Az idei nyárról aligha mondható, hogy uborkaszezon lenne. Nem csupán az aggasztó gazdasági hírek foglalkoztatják a világsajtót – több olyan meghökkentő eseménynek is tanúi lehetünk, amely sokkoló hatását annak köszönheti, hogy hétköznapi életünk kereteinek ingatagságára hívja fel a figyelmet. A norvégiai tömeggyilkosságban és az angliai városokban kitört fosztogatáshullámban első látásra nem sok közös vonást találunk, attól eltekintve, hogy mindkét eset a várakozási horizonton olyannyira kívül található, hogy már-már a hihetőség határait súrolja. Ez azonban nem az egyetlen dolog, ami összeköti őket. Más-más módon, de mindkét esemény elképzelhetetlen a késő modernitás társadalmi keretfeltételeitől függetlenül. Ebben az értelemben a késő modernitás patologikus potenciáira hívják fel figyelmünket.

Anders Behring Breivikkel kapcsolatban mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy őrült-e. Megnyugtató volna, ha így lenne, hiszen akkor a társadalmi problémák köréből (melyekért a társadalom tagjaiként felelősek vagyunk) a természeti problémák körébe (melyekért nem vagyunk felelősek) utalhatnánk át esetét. Az első szakértői vizsgálatok alapján azonban erre kicsi esély mutatkozik, hiszen egy elmebeteg aligha lehet képes alaposan kitervelt, komplex akció precíz végrehajtására. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy egy tettei súlyával nagyon is tisztában levő emberről van szó, akink az „őrülete” egy, a többségi társadalommal szemben képviselt világértelmezés abszolutizálásából fakad.

Természetesen minden korban voltak ilyen, különvéleményüket a többséggel szemben fenntartó, messiástudatú emberek. Korábban őket különcként megtűrték, vagy saját társadalmi funkcióval ruházták fel, esetleg elmebetegként elkülönítették. A késő modernitásban ez a jelenség azonban általánossá vált. A késő modern társadalom egyik alapvonása ugyanis az, hogy a tradíciókba és a szakértői intézményekbe vetett bizalom is megrendült. Nincs többé senki és semmi, akinek feltétel nélkül hinni lehetne, ilyenformán nincs többé olyan világértelmezés, amit megkérdőjelezhetetlenül el lehetne fogadni. Csupán különféle vélemények vannak, melyeknek különböző mértékben adunk hitelt. Az, hogy melyiknek milyen mértékben, az egyéni cselekvő döntésén múlik. Ezáltal a világértelmezések individualizálódnak, vagyis többé-kevésbé mindenki saját különvéleménnyel rendelkezik. Ez az, ami megnöveli annak is a veszélyét, hogy egy egyébként tudatos cselekvő oly módon ítélje meg a társadalmi kockázatokat, hogy racionális cselekvésnek tűnjön számára a merénylet és a tömeggyilkosság.

Az angliai zavargásokról szóló beszámolók alapján a fosztogatások hátterében semmiféle ideológiai vagy etnikai konfliktus nem mutatható ki. Az elkövetők között egyaránt találunk másod-, harmadgenerációs bevándorlókat és tősgyökeres angolokat, nőket és férfiakat, fiatalokat és középkorúakat. Feltűnő továbbá, hogy nem a pusztítás vagy a rendőrséggel való konfrontáció a cél, ahogyan az néhány évvel ezelőtt a párizsi eseményeket jellemezte. És bár döntően külvárosi elkövetőkről lévén szó, az anyagi kilátástalanság értelemszerűen kiemelt helyen szerepel a mozgatórugók között, mégsem beszélhetünk valamiféle modern kori éhséglázadásról. Ehelyett úgy tűnik, a vágyott, ám alsó osztálybeli pozícióból nehezen vagy egyáltalán nem elérhető fogyasztási termékek megszerzése a cél. Ebben az értelemben – a történelemben talán először – a fogyasztói társadalom követelései öltenek lázadás formájában alakot.

Ez a jelenség aligha értelmezhető a késő modernitás egy másik sajátossága, az identitás és fogyasztás közötti szoros kapcsolat kialakulása nélkül. Napjainkban a fogyasztás nem csupán a szükségletek kielégítésének formája, hanem az önmeghatározás és társadalmi elismerés kivívásának is kiemelt terepe. Míg a tradicionális társadalmakban a születés, az ipari társadalmakban az iskolázottsági és az azzal szorosan összefüggő gazdasági pozíció jelölte ki az identitás és elismerés kereteit, addig a késő modernitásban ezek a keretek feloldódtak. Az identitás projektummá vált, olyasvalamivé, amit mindenkinek magának kell megteremtenie és kifejeznie. Ennek az egyik legfontosabb terepe a fogyasztás. Az arra vonatkozó döntések, hogy milyen termékeket, miként vásárolok, milyen élmények megszerzésére törekszem, miként alakítom külsőmet és személyiségemet, mind-mind fogyasztási aktusokban öltenek testet.

Ez adja meg a kulcsot a fosztogatások értelmezésére. A szabad fogyasztás lehetőségétől a szegénység formájában történő megfosztás ugyanis az identitás kifejezésének elemi igényét lehetetleníti el. S ez olyan mértékű frusztrációt okoz, aminek a leküzdésére irányuló vágy elegendő motiváció a törvényes állapotok felrúgásához.

A norvégiai tömeggyilkosság és az angliai fosztogatások ilyenformán ugyanannak a társadalmi berendezkedésnek az eltérő patologikus következményei. A késő modernitásban az egyén minden korábbi kornál nagyobb szabadsággal rendelkezik. Ez azonban újszerű veszélyeket is szül, a szabadság ugyanis megfelelő környezeti feltételek hiányában magárahagyottsággá válik. A világértelmezésben magára hagyott egyén – megfelelő kommunikációs környezet híján – könnyen őrült következtetésekre juthat. Az identitáskonstrukciójában magára hagyott ember pedig könnyen kétségbeesett tettekre ragadtathatja magát.

A két, látszólag távoli esemény közös gyökerét azért fontos tudatosítani, mert a rájuk adandó társadalompolitikai válaszoknak ebből kell kiindulniuk. Az egyénekhez teljességükben kell viszonyulni, figyelembe véve a világértelmezésbeli és identitásbeli szabadságukból fakadó veszélyeket. Erre a klasszikus jóléti társadalompolitika nem képes, mert rendszerszerűen, pusztán valamilyen funkciója szerint – például egészség, elemi testi szükségletek kielégítése – viszonyul az egyénhez. Ugyanakkor az, hogy annak paradigmája miként haladható meg, egyelőre nyitott kérdés.

Mindennek nemcsak külföldön, itthon is egyre nagyobb jelentősége van, minthogy a globalizált világban Magyarország óhatatlanul a késő modernitásban (is) él. A bemutatott patológiák részben itthon is megjelentek (gondoljunk a romák ellen irányuló sorozatgyilkosságra), ám ami ennél is fontosabb, hasonló esetekre egyre inkább számítani lehet. A most elemzett ügyek és a rájuk adott válaszok lehetőséget teremtenek, hogy felkészüljünk a késő modernitás patológiáira. Ennek fényében különösen szomorú, hogy a jobbára kora modernitásbeli szellemekkel hadakozó hazai politikai elit egyelőre teljesen érzéketlennek mutatkozik a jövőben előttünk álló kihívásokra. Ennek hiányában pedig megelőzésükre sem mutatkozik sok remény.