Miklósi cikke nyomán emlékeztetnem kell a legnyilvánvalóbb különbségre: az MSZP körül születő különféle szövegekben – Gyurcsány, illetve ellenlábasai szövegeiben – azt olvasom, hogy Gyurcsány a 2006-os reformpolitikát tekinti helyesnek, ellenlábasai pedig azt mondják eltévelyedésnek, és az azt megelőző, a 2002-ben követett politikát helyesnek. Náluk a balra fordulás szorgalmazása ezt fejezi ki.
Azt is látom emellett – mégpedig nemcsak szövegekben, hanem tettekben is –, hogy Gyurcsány újra meg újra megpróbálkozott a pártfinanszírozás körüli politikai korrupció visszaszorításával, ellenlábasai pedig megakadályoztak minden ilyen lépést. Gyurcsány nemcsak röpirataiban szólt erről, hanem Igazságügyi Minisztériumával kidolgoztatta azt a kitűnő pártfinanszírozási törvényjavaslatot, amelynek alapelemei sokban hasonlítottak az Eötvös Károly Intézet tervezetére, s ezek a közös elemek jelentek meg később a Transparency International javaslatában is. A második Gyurcsány-kormány törvényjavaslatát be is nyújtották, meg is tárgyalta az Országgyűlés, de a parlamenti frakció szavazás előtt levetette az Országgyűlés napirendjéről.
A Zuschlag-ügy kirobbanását követően Gyurcsány újabb kísérletet tett, immár a pártfinanszírozás mellett az összeférhetetlenség szabályozását is kezdeményezve, s megint csak szembefordult vele az MSZP-frakció, a Fidesz pedig jól szórakozott a látványos belső konfliktuson. Maga Zuschlag mondta el a bírósági tárgyalás során ismertetett, lehallgatott telefonbeszélgetésben, hogy konfliktusban állt Gyurcsánnyal, aki fellépett a korrupció ellen.
Az sem lehet véletlen, hogy a párt pénzügyeinek első számú ügyintézője támadja legélesebben Gyurcsányt a vezető politikusok közül. Vajon Miklósi minderről nem tud, amikor ezt a mondatot leírja: „Ami a korrupció kérdését illeti, a külső megfigyelő számára nem egyértelmű, hogy bármelyik fél a másiknál megalapozottabb igénnyel léphetne fel a »tisztakezű« szerepében”? Nem értem.
Miklósi szerint a korrupción kívül még két kérdésben folyik a vita az MSZP-ben: a párt belső életének nyitottsága, illetve a párt által átfogott politikai spektrumnak a liberálisok és konzervatívok irányában való kiszélesítése körül. Ha valaki olvassa a szövegeket, akkor észre kell vennie, hogy miközben Gyurcsány ellenlábasai valóban azt a kérdést állítják előtérbe, hogy be kell-e vonni a potenciális szövetségeseket az MSZP-be (és ezt kétségtelenül Gyurcsány vetette fel), e kérdés mögött egy másik vitakérdés húzódik meg. Az egyik felfogás szerint a párt a jóléti jellegű elégedetlenséget meglovagolva, jóléti ígéretekkel igyekezzen visszaszerezni elvesztett támogatóit, s így próbáljon újra a Fidesz esélyes váltópártjává válni.
A rivális elgondolás szerint Gyurcsány – polgárinak nevezett – politikai platformot alakítson ki, amely egyformán fontosnak tekinti a demokratikus jogállam helyreállítását, a gazdaság hatékony fejlődését és a szociális igazságosságot. Ennek során ügyel arra, hogy ne ígérjen mást, mint amit egy remélt választási győzelem után kormányra kerülve meg is valósíthat. Az ekképp elgondolt új politikai platform mögé állítaná a kiszélesített, liberálisokkal és konzervatívokkal megerősített politikai bázist. Ez a szándék azt mutatja, hogy pártbéli ellenlábasaitól eltérően Gyurcsány végiggondolta a bukás okait, és több tekintetben más politikát képzel el, mint akár csak a saját korábbi, 2004 és 2009 között miniszterelnökként követett politikája. Erre csak az mondhatja, hogy érdemben egyik fél sem kész az elmúlt évek elhibázott politikájával való szembenézésre, akit elvakít valamiféle – számomra megmagyarázhatatlan – elfogultság. Politikai szereplő esetében érthető az ilyen elfogultság, de a politikai folyamatok olyan kiemelkedő elemzőjétől, mint Miklósi, érthetetlen.
Abban Miklósinak igaza van, hogy a magyar demokrácia helyreállításához valamiféle megegyezésnek kell születnie a különböző politikai felfogású demokraták között. Ennek azonban előfeltétele az, hogy valaki, valakik egy következő országgyűlési választáson legyőzzék a Fideszt. Ahhoz, hogy ez után helyre lehessen állítani a demokratikus jogállamot, hogy ennek első lépéseként hatályon kívül lehessen helyezni a Fidesz „alaptörvényét”, legalábbis két dologra van szükség.
Az egyik feltétel az, hogy a Fidesz veresége súlyos, politikai értelemben megsemmisítő legyen, s nem csupán olyan mértékű, mint 2002-ben, és ennek következtében mód nyíljon a demokratikus alkotmány helyreállítására. Van egy másik feltétel is, mégpedig az, hogy a Fideszt leváltó kormánytöbbség – a 2002-estől eltérően – megalapozott program alapján nyerje el a választók többségének bizalmát, ennek alapján kezdjen kormányozni, és jó esélye legyen arra, hogy elkerülhesse az 1995-öshöz vagy 2006-oshoz hasonló gyors hitelvesztést. Ennek feltételeit keresi Gyurcsány, amikor az MSZP politikai platformjának gyökeres átalakításáról beszél. Ez indokolt törekvés, és egyáltalán nem vonható le belőle olyan következtetés, hogy Gyurcsány ugyanúgy ne lenne kész szembenézni a korábbi kudarc okaival, mint pártbéli ellenlábasai.
A Fidesz által előkészített választójogi átalakítás (a lényegében egyfordulós, nagyrészt egyéni választókerületi rendszer bevezetésének terve) késztette Gyurcsányt – sokunkhoz hasonlóan – annak a további következtetésnek a levonására, hogy a Fidesszel szemben a következő választáson csak kiterjedt és szoros választási szövetségnek lehet esélye, s ő ebből kiindulva ment el odáig, hogy a legelőnyösebb az volna, ha egy pártba is tudnának tömörülni a demokrácia hívei. Az egy demokratikus egyéni jelölt s lehetőleg egy választási lista gondolatával a várható választójogi megoldás ismeretében sajnos egyet kell Gyurcsánnyal érteni.
Ebből sem az nem következik, hogy minden demokratának feltétlenül egy pártban kell egyesülnie, s az sem, hogy ne kellene az esetleges választási győzelem után a demokratikus jogállam helyreállításán munkálkodva politikai megegyezésre törekedni azokkal, akik a majdani ellenzékben tárgyalópartnerek lehetnek. Ennek azonban előfeltétele maga a választási győzelem s az azt követő kormányzóképesség, és Gyurcsányt egyelőre ennek feltételei foglalkoztatják, ez ügyben áll vitában az MSZP számos politikusával. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy emiatt ne vegye észre valaki a gyökeres különbséget közte és a korábbi szocialista politika folytatására törekvők között, s hogy azzal zárja gondolatmenetét: „[a] demokratikus magyar baloldal hosszabb távú kilátásai tekintetében nem sok múlik a köztük fennálló konfliktus kimenetelén”.
Miklósi – nagyon helyesen – annak megállapításával és a tőle megszokott módon meggyőző alátámasztásával kezdi gondolatmenetét, hogy a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor támogatottsága látványosan csökken, viszont nincs a színen ellenzéki politikai erő, amely felé a kormányoldalból kiábrándultak fordulnának. Vajon honnan várja az ilyen politikai erő fellépését? Én ugyanis egyelőre nem látok reményteljes kezdeményezéseket. Vajon lemondhat-e felelős gondolkodó annak lehetőségéről, hogy az ilyen politikai erő, amely az esetleges politikai szövetség fontos eleme lenne, az MSZP – mint viszonylag kiterjedt szervezeti bázissal rendelkező demokratikus párt – bázisán jöjjön létre? És ha nem zárjuk ki ezt, akkor vajon nem kell-e gondosabban, elfogulatlanul elemezni, hogy milyen esélyt kínálnak erre az egymással konfliktusban álló, MSZP-n belüli törekvések?