2002-ben kezdte el működését az első állandó nemzetközi büntetőbírói fórum, mely a népirtás, valamint a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elkövetői felett ítélkezik. A nemzetközi büntetőbíróságok intézményfejlődésének legjelentősebb állomásait a náci háborús bűnösök felelősségre vonására irányuló nürnbergi és tokiói perek, majd a délszláv és ruandai konfliktusokat követően az ENSZ által létrehozott ad hoc törvényszékek jelentették. A konkrét helyszínekhez és jogsértésekhez kötődő bíróságokkal szemben a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) általános hatáskörrel rendelkezik. Jelenleg hét afrikai ország ügyeivel foglalkozik.
Thomas Lubanga Dyilo a Kongói Demokratikus Köztársaságban 2002 és 2003 között elkövetett bűncselekményekért felelős. Ügyében azért járhatott el a nemzetközi törvényszék, mert Kongó az ICC-alapokmány (Római Statútum) ratifikálásával elfogadta a bíróság joghatóságát, és maga utalta az esetet a nemzetközi fórum ügyészi hivatala elé.
A bűncselekményekre az 1996 és 2008 között zajló, etnikai konfliktusokon és természeti kincsek feletti vitákon alapuló fegyveres összetűzésekben került sor, mely kezdetben Mobutu Sese Seko diktátor hatalmának megdöntésére irányult, és amely összességében több mint 5 millió ember halálát okozta. A kongói polgárháborúnak nemzetközi karaktert kölcsönzött a ruandai és ugandai hadsereg jelenléte a kelet-kongói területeken. Bár 2002-ben hivatalosan véget ért a polgárháború, az irreguláris fegyveres erők polgári lakosság ellen irányuló támadásai ezt követően sem ritkultak. Lubanga Dyilo a régióban működő számos irreguláris fegyveres csoport egyike, a Hazafias Erők Kongó Felszabadításáért vezetőjeként került az ICC ügyészségének látókörébe. A milícia fő célja Kongó északkeleti tartománya, az aranyban gazdag Ituri feletti ellenőrzés megszerzése volt.
Lubanga Dyilót 15 év alatti gyerekek besorozása miatt vonták felelősségre. A kongói hatóságok által foganatosított letartóztatását követően 2006-ban szállították Hágába, ahol börtönben várja végleges büntetésének kiszabását. Bűnössége három évig tartó tárgyalást és hét év fogvatartást követően 67 tanú vallomása és több mint 1300 dokumentum alapján nyert bizonyítást. A szabadságvesztés időtartamának megállapítására az eljárás későbbi fázisában kerül sor.
A per során bizonyítottá vált, hogy a besorozott gyerekeket különböző tilalmazott szolgálatra alkalmazták a milíciában: a frontvonalban kellett részt venniük a harcokban, a csapatokat támogató munkákat kellett végezniük stb. A gyerekek kemény kiképzést kaptak, és kegyetlen fenyítésekben részesültek a katonai táborokban, a lányok ellen gyakran követtek el nemi erőszakot.
Az ügy kapcsán a bírói testület egy sor alapvető jogalkalmazási kérdést tisztázott. Ezek között terítékre került a fegyveres konfliktusok minősítésének kérdése, a társtettesség, illetve a gyereksorozás mint háborús bűncselekmény fogalmának értelmezése, valamint az eljárási hibák következményeinek problematikája, melyek tekintetében a brit Fulford bíró által elnökölt kamara iránymutatást adott a következő eljárásokra nézve.
A Lubanga-ügyben elsősorban az eljárás elhúzódása miatt fogalmazódhatnak meg kritikai észrevételek. Bármely elkövető hét évig tartó, ítélethozatalt megelőző fogvatartása komoly aggályokra adhat okot az igazságszolgáltatás minősége tekintetében. Az ítéletet hozó bírói kamara elsősorban az ügyészség által elkövetett eljárási hibákkal magyarázta az elhúzódó eljárást. Legjelentősebb problémaként azt fogalmazta meg, hogy az ügyészség nem gyakorolt megfelelő ellenőrzést az alkalmazásában álló közvetítők munkája felett, akik a helyszíneken dolgoztak, például tanúkat kutattak fel. A döntést hozó kamara hangsúlyozta, hogy nem kellett volna közvetítőket alkalmaznia az ügyészi hivatalnak, minthogy több esetben megállapítható volt annak veszélye, hogy a közvetítők hamis tanúvallomásra ösztönöztek egyes tanúkat. Ebből adódóan jelentős időbe telt a pontatlan és hiteltelen bizonyítékok, tanúvallomások szelekciója. Tovább súlyosbította az eljárás elhúzódásából adódó aggályokat, hogy az ügyészség elmulasztotta megfelelően ellenőrizni a vitatott tanúk megbízhatóságát.
Az ügyészség mentségére legyen mondva, hogy komoly akadályokba ütközött a bizonyítékok beszerzése során. Például – az ICC eljárásával ugyancsak érintett Ugandával ellentétben – Kongóban a kormányerők nem segítették a nyomozást. A gyereksorozások bizonyítását nem könnyítette meg a milícia megszervezéséről és katonai műveleteiről szóló dokumentáció hiánya sem.
Még kérdéses, hogy a Lubanga-ügyben hozott ítélet milyen hatással lesz az Ituri régióra és annak lakosságára. Kongót szegénység sújtja, ráadásul kiújultak a konfliktusok a természeti kincsek birtoklásáért. Lubanga Dyilo gyerekkatona áldozatai az ítélet nyomán kártérítésben reménykedhetnek. Másfelől sajnálatos tény, hogy mivel az áldozatok ebben az ügyben és a Kongót érintő másik két – még folyamatban lévő – ügyben többnyire a hema etnikai csoport tagjai (melyhez maga Lubanga Dyilo is tartozik), a velük szemben álló lendu etnikum felfogása szerint a bíróság az ellenséges erők eszköze. Ez a percepció csökkentheti az ítélet pozitív, békéltető hatását.
A komoly helyi nehézségek ellenére az ítélet mérföldkő a legsúlyosabb nemzetközi jogi bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásában. Az ICC tisztázta saját eljárási szabályait és a joghatósági kérdéseket, és precedenst teremtett a gyereksorozás bűntettének nemzetközi elítélése.