Sértett, vádló, vádlott, bíró és a közvélemény. A személyek nemegyszer sokkal fontosabbak, mint a bizonyítékok. Bár nem egyszerű eldönteni, hogy mit is látunk valójában, mi van a szemünk előtt. A nemi erőszak sokszor nemcsak a szexuális együttlét „intimitása” miatt marad homályban, hanem a társadalmi ítélet miatt is. Korábban is tabutéma volt, de még napjainkban is az maradt.

A kényesen kezelt téma nyugtalanító érzetet kelt mindenkiben, még ha különböző módokon is. Adott esetben az ösztöntől, a nemi, társas és társadalmi szerep felvállalásából adódóan sokfajta érzés kavarog bennünk a dühös együttérzéstől kezdve, a passzív rezignáción és az éretlen zavarodottságon keresztül az álmacsó státuszfitogtatásig.

Guido Reni: Zsuzsanna és a vének, 1620, City Art Gallery, Auckland

A védekezés joga és az igazság keresése mindenkit megillet, gondolhatták már elődeink is. A művészetnek is megvan a maga klasszikus története: Zsuzsanna és a vének esetében a státuszuk alapján köztiszteletben álló két férfi hamis vádját a bíró tisztázta. Ennek megfelelően a reneszánsz és a barokk festészetben talán az egyik legtöbbet ábrázolt téma volt ez, a ma is fellelhető festmények száma több mint ötszázra tehető. De még itt is találhatunk kétértelmű példákat: előfordultak olyan ábrázolások, ahol a nő testi idomait erotikusan kihangsúlyozva ábrázolták a látvány élvezete miatt, valahol a morális példázat és a vágy között félúton. Azért számosan, mint Gentileschi vagy Rembrandt, egyfajta humánummal és megértéssel közelítettek a témához.

Nem volt könnyű ez még a felvilágosodás és a romantika után, a XIX. században sem. Akár Zola regényeiből is tudhatjuk, hogy teljesen elfogadott volt, és „jól megfért egymás mellett” a lovagias udvariasság, a családszeretet hite és a rövid, esti kitérők – sőt sokan természetesnek és „férfiasnak” találták ezt. Az erőszakok szinte már nem is események, hanem állapotszerűek voltak.

A XIX. század második fele a társadalmi viszonyrendszerek átalakulásának kora volt. A korábbi társas érintkezési formák, ha lassan is, de kezdtek megváltozni. Egyre közvetlenebbek lehettek bizonyos kapcsolati formák, de ahogy nőtt az emberek közeledését lehetővé tevő szabadság, úgy nőtt a kiszolgáltatottság veszélye is. A szabadság önmagában egyenlőséget jelentene? A XIX. század egyik hangsúlyos jelensége az ambivalencia.

Edgar Degas: Szobabelső: 1870, Philadelphia Museum of Art

Edgar Degas egyik képén – Szobabelső vagy A megrontás címen is ismert – magát az erőszakot nem látjuk. Igazából azt sem tudjuk, történt vagy történni fog-e erőszak, nincs igazi cselekmény. Csak sejtéseink lehetnek a két alak közötti viszonyrendszer és néhány levetett és földre dobott intim holmi miatt. A nő lecsúszott vállpántja jelen esetben nem a csábítás hívogató gesztusa. A fölény és az alávetettség jól érzékelhető, a nő védekező hátat fordítása ugyanolyan támadó felületet biztosít a férfinak a maga pökhendi testtartásával, magabiztos felsőbbrendűségi érzésével és gesztusain keresztül történő érvényre juttatásával.

Ma sem tisztázott, hogy Degas tudott-e valamilyen konkrét ügyről, esetleg ismeretségi körből maga is érintett volt valamennyire? Mindenesetre a festő a saját, tágabb környezetében tapasztalt dolgokra reagált – a kevesek között volt, akik egyébként több más esetben is megtették ezt. Degas felpiszkálta a korabeli néző érdeklődését. Kérdés persze, hogy kell-e, hogy a néző felelősségérzettel rendelkezzen. Degas minden bizonnyal úgy gondolta, hogy neki mint festőnek kell – így a kép egy státuszszimbólum lerombolása is egyben.

Ki a közönségesebb: a magára hagyott, védekezni és menekülni nem tudó és így kényszerből magát odaadó nő vagy a magabiztos és fölényes, erős férfi?

Nincs igazság. Csak a képnek. Többen, mégis túl kevesen foglalkoztak, tudtak foglalkozni ezzel a témával.