtévesztés, olyan jól működött.
Mindazonáltal nem lenne helyes a népszavazást hibáztatni a reform bukásáért. Egy ilyen jelentős változást indokolt kiemelni a hétköznapi politika döntési mechanizmusából. Olyan fontos, strukturális döntésről van szó, amely a politikai közösség alapvető szabályait határozza meg hosszú távon, ezért védhető a megerősített legitimációs igény.
A mostani kampány időzítése és körülményei azonban lehetetlenné tették, hogy a demokratikus vita fórumai hatékonyak legyenek, és valóban a kérdésről szóljon a kampány. A reform kérdését elhomályosította az önkormányzatokért folyó küzdelem és a megszorítások miatti düh. Az igazságtalan választási rendszer alternatívájaként kínált szisztéma azok számára is félmegoldás volt, akik változást akarnak. Így a bukás nem meglepetés.