A mendemondák ellenére az Egyesült Királyságnak van alkotmánya és jelentős jogvédelmi hagyománya. Az egyéni jogok védelmét ugyan folyamatosan bírálat éri, de a kritika merőben más természetű, mint a magyar Országgyűlés elnökének otromba kirohanása.

A brit parlament 1998-ban fogadta el az Emberi jogok törvényét (Human Rights Act). A törvény hatálybalépése óta a polgárok a hazai bíróságok előtt közvetlenül is hivatkozhatnak az Emberi jogok európai egyezményében foglalt jogaikra még a parlament által alkotott törvényekkel szemben is. Nagy szó ez abban az országban, ahol az alkotmány első számú szabálya sokáig így szólt: jog az, amit a parlament jognak ismer el. A közös európai elvárásokat megtestesítő Emberi jogok törvénye óta azonban a bíróságok akkor járnak el jogszerűen, ha a törvényeket az európai egyezménynek megfelelően értelmezik, s ha erre nincs mód, akkor a bírák a parlamentnek címzett ún. összeférhetetlenségi nyilatkozattal kezdeményezik az egyezménysértő törvény módosítását. Ez az intézményi megoldás a parlamenti szuverenitás és az emberi jogok elsőbbsége közötti feszültség feloldására szolgál. Hasonló kvázi alkotmánybíráskodási modellt alkalmaz a Brit Nemzetközösséghez tartozó több ország, mint például Kanada, Új-Zéland és Ausztrália.

Az persze előfordul, hogy jobb- vagy baloldali politikusok nyilatkozatban bírálják a „gonosz emberek” jogait is védő bírósági ítéleteket. Legutóbb például Theresa May konzervatív belügyminiszter nyilvánosan hüledezett egy kitoloncolást akadályozó idegenrendészeti ítéleten. May szerint a brit bírák csak azt a valamirevaló érvet tudták felhozni a kitoloncolandó személy maradása érdekében, hogy a külföldi fiatalember és élettársa közösen tart egy macskát. Vagyis szerinte Nagy-Britanniában az emberi jogokra hivatkozva egy macska is elég indok a közrend védelmével szemben.

Az emberi jogok védelmét kiemelt fontosságúnak tartó koalíciós partner, a liberális demokraták nem értettek egyet a belügyminiszterrel. De a „macskakomédiát” legerélyesebben elutasító kritika mégis egy tory miniszterhez, Kenneth Clarke-hoz köthető, aki gyerekes nonszensznek minősítette May szavait – s a kritika oly erősre sikeredett, hogy Clarke-ot sokan etikai vétség (lojalitás hiánya) miatt el is távolítanák a kormányból. May ugyanis annak a népszerű tory irányzatnak a tagja, amely mindig is ellenezte a strasbourgi befolyást, és egy brit jognyilatkozat formájában képzelte el a jogok még hatékonyabb védelmét. A Strasbourg-szkeptikus konzervatív képviselők nyomására a kormány vizsgálóbizottságot állított fel, amely jelentést készít az Emberi jogok törvénye esetleges „britesítéséről”.

A törvény által nyújtott jogvédelem intézményes megnyirbálására azonban kevés az esély. Mindenekelőtt azért, mert a konzervatív-liberális koalíció nem egységes a Strasbourghoz való viszony megítélésében: vannak, akik az egyébként nem tetsző ítéletek végrehajtását is kötelezőnek tartják, köztük az említett igazságügy-miniszter. A liberális koalíciós partner és az ellenzéki Munkáspárt is egyértelművé tette, hogy csak a jogvédelem kiterjesztése lehet minden módosítási javaslat alapja.

Ennél azonban két fajsúlyosabb érv is szól amellett, hogy az Egyesült Királyság az emberi jogok védelmének kiterjesztése felé halad, és nem visszafelé. Az ottani jogrendszerben egy szabály akkor válik az alkotmány részévé, ha az alkotmányos szervek egyöntetűen úgy járnak el, ahogyan azt a norma megköveteli. Az alkotmányosodás eredménye, hogy a szabály nehezen módosítható normává szilárdul. Annak kimondása pedig, hogy mi az alkotmányos szabály tartalma, a bíróságok dolga. Másként szólva: a normának ki kell érdemelnie az alkotmányos státuszt, nem elég a törvényhozói plecsni.

A sokakat foglalkoztató kérdés ezért a következő: vajon az Emberi jogok törvénye képes volt-e szert tenni ilyen alkotmányos státuszra? Sokak szerint igen, hiszen a parlament az elmúlt tíz év során több tucat esetben maradéktalanul eleget tett a bíróságok felszólításának, és módosította az emberi jogot sértő egyes rendelkezéseket. Igaz ez a jobb- és a baloldali többségű parlamentekre is. Ez pedig elég lehet egy olyan alkotmányos konvenció születéséhez, amely alkotmányellenessé teheti az intézményi kereteket módosító, a jogvédelmet visszametsző törvényt. Fontos adalék, hogy az egész éven átívelő arab tavaszt lelkesen támogató miniszterelnök és tory miniszterei lépten-nyomon az emberi jogok védelmére hivatkozva jártak el, és vettek részt a líbiai katonai beavatkozásban.

Igaz, a brit politikusok egy része továbbra is csípőből tüzel a strasbourgi ítéletek hallatán. Ennek egyik oka az az Európa-ellenes populizmus lehet, amely az elmúlt években jelentősen felerősödött, nem kismértékben a világgazdasági válság hatására. Ehhez jön a parlamenti szuverenitás brit hagyománya, amelyet sokan még akkor is érinthetetlennek gondolnak, ha az elmúlt húsz év másról sem szólt, mint a parlamenti hatalom visszametszéséről (a regionális önkormányzatok számára történő jogkörátruházás, független legfelső bíróság felállítása). E sajátosan brit közegben a strasbourgi, illetve emberi jogi szkepticizmus csak járulékos dolog.

A jelenség azonban önleleplező, példa erre a már említett Theresa May esete. A brit belügyminiszter szavaival ellentétben ugyanis a külföldi férfi kitoloncolását ideiglenesen megtiltó bírói ítélet nem arról szólt, hogy ha macskát tart valaki, akkor a „békés macskatartáshoz fűződő emberi jogaira” tekintettel minden körülmények között az országban maradhat. Az ügyben a kitoloncolandó férfinak valóban lejárt a vízuma, és bolti lopással is gyanúsították (igaz, vádat nem emeltek ellene), ám a bírói döntés szerint a külföldi férfi élettársával és annak családjával (valamint közös háziállatukkal) hosszabb ideje harmonikusan élt együtt, amelynek akár törvényes megszakításához is nyomós érvet kellett volna felhoznia az államnak. Vagyis az Egyesült Királyság bírósága nem a macskatartást, hanem az emberi kapcsolatokat tartotta védendőnek.

Kövér Lászlónak a strasbourgi bíróság által hozott, a vörös csillag viseléséről szóló Vajnai- és Fratanoló-ítéletét elfogadni nem tudó kritikája nemcsak stílusában (nem szokás bírákat leidiótázni), de tartalmában is eltér a tory képviselők bírálataitól. A brit konzervatívok egy része ugyanis – megkérdőjelezhető érvekkel – az alkotmány több száz éves hagyományát folytatva akarja megvalósítani a jogvédelmet. A magyar házelnök viszont a saját nacionalista ideológiájára és a Nemzeti Együttműködés Rendszerére tekintettel akarja lefokozni az emberi jogokat.