Közel fél évszázaddal ezelőtt, a II. vatikáni zsinaton a katolikus egyház az „idők jeleit” felismerve kivételes elhatározottsággal vállalkozott modernségbeli helyzetének újraértékelésére. Az egyházi nagygyűlés nem alkotott új tantételeket. Ellenkezőleg: felnyitotta a „dogmatikus” gondolkodásmód zárt struktúráját, elfogadta a keresztény hagyomány dinamikus történetiségét, és a legkülönbözőbb területeken párbeszédet indított el az immár önértékében és kulturális sokféleségében méltányolt „világgal”.