Az elemzők „putyinizálódásról” (bár Oroszország talán épp most deputyinizálódik) vagy Lukasenko-lite-ról írtak. De legitim lehet-e az európai beavatkozás akkor, amikor a demokrácia különböző nemzeti értelmezései körül forog a vita? Nem arról van-e ilyenkor szó, hogy Brüsszel olyan jogot bitorol magának, amely egyedül Európa különböző népeit illeti meg, tudniillik hogy döntsenek saját politikai életük mikéntjéről? Nem szükségszerűen – és a lisszaboni szerződés már nyújt némi támpontot arra nézve, hogy hol húzódnak a tagállamok politikai önrendelkezésének a határai. De szükség volna arra, hogy szisztematikusabban gondolkodjunk el az ilyen beavatkozások legitimitásán, az érvényes európai jogtól függetlenül. És miként a beavatkozásnak is szilárd politikai és morális alapokra kell támaszkodnia, úgy azt is tisztán kell látnunk, miért nem szabad, hogy az EU a kontinens rendőrévé váljék – mégpedig a nemzeti demokrácia valamiféle idealizált képétől függetlenül.

A gazdasági ügyekbe történő uniós beavatkozás persze mindennapos. Az Európai Bizottság (és saját állampolgáraik) időről időre a nemzetek feletti bíróságok elé citálják az egyes tagállamokat. Kevesen aggódnak az ilyen helyzetek legitimitása kapcsán, mivel a megalapozó indokok elég kézenfekvőek: végső soron a nemzeti parlamentek hozzájárultak azokhoz az egyezményekhez, amelyek nem csupán megengedik, de egyenesen megkövetelik a szupranacionális beavatkozást. És a nemzeti törvényhozások ilyetén elköteleződése sokszor azon a vágyon alapul, hogy a nemzetek feletti intézményekbe történő beágyazottság révén elszigeteljék magukat a hazai érdekcsoportok nyomásától. Odüsszeusz saját döntése, hogy az árbochoz kössék.

De vajon a sör minősége nem alapvetően más kategória-e, mint a nemzeti politikai intézmények alakzata? Vajon az európai integráció nem azon alapul-e, hogy a tagállamok urai maradnak mind az egyezményeknek, mind pedig saját politikai végzetüknek? Nem áll-e fenn a nyilvánvaló veszélye annak, hogy a beavatkozásra szóló felhívások a szimbolikus, végső soron nacionalista politika terepévé válnak, ahol úgyis csak kicsi tagállamokat ültetnek a szégyenpadra? Legalábbis ez az egyik gyakori értelmezése annak, ami egy évtizede történt, midőn Ausztriában Jörg Haider pártja kormányra került. Válaszként a többi EU-állam szimbolikus (és sokszor nevetséges) szankciókat alkalmazott, például nem ráztak kezet osztrák kollégáikkal – mígnem a bölcs férfiak egy csoportja hivatalosan megállapította, hogy kutya baja sincs az osztrák demokráciának. Az olyan vezetők, mint Jacques Chirac – akik odahaza mit sem tudtak kezdeni a Nemzeti Fronttal –, tét nélkül moralizálhattak a kisebb országok ügyei kapcsán, vagy legalábbis ez volt a látszat. Eközben senki sem mert hozzányúlni Berlusconi Olaszországához vagy bármely más nagy hatalmú tagállamhoz.

Mi lehet tehát az intervenció alapja – és milyen kritériumok alapján jöhetne működésbe? Először is azt kell észben tartanunk, hogy az EU egy klub – és a tagjai elkötelezték magukat ennek a klubnak a szabályai mellett, nem pedig csak a demokrácia és szabadság absztrakt ideálja mellett. Senki nem vonja kétségbe ezt az alapvető logikát a csatlakozás előtt – végső soron a koppenhágai kritériumok másról sem szóltak, mint annak biztosításáról, hogy az új tagállamok demokratikusak, a jogállam mellett elkötelezettek lesznek, és nem utolsósorban kellően hatékony intézményi működéssel rendelkeznek (és nem burjánzik például a korrupció). Furcsa lenne az a klub, amely nem mutat érdeklődést tagjai viselkedése iránt, miután már házon belül vannak.

Másodszor, sok újonnan taggá vált ország valóban Odüsszeuszként kívánt eljárni, és meg akarta kötni saját kezét. A demokrácia iránti elkötelezettség sokkal hihetőbb, ha valamely ország szupranacionális intézményekhez köti magát. Ez nem csupán az EU, de az európai emberi jogi egyezmény kapcsán is igaz például – bár a gondolatot sokszor elvetik a parlamenti szuverenitás hagyományos felfogásának megfelelően, például Nagy-Britanniában.

E ponton érdemes figyelembe venni egy történetibb érvet: Európa egész háború utáni politikai fejlődési iránya a nem választott intézmények, legfőképp az alkotmánybíróságok felé történő hatáskör-delegálásról szólt. Ez a fejlődés azokra a tanulságokra alapult, amelyeket az európaiak helyesen vagy helytelenül az évszázad közepének politikai katasztrófáiból vontak le. Legfőképp: soha többé ne fordulhasson elő, hogy egy parlament mindenféle fékek és ellensúlyok nélküli felhatalmazást ad egy Hitlernek vagy Pétain marsallnak, a Vichy Franciaország vezetőjének. Másképp szólva, a korlátlan népszuverenitással vagy éppen parlamenti szuverenitással (amit egy német alkotmányjogász egy alkalommal „parlamenti abszolutizmusnak” nevezett) szembeni gyanakvás a háború utáni európai politika DNS-ébe íródott.

A történelem persze nem végzet, és feltételezett tanulságai nem teremtenek legitimitást. Ésszerűnek tűnik azonban, hogy a politika e lényegét tekintve madisoni modelljétől való radikális és hirtelen elrugaszkodás speciális igazolást követel. Ez a gondolat érvényes például Magyarországra, ahol az alkotmánybíróságot és a többi független intézményt szisztematikusan meggyengítik, de nem érvényes mondjuk Anglia esetében.

Mik lehetnének az EU-intervenció konkrét kritériumai? Először is, a kormányzatnak visszatérően, rendszeresen kell megsértenie a közös európai mércéket. Az Ausztriával szembeni félresikerült fellépéssel részben az volt a probléma, hogy végső soron semmi sem történt: az persze riasztó volt, hogy Haider pártja a kormány része lett, és könnyen lehet, hogy az európai szégyenpad elrettentésül szolgált – de első ránézésre illiberálisnak tűnik olyan retorikáért büntetni politikai szereplőket, amely végül üres beszédnek bizonyul.

Másodszor, mindaddig, amíg reális kilátás van arra, hogy a nemzeti politika önkorrekciós mechanizmusa működésbe lép, addig a külső beavatkozás illegitim: olybá tűnne, mintha Brüsszel választaná ki a belpolitikai verseny győztesét. Régi megfigyelés ez, amely John Stuart Milltől lehet ismerős: ideális esetben a népek a maguk sajátos módján harcolják ki (és őrzik meg) demokráciájukat. Jó érvek szólnak amellett, hogy ez tette legitimmé a be nem avatkozást Berlusconi Olaszországában: nem kétség, a Cavaliere megpróbálta lebontani a fékeket és ellensúlyokat, és szerette volna személyes hatalmát bebetonozni egy elnöki rendszer révén, de az ellenzék minden baja ellenére elég erős maradt, Berlusconi sorra veszítette el a népszavazásokat, és legfőként a bíróságok keményen állták a sarat. Van rá némi remény, hogy a helyzet végül Magyarországon is korrigálja magát: újabban éledezik a civil társadalom, és hatalmas tüntetéseket tart Budapesten a „nemzeti együttműködés rendszere” ellen. És valószínű, hogy sok polgár fog végleg szembefordulni a kormányzattal, amelynek gazdaságpolitikája mindeddig katasztrofális volt.

Ez egyúttal felhívja a figyelmet a politikai nyelv árnyalatainak és tónusának fontosságára: a kívülről érkező kritikának sosem szabad gyanúsnak lennie pusztán azért, mert kívülről jön, elvégre az uniós polgárok közös politikai tér részesei, és kötelességük törődni azzal, amit mások e térben tesznek. Ugyanakkor a politikusoknak és az értelmiségieknek nem szabad általában például „a magyarokról” beszélniük, ha kritikájuk tárgya egy bizonyos kormány intézkedései. És Brüsszelnek sosem szabad tagállamait olyan gyerekként kezelnie, amelynek kissé nehéz a felfogása a liberális demokrácia szépségeit illetően: az európai uniós tagság tényleges tapasztalata nagyon különbözik a „demokratikus átmenet” tankönyvi leírásaitól, amelyekben a történet vége a béke, gyarapodás és örökké tartó politikai boldogság. Magyarországon például a 2004-es csatlakozás már a fellendülés utáni visszaesés időszaka volt, amikor a vállalatok továbbköltöztek kelet felé adókedvezmények és olcsóbb munkaerő reményében.

Végezetül, ha egy ország ragaszkodik ahhoz, hogy saját demokráciaértelmezése – amely például mélyen illiberális „irányított” demokráciának minősül – a helyes, és nem érheti kritika Brüsszelből, hát legyen, feltéve hogy rendelkezésre áll valamilyen megfelelő eljárás az EU-ból való kizárásra vagy az unió önkéntes elhagyására. Amit manapság Angliában néha a szupranacionális intézmények „demokratikus felülírásának” neveznek, annak a demokratikus kilépés formáját kell öltenie – bár az persze jogos kérdés, hogy egy irányított demokrácia képes lehet-e a valóban demokratikus kilépés biztosítására.

(Fordította Tóth Gábor Attila)