Az infószabadság hasznai

Jog  |  2015. szeptember 1.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Nincs alkotmányos demokrácia a közérdekű adatok nyilvánossága nélkül. Az infószabadság ügyeiben kifejtett aktivitás azonban az autoriter rezsimnek is kedvezhet. Miként lehetséges ez, és hogyan kerülhető el?

A Black Spider Memos Károly herceg kézírásos levelei, feljegyzései, melyeket évek során angol minisztereknek és más politikusoknak írt. A tény, hogy az uralkodó legidősebb fia magánlevelezést folytatott közéleti döntéshozókkal, nagy vihart kavart, mert az uralkodó család tagjai nem avatkozhatnak kormányzati ügyekbe. A közvélemény hosszú jogi procedúra után ismerhette meg, hogy mit is tartalmaz az iratok java része: a Guardian egyik szerkesztőjének keresete nyomán a legfelső bíróság az információszabadságról szóló törvényre hivatkozva zöld utat adott a levelezés nyilvános közlésének.

A We the People platform a Fehér Ház weboldalán elindított kezdeményezés. Az állampolgárok közügyekben petíciókat terjeszthetnek elő, melyeket mások like-szerű aláírásaikkal támogathatnak. Ha a megadott határidőkön belül a felvetett javaslat népszerűnek bizonyul, és végül harminc nap alatt legalább százezer támogató szavazatot kap, akkor a kormányzat köteles nyilvánosan válaszolni és cselekedni, vagy részletesen megindokolni, hogy miért nem tehet eleget a kezdeményezésnek.

Az információszabadság a közügyekben a megismeréshez való jogot (right to know) jelenti. A Black Spider Memos esete a jog sikeres kiterjesztése olyan területre, amelyet korábban a közfigyelemtől mentes magánszférának tartottak. Mivel Károly elsőrangú közszereplő, nem hivatkozhat vég nélkül magántitkainak védelmére, amikor például a közoktatásról, a tengeri halászatról, a hadseregről szóló feljegyzéseinek vagy a homeopátiás szerek támogatásáért lobbizó leveleinek tartalmáról van szó. A We the People platform sikertelennek tűnő kommunikációs újítás. A megismeréshez való jogot naiv módon próbálja ötvözni a közvetlen részvételi lehetőséget kínáló petíciós joggal. Az eredmény, hogy a weboldalt ellepik az Obama-adminisztráció hatáskörébe nem tartozó vagy értelmetlen kezdeményezések (például a Star Wars-féle Halálcsillag felépítése).

Az angol és az amerikai kezdeményezésben közös, hogy az infószabadság évszázados hagyományának továbbgondolásai, figyelemmel az új kommunikációs formákra és szokásokra is. Fontos értékelni az ilyen irányú törekvéseket, különösen, hogy egyik helyen sem változott meg a demokratikus országok Janus-arcának másik fele: az önmagáról titkolózó, de az emberek magánszférájában kutakodó állam képe. Igen, az információs jogokat durván sértő friss angliai és amerikai eseteket is hosszasan lehetne citálni.

Mielőtt a hazai helyzetről szólnék, érdemes megemlíteni az információszabadság három jellegzetességét. Először is azt, hogy nem öncél, hanem eszköz: a szólásszabadság és a demokrácia eszköze. Értelemszerű, hogy nincs szólásszabadság információszabadság nélkül. A honpolgárok csak akkor tudnak véleményt formálni és megalapozottan megszólalni a közügyekben, ha kellő ismeretekkel rendelkeznek. Tágabb értelemben a demokráciának is elengedhetetlen kelléke, hogy a közérdekű adatokat mindenki megismerheti és terjesztheti. A kormányok teljesítményének megítéléséhez, a pártok és a képviselőjelöltek közötti választáshoz akkor is biztosítani kell az információszabadságot, ha tudjuk, sokan nem az eszükre hallgatva szavaznak. Másképpen fogalmazva, a választásokat akkor tarthatjuk tisztességesnek (fair-nek), ha a kormányzat vagy a kormányt szolgáló oligarchák túlhatalma nem gátolja meg az eszmék és adatok szabad terjedését. Okkal kifogásolható például, ha a miniszterelnök eltitkolja állambiztonsági múltját (Medgyessy Péter), hamis közpénzügyi adatokkal téveszti meg a választópolgárokat (Gyurcsány Ferenc), vagy egész rezsimjét hazugságok láncolatára építi (Orbán Viktor).

Az infószabadság másik karaktervonása, hogy érvényesüléséhez állami aktivitás szükséges. Önmagában kevés, ha a közhatalmi aktorok békén hagyják a polgárokat, ahogy a szabadságjogok legtöbbjénél az elvárható. A közérdekű adatigénylések aktív cselekvést igényelnek, formalizált eljárásokkal és intézményi garanciákkal. Ez – egyebek mellett – kormánytisztviselők munkáját, dokumentumok archiválását, informatikai fejlesztéseket, bírósági eljárásokat, ombudsmani kontrollt jelent. Az infószabadsághoz nélkülözhetetlen állami aktivitás természetesen közkiadásokkal jár. Ez a költség is annak az árnak a része, amit az alkotmányos demokrácia fenntartásáért a közösség fizet.

Harmadszor, indokolt számításba venni azt is, hogy az információszabadság ügye népszerű. Pontosabban: azok is nagy számban támogatják, védik, igénylik a közérdekű adatok megismerését, akik egyébként nem sorolják magukat a szabadságjogok barátai közé. És még nagyobb az infószabadság támogatottsága, ha csak a stigmatizált kisebbségek jogvédelmének és megsegítésének ügyeivel vetjük össze. Több civilszervezet, erőforrás, közérdekű beadvány stb. kötődik az infószabadsághoz, mint például a fogyatékkal élők, a romák vagy a hajléktalanok helyzetének javításához. Kézenfekvő magyarázat, hogy többeket érdekelnek a közszereplők viselt dolgai, a politikusok vagyoni gyarapodása, a mutyik és a korrupció, mint a pszichiátriai intézetekben alkalmazott kényszerítő eszközök, a roma kisiskolások szegregációja vagy a földönfutóvá vált emberek életkörülményei.

Magyarországon a ma is népszerű infószabadság demokratikus hagyománya a rendszerváltás idejére nyúlik vissza. Néhány példát említve: a titkoskodva felépíteni tervezett bős-nagymarosi vízierőmű elleni környezetvédelmi mozgalom, a kommunista párt vagyonelszámolásának népszavazási követelése, valamint az állampárt törvénytelen információgyűjtését és iratmegsemmisítését feltáró Dunagate-ügy egyaránt azt jelezte, hogy a demokratikus célok elengedhetetlen feltétele a közhatalom információs túlhatalmának csökkentése és a közérdekű információk szabad áramlása.

A köztársasági alkotmányos berendezkedés olyan aktív intézményi megoldásokat honosított meg, amelyek a korábbi autokratikus rezsimekben ismeretlenek voltak. Az Alkotmánybíróság dolgozta ki ítéleteiben a főbb elveket, az Országgyűlés 1992-ben fogadta el a személyes adatok védelmét és a közérdekű adatok nyilvánosságát egyszerre garantáló, világszerte elismerést keltő törvényt, és pár évvel később megkezdte tevékenységét az információs jogok ombudsmanja is. Sőt még a Köztársaság második évtizedére is jutott egy fontos jogkiterjesztő törvény, az elektronikus információszabadságról szóló. (Itt vitatkozom öreg barátommal, Tordai Csabával, aki a 2011-es információs jogi törvényt dicséri. Szerintem nemzetközi összehasonlításban, a maga idejében az 1992-es törvény volt újszerű és jogvédelmi szempontból sikeres, a korábbit felváltó 2011-es törvény nem tett hozzá jobbító elemet, viszont számos garanciát elvett.)

Az infószabadság megismertetésében, népszerűsítésében és gyakorlati érvényesítésében az ombudsman mellett civilszervezetek és újságírók töltöttek be meghatározó szerepet. Például a TASZ adatvédelmi és információszabadság programja hamarabb tudott kibontakozni, mint az ombudsmani jogvédelem. A 2000-es évek elejétől, amikor az állam tapasztalhatóan egyre bezárkózóbbá és elutasítóbbá vált, a közérdekű adatigénylési perek száma egyre nőtt. A bírói gyakorlatban ebben az időszakban kristályosodtak ki a ma is használt jogi mércék. A komolyabb vagy érdekesebb pereket már akkor is nagy sajtófigyelem kísérte. Ma már jobbára vidám emlék, hogy az úgynevezett Tölgyessy-bizottság jegyzőkönyveinek ügyében a jogvédő Schiffer András perelt a közérdekű iratokért, és a tárgyalóteremben vele szemben Tordai Csaba képviselte (sikerrel) a kormányzatot.

Mi maradt meg mindebből? Ma már nem beszélhetünk fair demokratikus választásokról, amiért nem kis részben a kormányzat és a kormányhű business-csoportok információszabadságot torzító praktikái is okolhatók. Az infószabadság állami intézményi biztosítékainak javarészét felszámolták (ombudsman) vagy teljesen eljelentéktelenítették (Alkotmánybíróság). Ugyanakkor, a represszív közhatalmi berendezkedésre adott válaszként, a korábbiaknál nagyobb számban működnek és komoly sikereket érnek el az infószabadságra (is) fókuszáló civil kezdeményezések. A Transparency és a K-Monitor után megjelent az Átlátszó, amely mára a legnépszerűbbé vált és legtöbb nemzetközi elismeréssel büszkélkedhet, és a Direkt36. Manapság rutinszerű gyakorlat, hogy hírportálok önállóan is perelnek közérdekű adatokért. És persze a felsorolás része, hogy a legnagyobb tömegszerveződések is az információs szabadságokhoz kapcsolódtak: az intézményesült, majd dezintegrálódott Millától az internetadó elleni ad hoc megmozdulásig.

Mivel komoly demokratikus hagyományokra támaszkodhatnak és népszerű témákhoz kötődnek, az infószabadság civil kezdeményezései hozzájárulhatnának az ország demokratikus rekonstrukciójához. Ehhez persze számos rendkívül kedvezőtlen feltételnek változnia kellene, a demokratikus ellenzéki pártok állapotától a torz médianyilvánosságig.

Sajnos számítani lehet arra is, hogy az infószabadság ügyeiben kifejtett civil aktivitás akaratlanul az – egyébként titkoskodásra épülő – autoriter rezsim malmára hajthatja a vizet. Ha a népszerűség a legfőbb szempont, miközben a demokratikus hagyományok és célok elhomályosulnak, akkor antidemokratikus attitűdök erősödése várható. Konkrétabban: a közéleti korrupció, az elképesztő vagyonosodások, az uram-bátyám mentalitás, a politikát behálózó oligarchák világának bemutatása hozzájárulhat a demokratikus rekonstrukcióhoz elengedhetetlen politikai intézmények teljes elutasításához. Az elitellenes populizmustól rövid az út az önkényuralom kiteljesedése felé.

Nemrég jelent meg egy interjú az Átlátszó sikereire méltán büszke Bodoky Tamással és Mong Attilával, amelyben a népszerű témák mellett sajnos nem jutott hely elismerni az infószabadság két évtizedes múltját, és említeni kívánatos jövőbeli célokat, amelyek jeleznék, hogy az infószabadság a demokrácia instrumentumaként méltó az elismerésre. Az interjú címadó újdonságként adott hírt arról, hogy „Orbán személyes meggazdagodása még nincs feltárva”, ezért a közeljövőben ez kerül célkeresztbe. Bátor és hasznot hozó dolog. Nagyvonalú és a demokratikus értékek iránt elkötelezett akkor lett volna ez a felvetés, ha például megemlítette volna Ferenczi Krisztina tevékenységét (az újságírónőt egy nappal az interjú megjelenése előtt temették el), aki páratlan energiákat mozgósítva, kitartóan és eredményesen dolgozott ugyanebben a témában. Vagy ha szóba került volna az Élet és Irodalom évtizedes tényfeltáró munkája a bánya- és a szőlőügyekben, amelyek a bírósági tárgyalótermekben ugyan kudarccal zárultak, de a nyilvánosság szempontjából mégis máig ható sikert jelentenek.

Louis Brandeis jogtudós és főbíró írta egykor, hogy a nyilvánosság a társadalmi és gazdasági bajok elleni orvosság: a napfényről úgy tartják, hogy a legjobb fertőtlenítő, a modern nyilvánosság reflektorfénye pedig a legjobb rendőr. Igaz. De az is, hogy a fény elvakíthat.