A Magyarországot is sújtó gazdasági krízis okairól sokan sokfélét írtak már, és arról is számos vélemény elhangzott, hogy milyen lépéseken keresztül lehetünk úrrá a katasztrofális helyzeten. A krízis hatását azonban mintha kevesebben elemeznék, azt remélve talán, hogy előbb-utóbb csak túl leszünk a negatív következményeken. A kulturális területet, ezen belül az államilag finanszírozott kulturális szolgáltatásokat és művészeti termelést tekintve a megszorítások, elvonások és átcsoportosítások valósággal legyalulták a „piacot”. Gondoljunk csak a zárolt filmtámogatásokra, a Nemzeti Kulturális Alapot érintő elvonásokra vagy a Nemzeti Civil Alapprogram forrásainak elzárására.

Azzal a véleménnyel nehéz vitába szállni, hogy a művészet mind alkotói, mind befogadói oldalról luxusnak tekintendő. A művészek világa szubjektív alapokon nyugvó, zárt rendszer, a művészet befogadói pedig többnyire olyan egzisztenciális helyzetben lévő polgárok, akiknek van kellő képzettségük, idejük és pénzük a művészetekkel foglalkozni. A kultúra azonban nem szűkíthető néhány művész önkifejezésére. A kultúra olyan proaktív tevékenységeket is magában foglal, mint az ismeretterjesztés, a kompetenciabővítés, a közösségfejlesztés, a szociális ellátás vagy például a hitélet. Ezek a tevékenységek időnként átfedésbe kerülnek a művészetekkel, de nem alapfeltételük az esztétikum. Alapfeltételük viszont a szellemi és lelki tartalmak szolgáltatása és a szolgáltatásokat igénybe vevő polgárokkal fenntartott intenzív kapcsolat.

Mi az, ami a kormányzat kultúrpolitikájáról biztosan elmondható? A gyorsaság. Az elmúlt egy évben a kormányzó pártok egy sor olyan döntést hoztak, amelyek a szociálpolitikától az oktatáson át egészen a művészetekig ható kérdésekre adnak határozott válaszokat. A szándék félreérthetetlen, a kormányzó többség törvényben kívánja meghatározni és szabályozni az újkori magyar kultúra alapjait. Egy év leforgása alatt alkotmányba foglalták a magyar állampolgári és a természetes emberi identitás ismérveit, megfogalmazták az alapjogok és a kötelességek egyensúly-, továbbá a tanítás és a tanulás feltétel- és követelményrendszerét, megregulázták a sajtót, és megalkottak egy előadó-művészeti törvényt is. Érdemes megjegyezni, hogy azok a művészeti ágak tartoznak az előadó-művészetek közé, amelyekben a művészeti termék élő előadásban kerül a közönség elé. Ilyen a színház-, a tánc- és a zeneművészet. Írásom az ezeket a művészeti ágakat érintő törvény piacélénkítő hatásainak elemzésére tesz kísérletet.

A címében csak módosított, lényegileg azonban új előadó-művészeti törvény legfontosabb céljának a védelem alá vont aktivitások és szervezetek működési és támogatási feltételeinek, illetve az ágazatért felelős miniszter feladatainak meghatározását tekinti. A törvény két legfontosabb eleme az előadó-művészeti szervezetek hármas csoportosítása és az állami támogatás központosítása. A korábbi törvény még egy – strukturális és támogatási szempontból – differenciált s ezért csak üggyel-bajjal érvényesíthető regisztrációs szisztémában gondolkodott. Az új törvény két alapvető szempont szerint csoportosít: a szervezet missziója és az állami támogatás formája alapján. A törvény kidolgozói részletesen szabályozzák a normatív alapon (vagyis évről évre) támogatott „nemzeti” és „kiemelt” intézmények körét. Az e körön kívül eső szervezeteket a törvény a pályázati úton (vagyis tárgyévben) támogatott, de részletesen nem szabályozott csoportba sorolja. A törvény értelmében például a győri színház nemzeti, mert többtagozatos (van benne próza-, balett- és operatagozat), a Katona József Színház viszont csak kiemelt, mert egy tagozattal működik. A Trafó Kortárs Művészetek Háza sem ide, sem oda nem tartozik, mert ugyan normatív alapon támogatott, de nem társulatos, hanem befogadó színház (ez utóbbiak értelmezését a jogalkotó az utólagos szakmai egyeztetésekre bízza). Pintér Béla társulata viszont nem normatív alapon támogatott, mert bár egy tagozata neki is van, nincs önálló, állami fenntartású épülete. A nemzeti intézmények csoportjától távolodva a kiszámítható működés esélye érezhetően csökken, s ez a döntés kultúrpolitikai koncepciót sejtet. Az előadó-művészeti törvény egy olyan kulturális modell alapjait teremti meg, amely a kulturális vállalkozót egyre komolyabb feladatok elé állítja. Ha valaki a kulturális piacon szeretné magát kipróbálni, akkor azt az állam szerény keretek között, de támogatja. Amennyiben a polgár vállalkozása sikeres, akkor nyitva áll előtte az állam kulturális intézményrendszere. Először az alacsonyabb, majd a magasabb fokozatú kulturális szolgáltató intézmények következhetnek, ha az ágazati miniszter is így gondolja.

A törvény másik, nem kisebb jelentőségű újítása ugyanis a szabályozás és a támogatás központosítása. A törvény értelmében a magyar kultúra első számú embere az ágazati miniszter. Ő az, aki politikai felelősséggel tartozik a kultúra minőségi és mennyiségi mutatóinak szabályozásáért. A miniszter joga a meghatározatlan ideig működő szakmai bizottságok létrehozása s tagjainak kiválasztása. A bizottság állásfoglalásokat fogalmaz meg az érintett művészeti ágak állapotával és szükségleteivel kapcsolatban, ideértve az állami intézmények vezetői posztjára kiírt pályázatokat is. A minisztert azonban döntése meghozatalakor e bizottsági vélemény nem köti. Politikai felelőssége tehát nagy, ha rosszul dönt, egyedül viseli a politikai következményeket.

A törvény nem számol azzal, hogy az omnipotens kézi vezérlés súlyosan károsíthatja a rendszer átjárhatóságát és átláthatóságát, mert elbizonytalanítja a belépő vagy érdeklődő aktivitást, vagyis a vállalkozó polgárt. A törvény a következőképpen írja le a különféle pályázatok ügyében eljáró kuratóriumok személyi összetételére vonatkozó döntés mechanizmusát. A pályázatban érintett előadó-művészeti szakmai bizottság javaslatot tesz a kuratórium összetételére, amelyet aztán az érintett előadó-művészeti szervezetek képviselői véleményezhetnek. A személyekről a miniszter dönt, és döntését köteles indokolni. A kijelölt kuratórium aztán javaslatot tesz a pályázatok elbírálására, de a pályázatokról is a miniszter hoz döntést. Az érintett pályázók így a lehető legtávolabb kerülnek a döntés meghozatalától, ami ugye elvben nehezíti a lobbizást.

A pályázat egy verseny, amelynek során valakik több, mások kevesebb támogatást kapnak, sőt olyanok is akadnak, akik támogatás nélkül maradnak. A törvény szövegszerűen nem zárja ki annak esélyét, hogy az állami pályázatok tisztességes és valódi versenyhelyzeteket teremtsenek a vállalkozók számára, legyen szó egy nemzeti színházi intézmény igazgatói posztjáról vagy a független színházak támogatásáról. (A függetlenség itt azt jelenti, hogy az államnak nincs joga a bejegyzett jogi szervezet szervezetének és működésének szabályozására.)

Ha a miniszter egy személyben dönt arról, hogy mi az, ami értékes vagy éppen értéktelen, kultúrát formál. Döntéseivel ugyanis kijelöl egy bizonyos irányt a vállalkozó polgár számára. Azt mondja neki: nézd, ez érdekesebb számomra, én ezt támogatom. A vállalkozó polgár – amennyiben eredményt akar elérni – a kijelölt irányba mozdul, vagyis alkalmazkodik a miniszter elvárásaihoz. Ez óriási lehetőség, hiszen a miniszter világos és reménykeltő pályaívet jelölhet ki a pályakezdő művészek számára, akik később akár valamelyik nemzeti színház vezetőjévé válhatnak, amennyiben biztos kézzel irányítják ügyeiket. A miniszter tehát elviekben lehetővé teheti, hogy átjárhatóvá váljon az államilag támogatott kultúra, legalábbis az előadó-művészetek terén. Mód nyílhat arra, hogy az eddig független művészek végre betagozódhassanak az állami intézményrendszerbe, amennyiben egy bizonyos mértéken túli állami támogatásra tartanak igényt. Elérhető közelségbe kerülhet az álom, hogy akár független színházi múlttal is lehet valaki egy kiemelt vagy egy nemzeti színház igazgatója (gondoljunk csak a törvénymódosítást leginkább szorgalmazó Vidnyánszky Attila sikertörténetére).

A lehetőség nagy, a politikai kockázat óriási. A miniszter ugyanis dönthet úgy, hogy nem az előbbi utat választja, hanem annak az ellenkezőjét: meghatározatlan időre bebetonozza a nemzeti és a kiemelt intézmények vezetőit és személyzetét, a pályázati úton támogatott szervezeteket pedig elszigeteli.

Egyelőre nem látható, hogy mi fog történni, de egyvalami biztosan állítható. Azok a művészek, akik nem feltétlenül a kormány kultúrpolitikája mentén kívánják kibontakoztatni tehetségüket, soha nem látott mértékben lesznek ráutalva az üzleti szereplők támogatására. Az üzleti szereplők logikája ugyanakkor egy szemernyit sem különbözik a kormányétól: ők is a saját érdekeiket szem előtt tartva döntenek. Azoknak a független művészeti műhelyeknek és művészeknek, akik nem kívánnak élni az állami intézményekbe való bejutás jogával, tudomásul kell venniük, hogy ennyi nemzeti és kiemelt intézmény fenntartása mellett és a jelenlegi gazdasági körülmények között esély sincs arra, hogy a pályázati úton elnyerhető eseti támogatások mértéke szignifikáns mértékben emelkedjen. Sőt, minden bizonnyal épp az ellenkezője várható, még több elvonás és átcsoportosítás, ugyanis a törvény lehetővé teszi, hogy a normatív alapon fenntartott intézmények is részt vehessenek az eseti pályázatokon. A kormányzat tehát több oldalról is bebiztosítja intézményeit, miközben a független szféra támogatását folyamatosan csökkenti.

Ne gondoljuk azonban, hogy a függetleneket érintő megszorítások bármennyivel is növelnék az állami intézmények fenntartási költségeit. A teljes előadó-művészeti területet valójában egy, még az előző kormány által bevezetett és a mostani kormány által is fenntartott törvényi lehetőség tartja életben: a TAO támogatás, vagyis a társasági adókedvezmény. Az előadó-művészeti szervezetek jegybevételük és egyéb, meghatározott bevételeik bizonyos százalékáig az üzleti élet szereplőinek támogatására jogosultak, s a támogatás összegét az adakozó cégek levonhatják az adóalapjukból. A kormány tehát nem kevés adóbevételről mond le a kultúra javára, ha figyelembe vesszük, hogy ennek az adópolitikának köszönhetően több milliárd forint ömlik a kulturális rendszerbe. Az öröm azonban nem teljes, mert egyes önkormányzatok a TAO támogatás összegét egyszerűen levonják az általuk fenntartott intézmény következő évi támogatásából (ahogyan az többek között a Vidnyánszky Attila vezette debreceni Csokonai Színházzal is történt). Ez leginkább azért aggályos, mert bizonytalanságot idéz elő a fenntartott intézmény működtetésében. A TAO támogatással ugyanis lehetetlen előre számolni, hiszen mesterségesen sem a nézőszám, sem az üzleti szereplők aktivitása nem szabályozható, vagyis nehezen kalkulálható előre, hogy mekkora összeg folyik be az adókedvezmény segítségével. Ugyanakkor egy olyan intézmény, amelynek a normatív alapú támogatására a fenntartót törvény kötelezi, nem hozható abba a helyzetbe, hogy az állami szereplő kiszámíthatatlan döntése miatt megszegje a korábban szerződésben vállalt kötelezettségeit.

Az ideális az lenne, ha a TAO támogatás volna a kulturális intézmények költségvetésének fejlesztésekre szánható fejezete. Ez az összeg ugyanis a jutalom a sikeres évadért és az ügyes menedzsmenti munkáért. Az intézmény vezetői a TAO támogatást akár adósságcsökkentésre is használhatnák, de emelhetnék a béreket, korszerűsíthetnék az intézményt, vagy fejleszthetnék annak programkínálatát is. A TAO támogatás tehát a kultúra kellőképpen még fel nem pörgetett, innovációs motorja. Szakmai szempontból a jelenlegi szabályozás egyik legfontosabb védendő értéke.

A fenti gondolatmenetből az következik, hogy az államilag támogatott előadó-művészeti szervezetek bármely típusáról is beszélünk, működtetésük és fenntartásuk megvalósíthatatlan vállalkozói szemléletű vezetők nélkül. Minél több állami támogatásra tart valaki igényt, annál nagyobb felelősséget, annál súlyosabb intézményi kötelezettséget kell magára vállalnia. Akik nem a kormány kultúrpolitikáját akarják képviselni, vagy ugyan azt képviselik, de szívesen megmérettetik magukat a kulturális piacon, a legkeményebb küzdelemre kell felkészülniük, vagy nagyon jó kapcsolatokkal kell rendelkezniük az üzleti világban.

Az üzleti világ szereplői és az állam képviselői abban hasonlítanak egymásra, hogy legfontosabb érdekük a cég jó híre és a cég által támogatott aktivitások hatékonysága. Mindkét csoportra jellemző továbbá, hogy a vásárlók, illetve a választók visszajelzései időnként hatással vannak a döntéseikre. Az üzleti élet szereplőit azonban sem a hagyomány, sem a törvény nem kötelezi arra, hogy kulturális kérdésekkel foglalkozzanak. A magyarországi üzleti szereplők éppen ezért nem is nagyon pozicionálják magukat ezen a területen. A magyar üzletember egyvalamibe hajlandó fektetni, ha már kultúráról van szó: műkincsekbe (listavezető a sportkocsi és a festmény). Az előadó-művészet nagyon távol esik a piacgazdaságtól. Ahol az egyetlen országosan ismert operaházat sem sikerül üzleti tőke bevonásával megmenteni a csődtől, ott igen kevés az esély arra, hogy a magánszféra kisebb-nagyobb előadó-művészeti műhelyeket karoljon fel. Természetesen igazságtalan volna elhallgatni, hogy időnként színre lépnek olyan magánszemélyek, akik fontosnak tartják a magyar színház, tánc és zene ügyét, de ahhoz, hogy kimutathatóvá váljon a magántőke jelenléte ezen a területen, még hiányzik valami.

Minimum kétféle üzleti hozzáállás létezik a piacon. Az egyik csak a termékre és a haszonra koncentrál, a másik a környezetre is. Ez utóbbi hozzáállást nem túlzás üzleti filozófiának nevezni, hiszen nem pusztán egydimenziós rendszerben szemléli a világot, hanem újabb és újabb rétegekben vizsgálja azt. Ebben a rendszerben a vásárló, a természet és a cég egyenrangú tényezők. Élhetetlen környezetben, rossz közérzetű polgárokra csak fenntarthatatlan üzlet alapozható: olyan vállalkozás, amely hamis ígéretekkel a lehető leggyorsabban akarja megsokszorozni a bevételeit, és még az összeomlás előtt tervezi elhagyni a helyi piacot. Az olyan cég számára viszont, amely hosszú távra gondolkodik, kikerülhetetlenné válik a kultúra ügye. For profit vállalkozás proaktív környezet nélkül nem tartható fenn. Az üzlet éppúgy a kultúra része, mint a művészet vagy a pedagógia. Amikor a piacgazdaság eléri azt a szintet, hogy kulturális tényezővé válik, abban a pillanatban lesz érdekes állami szempontból. Addig a pillanatig nincs gond, amíg az üzleti szereplők és a kormány képviselőjének kultúraértelmezése nem áll távol egymástól. Ha a kulturális értelmezések eltérőek, akkor a kölcsönös tolerancia az, amely lehetővé teszi az együttműködést. Tolerancia nélkül az üzleti szereplő és az állam egymással ellentétes kulturális koncepciói versenyezni kezdenek egymással, amely verseny aztán a vásárlók, illetve a választók visszajelzései alapján dől el. Amennyiben az üzleti szereplő alulmarad az állam képviselőjével szemben, üzleti érdekeinek figyelembevételével máshová helyezi át székhelyét. A magántőke beáramlása a kulturális piacra tehát elsősorban a gazdasági szereplők üzleti filozófiájától, másrészt a kulturális koncepciók közötti verseny kimenetelétől függ.

Van azonban még valami, ami mindennél fontosabb: a kulturális szakemberek piacérzékenysége. Hogyan tehető kívánatossá az előadó-művészet az üzleti szereplők számára? Egyszerre vágjuk rá mindannyian: olyan termékeket kell létrehozni, amelyekre sokan kíváncsiak. A kommersz, jól eladható termék egyértelműsíti az üzleti szereplő számára, hogy az adott művészeti szervezet támogatása gyorsan megtérülő befektetés, hiszen a cég reklámja sokak számára tehető hozzáférhetővé. Az én következtetésem azonban az, hogy az ilyen jellegű befektetés csak azoknak az üzleti szereplőknek az érdeke, akik sok profitot szeretnének, és gyorsan. Ők egyértelműen a bulvárszcéna felé kell hogy elmozduljanak, hiszen ott semmi más nem számít, mint a bevételmaximalizáció.

Van itt azonban még egy olyan piaci rés, amire nem éreztek rá kellőképpen a szofisztikált kulturális termékek előállítói: a szociokulturális terepen a művészet és az üzleti világ szándékai, illetve eszközei összeérinthetők. Az a cég, amely számára nem indifferens a humánerőforrás-fejlesztés, az élhető környezet biztosítása, a potenciális felvevőpiac közösségi és kulturális fejlesztése, a kortárs művészetek leginkább haladó, úgynevezett szocioművészeti ágának lehet a legfontosabb támogatója s egyben partnere.

A XXI. század civilizált és haladó szellemiségű üzletembere nem nézheti tétlenül környezete szociokulturális leépülését. Miért nem? Mert kellő élettapasztalattal és minimális történelmi ismeretekkel könnyen beláthatóak a súlyosan frusztrált polgárok egyre nyilvánvalóbb reakcióinak következményei. Egy bizalmatlan, zárkózott és kirekesztő közegben ugyanis nem meglepőek az agresszív viselkedési formák. A tévedések elkerülése végett itt nem csupán a cigány-nem cigány konfliktushelyzetekre gondolok, hanem a különféle ideológiák és politikák eredményeként elhatalmasodó feszültségekre és annak fájdalmas következményeire: a cinizmusra, az intoleranciára vagy az empátia hiányára.

A hagyományos előadó-művészet legfeljebb ábrázolni tudja ezeket a problémákat. A közösségi művészet legkorszerűbb formái azonban a problémák kezelésére is vállalkoznak. (A közösségi művészet olyan művészeti tevékenységet jelöl, amely során az alkotás gesztusát a nem professzionális résztvevők számára is hozzáférhetővé teszik.)

A XXI. században nem a művészet extremitása az egyetlen módja annak, hogy a művész kifejezze a világhoz fűződő viszonyát. A jelen nem a polgárpukkasztás kora, hiszen a fizető nézőnek egzisztenciálisan kiszolgáltatott művész közönséggyalázása ma már nevetséges. A XXI. század az együttműködés évszázada. Ma akkor cselekszünk helyesen, ha a konszenzusos minimumoknál kezdjük a kommunikációt és az önkifejezést. A különböző élő szervezetek, társadalmi csoportok, tudományos tapasztalatok vagy akár ideológiák közötti kapcsolódást kereső és építő ember a kor ikonikus figurája. A rá jellemző gondolkodás hatja át a korszerű üzleti filozófiát és a művészetet is.

Ezért annak a kulturális szakembernek, aki az üzleti élet magas igényszintű szereplőivel kíván kapcsolatba lépni, elsősorban a bonyolult, de időszerű szocioművészet irányába kell elmozdulnia. Olyan művészeti termékeket kell felajánlania a hangsúlyozottan haladó szellemiségű vállalkozások képviselőinek, amelyek hűen tükrözik a cég filozófiáját, ugyanakkor erős hatással vannak a környezetre, a különféle társadalmi csoportok közötti kommunikációra. A korszerű üzleti és művészeti filozófia egy pontban ér össze: a társadalmi felelősségvállalásban.

A legmagasabb szintű kulturális szolgáltatónak azt az államilag fenntartott intézményt tartom, amely hagyományos művészeti szolgáltatásain túl üzleti szereplők bevonásával célzott kulturális programokat valósít meg egy komplex és kommunikatív társadalom megteremtése érdekében.