Ha igazságtétel alatt a kommunista rendszer által okozott sérelmek jogi orvoslását értjük, akkor nem állíthatjuk, hogy „elmaradt”. Az 1990-ben megalakult Országgyűlés négy semmisségi törvényt fogadott el a kommunista rendszer büntető ítélkezése során elkövetett jogtalanságok áldozatainak jogi rehabilitálása érdekében, és az Alkotmánybíróság jóváhagyta a törvényhozás törekvéseit. Az emberi életet, szabadságot és tulajdont ért sérelmek részleges jóvátételére szolgáló kárpótlási törvényhozást alkotmánybírósági határozatok sora vizsgálta felül, amelyek zöld utat engedtek a vagyoni juttatásoknak, de az egyenlő emberi méltóság elve alapján a juttatások méltányos elosztását írták elő, és tiltották a diszkriminatív reprivatizációt. A múltlezárás folyamatosan izzó területe volt az átvilágítás és az ügynökakták nyilvánossága. Törvénymódosítások és alkotmánybírósági döntések követték egymást, miközben kétes eredetű ügynöklisták bukkantak fel, és egymás után lepleződtek le egykori besúgók. A 2002-es parlament döntései nyomán kibővült a megismerhető titkosszolgálati iratok köre, és az érintettek, valamint a kutatók a korábbiaknál jobb – de messze nem ideális – feltételekkel ismerhetik meg a múlt titkolt tényeit.

Ami a bűnösök büntetőjogi elszámoltatását illeti, az 1990-es parlament több törvényt fogadott el a legsúlyosabb bűntettek politikai okból nem üldözött felelőseinek ügyeivel kapcsolatban, melyek közül az első és legismertebb a Zétényi–Takács-törvény. Az Alkotmánybíróság három határozatban figyelmeztette a törvényhozást, hogy a már elévült bűncselekmények elkövetőit nem lehet megbüntetni. Ebből következett viszont az is, hogy a még el nem évült bűntettek üldözésének és a felelősök megbüntetésének nem volt jogi akadálya.

Sőt az Alkotmánybíróság az 53/1993. számú határozatában utat nyitott a régebbi bűnök miatti eljárások előtt azzal, hogy kimondta: a nemzetközi jog alapján el nem évülő bűnök elkövetőinek felelősségre vonása sem ütközik alkotmányos akadályba. Ez a határozat tette lehetővé az 1956-os forradalom idején és a leverését követően elkövetett háborús és emberiség elleni bűnök szankcionálását. Így kerülhetett sor az úgynevezett sortűzperekre, melyek eredményeként néhány idős embert felelősségre vontak, börtönbüntetésre ítéltek. Az eljárások ugyanakkor rávilágítottak a sok évtizeddel korábbi tettek miatti elszámoltatás jogállami buktatóira is: a tárgyalóteremben a gonosz banálissá válik, a tanúk emlékei halványak, a bizonyítás gyötrelmes. A sortűzperek egyike el is bukott Strasbourgban, amikor a Korbély-ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy nem álltak fenn a felelősségre vonáshoz szükséges nemzetközi jogi feltételek.

Tehát az igazságtétel nem maradt el, hanem lehatárolt volt. Nem került sor teljes vagyoni jóvátételre, egyrészt az ország gazdasági helyzete miatt, másrészt azért, mert lehetetlen volt elvi szempontból konzekvens kezdő időpontot találni, amikor még igazságosak és jogszerűek voltak a tulajdoni viszonyok, és amelyhez indokolt lett volna visszatérni. Az információs kárpótlás terén több adóssága maradt a jogállamnak, mert az egykori ügynököknek ma is törvényes joguk van titkaik megőrzéséhez, az adatok nyilvánossága kivételes. A büntetőjog terén pedig nem a felelősségre vonás maradt el, hanem a tömeges felelősségre vonás. Ennek történeti oka, hogy Magyarország nem egy totalitárius diktatúrából vált hirtelen demokráciává, hanem egy ideológiájában és represszív eszközeiben puhuló kommunista egypártrendszert követően, ezért a legsúlyosabb bűntettek tipikusan az elévülési időn túl voltak már, és azok esetében csak a nemzetközi jog szűk keretei között lehetett eljárásokat kezdeményezni. Vagyis a tömeges felelősségre vonás jogi akadályait a jogállami alkotmány és a nemzetközi jogrend képezte. Következésképpen, akik most tágabbra nyitják a visszamenőleges büntető igazságszolgáltatás kapuit, azok a jogállami alkotmányossággal és a nemzetközi joggal kerülnek szembe. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az új alaptörvény preambuluma és a hatálybalépésével kapcsolatban most készülő, „átmeneti” szabályokról szóló törvény explicit módon tartalmazza, hogy Magyarország kivételre tart igényt a jogállami és a nemzetközi jogi elvek alól.

A féktelen büntetőjogi fellépés megértéséhez az elmúlt két évtized jogi folyamatai mellett tekintetbe kell venni társadalmi, politikai tényezőket is.

Az Orbán-rezsim jogalkotása egyrészt annak a jól ismert jelenségnek a következménye, hogy a magyar társadalom egyelőre nem képes megfelelő módon szembenézni az ország huszadik századi történelmével. Mindenekelőtt Trianon okaival, a magyar holokauszt miatti egykori kormányzati és társadalmi felelősséggel, a kommunista eszmék terjedéséhez vezető tényezőkkel, a Kádár-rendszerhez való egykori viszonyulással. A közoktatástól kezdve a médianyilvánosságon át a politikai skandalumokig (Horn pufajkája, Medgyessy D–209-e, Orbán koronaúsztatása, Kerényi tablója) ezernyi jelét tapasztaljuk, hogy bal- és a jobboldal számottevő része saját történelmi legendáriumának foglya. Sajnos ez tükröződik a jobbpárti alaptörvény hazug történelmi narratívájában és az újabb igazságtételi törekvésekben.

A büntetési láz másik okát az aktuális politikai helyzetben találjuk meg. A sikertelen kormányzati másfél év, az apadó népszerűség, valamint a tornyosuló gazdasági és társadalmi gondok a Fideszt egyelőre abba az irányba terelik, hogy mindent elkövet a szavazótábora radikális, szélsőjobb felé nyitott részének megtartása érdekében. Úgy igyekszik kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából, hogy ő maga valósítja meg a szélsőjobboldali párt programjának markáns elemeit, köztük az elmaradt felelősségre vonások pótlását Biszkutól Gyurcsányig. (Ahogy a szuverén.hu már jelezte, ez a stratégia bukásra van ítélve.)

A rendszerváltás tehát valóban lezáratlan, de nem a tömeges büntetőperek és az elvett anyagi javak visszaszolgáltatásának elmaradása miatt, hanem végső soron azért, mert az ország nem képes szembenézni antidemokratikus történelmi örökségével és annak máig ható következményeivel.