Reménytelenek

Jog  |  2014. november 4.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A parlament a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés új szabályairól tárgyal. A kormányzat tényleg azt hiszi, idióták ítélkeznek a strasbourgi bíróságon?

A módosítás azért vált elkerülhetetlenné, mert idén májusban a Magyar László kontra Magyarország-ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés hazai alkalmazása ellentétes az emberi jogi egyezménnyel. A magyar szabályozással szembeni fő kifogás az volt, hogy nem hagyja meg az esetleges későbbi szabadulás reményét. Ez az elvárás nem érvényesül a köztársasági elnök szubjektív megítélésén alapuló, határidőhöz és indokláshoz nem kötött kegyelmezési jogával. A szabadulás reményéhez való jog ugyanis akkor létezik, ha az elítélt előre tudhatja, hogy milyen feltételekkel, milyen magatartás esetén, mikor és melyik döntőfórum vizsgálja meg a feltételes szabadságra bocsátását. Ha ugyanis a rab hosszú börtönévek után már nem veszélyes a társadalomra, és a büntetés célja teljesült, akkor a további fogva tartás indokolatlan. Olyan embert pedig nem szabad börtönben tartani, akivel szemben az elítéléskor fennálló indokok elenyésztek. Bár a magyar szabályozás tarthatatlansága jó néhány éve tudható volt, az érvek lepattantak a jogalkotóról.

Eközben a tényleges életfogytiglani büntetést alkalmazó európai demokráciák egy része önként, a jogfejlődés irányát befolyásolva, másik része pedig az ellene hozott bírósági döntés hatására változtatott a szabályozásán vagy a gyakorlatán. Ma kijelenthető, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést elsöpörte az európai jogfejlődés. Mostanra elfogadott elv, hogy még a legkegyetlenebb bűnözőknél sem zárható ki eleve a személyiség kedvező változásának lehetősége. Míg ez korábban ördögtől való elgondolásnak számított, a minap Ferenc pápa is az életfogytig tartó szabadságvesztés ellen foglalt állást.

Magyarországon erről a tendenciáról a kormányok nem vettek tudomást. Az Alkotmánybíróságnak 2010-ig komoly lehetősége volt, hogy megállapítsa a hazai szabályozás alkotmányellenességét, de az e tárgyban lefolytatott vizsgálatának nem lett eredménye, érdemi határozat nem született. Annak érdekében, hogy az Alkotmánybíróság később se tudjon változtatni, 2011-ben bekerült az alaptörvénybe, hogy szándékos és erőszakos bűncselekmény esetén lehetőség van tényleges életfogytiglan kiszabására. Ezt a helyzetet ingatta meg a strasbourgi bíróság tavalyi döntése, mely jogsértőnek nyilvánította az Egyesült Királyságot a szabadulás esélyének kizárása miatt – és ez előrevetítette a magyar szabályozás sorsát is. A Magyarországot idén májusban elmarasztaló ítélet következtében fennállt a veszélye annak, hogy elítélt bűnözők sorra nyerik a pereket, és a magyar állam többmilliós perköltséget kénytelen fizetni nekik.

A kormányzat tehát arra kényszerült, hogy változtasson a törvényen. Az elkészült tervezet azt a koncepciót tükrözi, hogy az új szabályozás látszólag ugyan feleljen meg a magyar állam ellen hozott strasbourgi ítéletnek és az általános európai követelményeknek, de közben érdemben ne változzon semmi.

A törvényjavaslat szerint a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében negyven év után hivatalból kegyelmi eljárást folytatnak le. Első lépésként a fegyház értesíti az igazságügyi minisztert arról, hogy letelt a negyven év. A miniszter az értesítéstől számított hatvan napon belül beszerzi az előkészítő iratokat. Ide tartoznak például az elítélés iratai, a börtönben készült kockázatértékelés, az egészségügyi dokumentáció, a pártfogó felügyelői vélemény és az esetleges szabadulás utáni lakhatás, foglalkoztatás iratai. Míg megérkeznek az iratok, a miniszter értesíti a Kúria elnökét a kegyelmi eljárásról. A Kúria elnöke kúriai és ítélőtáblai bírókból létrehoz egy öttagú kegyelmi bizottságot. A miniszter, miután megérkeztek hozzá az iratok, azokat megküldi a kegyelmi bizottsághoz, amely kilencven napon belül – az elítélt meghallgatása után – állásfoglalást hoz. A bizottság azt vizsgálja, hogy az elítéltnek a negyven év alatt tanúsított „kifogástalan magatartására, valamint arra a készségére tekintettel, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni, illetve az elítélt személyi vagy családi körülményeire, valamint az egészségi állapotára tekintettel alaposan feltehető-e, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető”. A bizottság indokolt állásfoglalást és javaslatot tesz a kegyelem gyakorlására vagy mellőzésére. A bizottság az állásfoglalását eljuttatja a miniszterhez, aki – a bizottsági állásfoglalással azonos tartalmú – felterjesztést tesz a köztársasági elnöknek. Az államfő a rá vonatkozó általános kegyelmi szabályok alapján dönt.

És itt elérkeztünk az első problémához. A köztársasági elnököt ugyanis továbbra sem köti határidő, azaz ad absurdum évekig halogathatja a döntést, nem köti a bizottság állásfoglalása és a miniszteri felterjesztés sem, és nincs indoklási kötelezettsége. Ha az elnök nem ad kegyelmet, az eljárás lezárultát követő két év elteltével (azaz lehet, hogy csak a negyvenötödik évben) újra lefolytatják ugyanezt a procedúrát.

A második probléma a kötelező kegyelmi eljárás időpontjával van. A negyven év kivárása egyszersmind azt jelenti, hogy a kegyelmi eljárás gyakorlatilag csak a tényleges életfogytiglanra ítéltek elenyésző részénél, leginkább a huszonéves korukban elítélteknél jöhet számításba. (Különösen, ha figyelembe vesszük az eljárási határidőket.)

Az elítéltek életkorát, a magyarországi várható élettartamot és a börtönviszonyokat tekintetbe véve jó okunk van feltételezni, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek java része nem él negyven évet a börtönben, vagy végletesen leromlott mentális és fizikai állapotú aggastyán lesz a kegyelmi eljárás idején. Ugyan a strasbourgi ítélet nem határozta meg, mikor kell először felülvizsgálni a szabadulás lehetőségét, a korábbi bírósági ítéletek utalnak arra, hogy ezt Európában húsz-huszonöt év elteltével teszik meg.

Tehát az új kegyelmi eljárás az elítéltek számára egyáltalán nem kecsegtet több reménnyel, mint a korábbi szabályozás. A kegyelmi bizottság eljárása a bírói hatalom és az államfői kegyelem intézményének összekeverése. A bizottság állásfoglalása nem köti a köztársasági elnököt. Az elnök minden kérelmet indoklás nélkül elutasíthat, ráadásul eljárása jelenleg teljesen átláthatatlan. Adott esetben tehát a büntetőbírói grémium a szakvélemények beszerzése után megállapíthatja, hogy az elítélt nem veszélyes a társadalomra, nem állnak fenn a fogva tartás feltételei, az elnök ettől függetlenül mégis dönthet a további rabság mellett. Ez körülbelül olyan, mintha az autós a jogosítvány meghosszabbításához szükséges valamennyi szakorvosi iratot, leletet megszerezné, a háziorvos mégsem állítaná ki a papírt a vezetői alkalmasságról.

A kormányzati kommunikáció arra irányult, hogy a módosításnak a reményt kell megadnia a rabok számára, ezt pedig az átalakított kegyelmi eljárás megteremti. A hírekben szó sincs arról, hogy a strasbourgi bíróság a remény jogát tartalmilag úgy határozta meg, hogy az elítéltnek tudnia kell, milyen magatartást kell tanúsítania ahhoz, hogy tényleges esélye legyen a szabadulásra, és milyen feltételek mellett vizsgálják a társadalomba való visszailleszkedés lehetőségét. Ezek garanciális feltételek, melyek nélkül valódi reményről nem beszélhetünk. A kegyelmi eljárás új szabályaival a kormányzat csak a felületes szemlélők megtévesztését éri el, a jogállami megoldáshoz egy lépéssel sem kerül közelebb.

Várhatóan újabb évekbe telik, és újabb strasbourgi eljárásokra kerül sor, amíg konkrét esetek nyomán bebizonyosodik egyfelől az, hogy egy-két kivételtől eltekintve fennmaradt a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, másfelől pedig az, hogy az elnöki kegyelem intézménye nem megfelelő az elítélt szabadulási feltételeinek megvizsgálására.

Ha valóban öttagú bírói tanács döntene, előre meghatározott szempontok alapján, ésszerű időn belül, az támadhatatlan lenne. Igaz, ez a mostani jogszemlélet átgondolását és egyúttal az alaptörvény újabb módosítását igényelné. Addig viszont a tényleges életfogytiglanra ítéltek fogva tartása továbbra is az embertelen és megalázó büntetés tilalmába ütközik. Az Országgyűlés elnöke egy korábbi strasbourgi ügy kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a strasbourgi bírák idióták. Kérdés, hogy a hazai közvélemény melyik értékítéletet fogadja el inkább: az európai bírák hülyék vagy a magyar törvényhozók embertelenek?