Az Együtt 2014 mozgalom meghirdetése alaposan átrendezte a politikai erőviszonyokat. Egyfelől minden eddiginél komolyabban vehető kihívója akadt az Orbán-kormánynak, aminek következtében az elmúlt másfél évben – tényleges fenyegetést jelentő ellenzék híján – egyre jobban elkényelmesedő Fidesz aktivizálódása várható. Másfelől az összefogás meghirdetése az ellenzéki oldalt is kihívások elé állítja.

Ezek között egyrészt olyan, pusztán politikai jellegűeket találhatunk, mint az összefogás kollektív érdeke és az egyes formációk függetlenségének magánérdeke közti feszültség, ami jelen pillanatban talán leglátványosabban az LMP dilemmája. Ezekről számtalan elemzés született október 23 óta, és alighanem ezután is számos további várható. E politikai dilemmák mellett ugyanakkor az együttműködés olyan, a pártharcokon túlmutató – ugyanakkor azokra visszaható – kérdéseket is felvet, melyek a rendszerváltás utáni demokrácia alapvető problémáira utalnak.

Az Együtt 2014 mozgalom legnagyobb feladata alighanem azoknak a szavazópolgároknak a megszólítása, akik sem a 2010 előtti politikai kultúrát nem tartják folytathatónak, sem pedig a 2010 óta kialakulóban lévőt. Ahhoz, hogy ez sikerülhessen, azt a folyamatot kell megérteniük, amelynek eredményeként a bizonytalanok és pártot nem választók aránya minden korábbinál magasabb lett 2012-re.

A rendszerváltás hajnalán a politikai közhangulatot az eufóriából fakadó idealizmus és naivitás jellemezte. A forradalmi változásokat épp ez a hangulat különbözteti meg minden mástól: azáltal, hogy megszűnik a rutinok érvényessége, a lehetőségek horizontja kitágul, és hirtelen sok minden elképzelhetővé válik, ami korábban nem volt az.

Természetesen ez az állapot csak rövid ideig tartható fenn. Az új intézményi rendszer stabilizálódásával új rutinok alakulnak ki, és az ezeknek keretet adó szabályok egyre jobban beszűkítik a lehetőségek terét. A nagyra törő, hosszú távú célok helyét egyre inkább átveszik a lokális, pragmatikus tervek, a karizma helyett egyre inkább a szakértelem válik a politikusok legfontosabb erényévé, az alulról szerveződés logikáját pedig egyre inkább háttérbe szorítja a kiépülő új adminisztratív rend.

Ezzel a folyamattal önmagában semmi probléma nem lenne; alighanem egy újjászülető demokrácia sem kerülheti ki ezeket a tendenciákat. Az új politikai intézmények stabilizálódásával azonban a hazai pártok sajátos módon kezdték belakni az intézményi környezetet. Az alulról szerveződés és egyfajta civil idealizmus logikájával szemben nem egy általában vett szakértői pragmatizmus erősödött meg, hanem a szavazatmaximalizálás hatalomtechnikai cinizmusa.

Ebben az értelemben nem csupán az történt, hogy a szakértői tudás háttérbe szorította a civil logikát, hanem valójában kiüresedett a politika. Azáltal, hogy a szavazatmaximalizálás vált a többpárti képviseleti demokrácia hatalmi játszmáinak legfontosabb tétjévé, a tényleges tettek helyét a szimbolikus cselekvés vette át. A szavazatok maximuma ugyanis nem elsősorban a tényleges teljesítményekkel, hanem sokkal inkább a barát-ellenség megkülönböztetés minél részletekbe menőbb kidolgozásával és a jelenségek minél szélesebb körére való alkalmazásával biztosítható.

A Fidesz 2010 óta tartó kormányzása ennek a folyamatnak a betetőzéseként értelmezhető. A hatalomtechnikává szűkült politika szervezi egységbe a legemlékezetesebb intézkedéseket a jogállami fékek lebontásától kezdve, az IMF-fel folytatott hadakozáson és egyéb szimbolikus lépéseken át, a választási törvény átírásáig. Mindeközben a tényleges szakpolitikai kérdések – mint az egészségügy és az EU-támogatások elosztása – vagy elsikkadnak, vagy – mint az oktatási reformok – szakmaiatlanul kerülnek megoldásra.

A tényleges szakértői pragmatizmussal szemben, amely szükségszerűen konkrét területekre korlátozódik, a hatalomtechnikai logika lényege az expanzió, ezért korlátlan elterjedésre törekszik. Míg az előbbi ha nem is túl nagy, de jól behatárolható teret hagy az alulról szerveződés civil logikájának, az utóbbi kiszorítja és ellehetetleníti azt.

Ebből a diagnózisból kiindulva az Együtt 2014-nek kettős célt kell kitűznie maga elé: nem csupán abban az értelemben kell megreformálnia a politikai kultúrát, hogy a szavazatmaximalizálás elvével szembeszegezi a szakértői pragmatizmust, hanem abban az értelemben is, hogy teret nyit az alulról szerveződő civil logikának is.

Gyakran elhangzik kritikaként, hogy a Millához hasonló civil szerveződések valójában koncepciótlanok, és ebben az értelemben komolytalanok. Ám ezek a kritikák egy félreértésen alapulnak. Ezeknek a szervezeteknek ugyanis nem szakértői tudás előállítása a fő funkciójuk, hanem olyan, ha úgy tetszik, idealista, naiv víziók létrehozása, mint amilyenek többségben voltak a rendszerváltás forradalmi pillanatában.

Ebben az értelemben a civil társadalom a forradalmi perspektívának hivatott teret biztosítani egy egyébként szakértői logika mentén szerveződő stabil intézményi rendszerben. Naivitása és idealizmusa nélkül a pusztán szakpolitikai elvek szerint szerveződő demokratikus többpártrendszer bemerevedik, és megnő az esélye a politika elmúlt húsz évben tapasztalt kiüresedésének.

Ilyenformán a civil szereplők integrálása az együttműködésbe kulcsfontosságú. Amennyiben ez névleges marad, úgy egy esetleges választási siker sem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy a rendszerváltás után több mint húsz évvel pozitív minőségi változás következik be a hazai közéletben.

Minthogy jelen pillanatban az együttműködés rendkívül képlékeny állapotban van, ezért egyelőre nem sokat lehet mondani a kilátásokról. Ehelyett azokra a szempontokra mutathatunk rá, amelyek alapján a közeljövőben az Együtt 2014 ebből a szempontból megítélhetővé válik. Az, hogy az Együtt 2014-nek csupán dísznek, stíluselemnek vagy élményközösségnek kellenek-e a civilek, elsősorban abban fog megmutatkozni, hogy mekkora teret hagynak az általuk felvetett, idealisztikusnak ható ötleteknek.

Ilyenek lehetnek a fennálló kereteket látványosan tágító olyan emancipatórikus intézkedések, mint a szolidaritás eddiginél radikálisabb formái, a kisebbségi és nemi jogok komolyabb érvényesítése, az olyan tabunak számító kérdések, mint például az eutanázia és a drogfogyasztás dekriminalizálásának napirendre tűzése. Talán még ezeknél is fontosabb továbbá annak a célnak a számonkérése, amiért eredetileg a Milla is megalakult: az átláthatóság és a civil kontroll feltételeinek biztosítása.

Amennyiben ezeket az ügyeket szakértői vagy hatalomtechnikusi pozíciókból mint „megvalósíthatatlant” vagy „irracionálist” az együttműködés pártpolitikai kötődésű résztvevői gondolkodás nélkül visszautasítják vagy lassan elszabotálják, úgy azzal sem igazán számolhatunk, hogy az Együtt 2014 képes lesz megújítani a politikai kultúrát. Ezen ígéret nélkül pedig nyerési esélyei is jelentősen lecsökkennek.