Nulla

Gazdaság  |  2011. szeptember 1.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az egykulcsos adó nem vezetett rövid távon a növekedés „felpörgetéséhez”. Az adócsökkentés finanszírozásához hozott intézkedések költsége a hosszú távú növekedés visszaesése és a társadalmi feszültségek kiéleződése.

A második negyedéves növekedési ütem – gyakorlatilag nulla – nyilvánosságra kerülése súlyos kérdéseket vet fel a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatban. Az ügy szimbolikus jelentősége mindenképpen nagy, hiszen a kormány kommunikációjának alapvető eleme volt a „növekedés felpörgetése”, az „egymillió új munkahely” és társai. Nagy jelentőségű az is, hogy az adat nyilvánosságra kerülését követően több, jobboldalinak elkönyvelt és a kormánnyal korábban türelmesnek tűnő közgazdász is súlyosan kritizálta a gazdaságpolitikát. Úgy tűnik, a mérvadó közgazdászok között konszenzus van arról, hogy a magas jövedelműek adócsökkentésére alapuló keresletélénkítés sikertelen volt.

Az alacsony növekedési adat szimbolikus jelentősége nyilvánvaló tehát. Ez viszont nem egyenlő a tényleges gazdasági jelentőséggel. A többi európai ország alacsony növekedését, valamint az ország elmúlt évekbeli teljesítményét látva kérdés például, hogy mennyiben hibáztatható a magyar kormány az alacsony növekedési ütemért. Azt valószínűleg nem lehet bizonyítani, hogy a kormány intézkedései konkrétan csökkentették volna a féléves növekedést. Ennél is nehezebb lenne viszont azt alátámasztani, hogy a gazdaságpolitika gyorsította a növekedést, különösen azért, mert elméleti megalapozottsága enyhén szólva is kérdéses volt. Ahhoz ugyanis, hogy a felső adókulcs csökkentése növekedésösztönző hatással legyen, két dolognak kellett volna teljesülnie: egyrészt az adóátrendezésnek élénkítenie kellett volna a hazai keresletet, másrészt a hazai kereslet élénkülésének gazdasági növekedést kellett volna kiváltania egy kis nyitott gazdaságban. Ezzel szemben a valóságot nehéz lenne jobban összefoglalni, mint ahogy Chikán Attila tette: „szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan”.

Mindezzel nem is lenne baj, ha ez a gazdaságpolitika nem járt volna költségekkel. A helyzet azonban az, hogy a kormány – és persze „az emberek” – súlyos áldozatokat hoztak a rövid távú növekedés fellendítéséért. A növekedés felpörgetését célzó egykulcsos adózás talán 500 milliárdos költségét ugyanis kétfajta forrásból fedezte a kormány. Az egyik forrás köztudottan a különféle megszorításokból származik, amelyek sok alacsony jövedelmű ember életét nehezítik meg súlyosan. A jövedelmeknek ezt az átcsoportosítását még akkor is nehéz lenne megvédeni, ha valóban gyorsabb növekedéshez vezetett volna, de a keresletösztönzés kudarca mellett ez még inkább vállalhatatlan. Hiába tűnik ugyanis méltányosnak az „arányos adórendszer” jelszava, mikor világos, hogy a jövedelemadón kívül szinte az összes fontos adó degresszív, így az arányos személyi jövedelemadózás súlyosan degresszív adórendszert jelent.

Hasonlóan fontos azonban a rövid távú élénkítési kísérlet – és az ennek jótékony hatását feltételező „nem konvencionális” gazdaságpolitika – másik, kevésbé látványos költsége: a hosszú távú versenyképesség és növekedés csökkenése. A jogbiztonságot nyilvánvalóan sértő visszamenőleges hatályú törvények, Robin Hood-adók és a nyugdíj-államosítás jelentősen csökkenti a magyar államba vetett bizalmat és így a hosszabb távra tervező beruházásokat. A jogállamot garantáló biztosítékok felszámolása növeli az ország kockázati felárát, ami szintén visszaveti a magánberuházásokat, de egyben növeli az államadósság finanszírozásának költségét is.

A brutális bankadó megnehezíti a vállalatok hitelhez jutását és ezen keresztül a vállalati beruházásokat – ez a hatás feltehetőleg már a mostani GDP-adatban is szerepet játszott. Az oktatást és az egészségügyet érintő, hasznos strukturális átalakítás nélküli megszorítások és káros „reformok” az emberi tőkét, a hosszú távú növekedés legfontosabb biztosítékát fenyegetik. A versenyt felügyelő intézmények függetlenségének csökkentése, a korszerűtlen iparpolitika, az árak szabályozása és az állami függésben lévő, nagy piaci erejű vállalatok létrehozatala pedig a verseny gyengülésével, ezáltal magasabb árakkal és alacsonyabb minőséggel járhat a jövőben. Ez a hatás azért különösen fontos, mert ezek a cégek biztosítják a többi vállalat számára az alapvető infrastruktúrát, és így az ilyen szektorok rosszabb teljesítménye az egész gazdaság növekedését visszaveti. Mindezzel az államadósság csökkentésére kinyilvánított szándék, a kkv-k kiemelt támogatása és némi adminisztrációs tehercsökkentés áll szemben. Attól tartok, hogy a hosszú távú növekedésre gyakorolt hatás összességében súlyosan negatív.

A konkrét kár mellett fontos az elmaradt haszon is, hiszen sokan arra számítottak, hogy a béna kacsaként viselkedő szocialista kormányok után a Fidesz végrehajt néhány fontos reformot. Olyan intézkedésekre gondolhatunk, mint az egészségügy strukturális átalakítása vagy az EU-pénzek felhasználásának megreformálása. Úgy tűnik azonban, hogy – néhány kivételtől eltekintve – az intézmények elfoglalása és az állandó kapkodás mellett nem maradt energia hasznos intézkedések kidolgozására. Talán ennél is nagyobb baj az, hogy a nyilvánosságra kerülő tervek minősége arra utal: nem sikerült jól működő kormányzati struktúrát kiépíteni, vagyis nem igazán javult az állam „kapacitása”.

A növekedési adat tehát arra utal, hogy a nem ortodox magyar gazdaságpolitika legfontosabb kézzelfogható pillére, a rövid távú keresletösztönzés nem jött be. A nagyobb problémát azonban az jelenti, hogy a „világszabadalom” bűvöletében a társadalmi stabilitás és a hosszú távú növekedés teljesen háttérbe szorult, és ennek a gazdaságpolitikának a folytatása nagyságrendekkel súlyosabb költséggel járhat a jövőben, mint ami a mostani költségvetésben látható. De hátha tényleg elkezdődik a valósággal való szembenézés.