Még nem ismerjük a Schmitt-fiaskó végkimenetelét. Közvetlen politikai hatásait is csak latolgathatjuk. De egy tanulságot megfogalmazhatunk, és ez jelentős távlati következményekkel bír. A tanulság az, ami már több ügyben megmutatkozott, de most minden korábbinál élesebb fény vetül rá: a mai jobboldal, a szavazótábor és a véleményformáló kör két, a másikéval kölcsönösen összeegyeztethetetlen világlátást és politikai normákat elfogadó csoportból áll. Nem egyszerűen heterogén táborról beszélünk, nem arról, hogy egymástól eltérő, de egymás mellett megférő vonzalmak mozgatják és lelkesítik a két csoport tagjait, hanem arról, hogy e két (külön-külön is összetett) réteg között feloldhatatlan ellentétek vannak, és a távolság közöttük hétről hétre növekszik. Az egyik csoport, amelynek leginkább látható képviselői a Konzervatórium, a Mandiner és más jobboldali blogok, nagyjából az ügy kirobbanása óta érzékelték a politikai és erkölcsi téteket, és ennek megfelelően álltak a kérdéshez. A SOTE döntése óta pedig egyöntetűen követelték az államfő távozását. (A jobboldali közszereplők közül a leginkább figyelemreméltó megszólaló Szalma Botond budapesti KDNP-elnök volt, aki Schmitt Pál felelőssége mellett mindazokét is felvetette, akik az elmúlt hetekben az ügyet bagatellizálni próbálták). Többségük eleve nem helyeselte kinevezését, és ez megkönnyíti a mostani állásfoglalást, ám ez nem von le annak értékéből, mert már akkor is a megfelelő okból fanyalogtak tőle: nem gondolták méltónak arra a pozícióra, amire ma már mindenki számára bizonyítottan méltatlanná vált. Az ő számukra tehát morális kérdés és a konzervatív oldal becsületbeli ügye is egyben, hogy követeljék a bukott elnök lemondását.

A másik meghatározó jobboldali csoport a plágiumbotrányban semmi mást nem lát, mint a kormánytöbbség – szerintük támogatandó – hatalmi törekvéseit kiszolgáló szövetséges elleni aljas politikai támadást, amely nemcsak az államfő, hanem az őt jelelő párt és annak vezetője ellen is irányul. Az ő világlátásukban a legkisebb engedmény a megengedhetetlen gyengeség jele, repedés a Nemzeti Együttműködés Rendszerén. Ezért az ő számukra is szenvedélyes becsületbeli kérdés a “harcostárs” melletti kiállás, és minden más vélemény árulás.

A távolság a két csoport hangadói között eddig is látható volt. A mostani ütközés jelentőségét az adja, hogy a konfliktus először került egy elsőrendűen súlyos politikai ügy kapcsán ellentétes erkölcsi meggyőződések fókuszába. A most hozott döntéseknek, a most kimondott szavaknak súlya van, emlékük velünk marad. A Schmitt-fiaskó hullámai így vagy úgy előbb-utóbb elsimulnak, de a most felszínre került repedések nem tűnnek el, hanem idővel szakadékká szélesednek, és további felismerésekre is vezethetnek. A péntek esti Schmitt-interjútól letaglózott, többnyire a fiatalabb korosztályokhoz tartozó konzervatívok ma csalódottak és kétségbeesettek: ők ezekben a hetekben válnak a rendszerváltás jobboldali árváivá. Úgy éreznek ők most, mint a liberális baloldal azon kisebbsége érzett 2002 nyarán, amely felismerte a D-209-es ügy erkölcsi súlyát, és a megfelelő következtetéseket is levonta. A rendszerváltás árváinak nincs politikai hazája, pártja, amellyel azonosulni tud, noha választások idején persze tud dönteni.

Talán a rendszerváltás mai bal- és jobboldali árvái egyszer majd közösen újraalapítják a köztársaságot. Nem azért, mert a politika fő kérdéseiben egyetértenek. Éppen ellenkezőleg: azért, mert nagyon kevés dologban értenek egyet, és győzni akarnak a másik felett a politikai versenyben, de mindketten tudják azt – mint a Schmitt-ügyre adott reakcióik megmutatták – hogy van, ami a győzelemnél is fontosabb. Mert győzni is csak akkor lehet a másik felett, ha a versengés közös, méltányos kereteit együtt gondozzuk. És mert a verseny méltányos keretei – a köztársaság – híján nincsen győzelem és vereség sem. Csak a közös szégyen.