A balközép esélyei

Politika  |  2013. február 7.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Úgy tűnik, a 2014-es választás kimenetele azon dőlhet el, hogy a mostani, 2013-as év elég sok választó számára a konszolidálódás időszakának tűnik-e fel, vagy folytatódik az elmúlt három év permanens rendkívüli állapota szabadságharccal, békemenettel, örökös konfliktussal, sok kudarccal és még több sikerpropagandával.

Három hónappal ezelőtt, a Bajnai Gordon vezette Együtt 2014 mozgalom fellépésekor többek között a következőket írtuk: „…az eddig ismert információk több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak. A nyilatkozatok alapján még az sem világos, hogy az Együtt 2014 az ellenzéki összefogás szervezeti kerete, vagy pedig önálló szereplője kíván-e lenni. (...) A következő hónapokban, így vagy úgy, válaszokat kapunk.” A válaszok egy része azóta valóban megérkezett. Az indulás utáni első hetekben nem tűnt teljesen kizártnak, hogy az új kezdeményezés rövid időn belül a baloldal domináns szereplőjévé válik. Ma már jól látszik, az elképzelés az lehetett, hogy az LMP gyors csatlakozásával a kezdeti lendület még növelhető is, aminek hatására talán új, a mozgalom ideológiai színképét gazdagító szereplők csatlakozhatnak, és az MSZP-nek nem marad más választása, mint hogy az E14 által kínált kereteket elfogadva beáll a sorba. Nem így történt azonban: az LMP kongresszusa szűk többséggel elutasította az együttműködést, az újonnan indult mozgalomnak láthatóan nem volt alternatív forgatókönyve, és azóta lényegében próbálja utolérni az eseményeket. Ebben a helyzetben az MSZP könnyedén átvette a kezdeményezést, igaz, ezt rövidlátó és rosszhiszemű módon tette, hiszen egyértelművé vált, hogy minden fogadkozás ellenére a szocialista vezetésnek fontosabb az MSZP vezető pozíciójának megőrzése a baloldalon, mint az Orbán-rezsim leváltása. (Ezért hamisan cseng, amikor az LMP-t vádolják azzal, egyébként megalapozottan, hogy saját önállóságát a kormányváltás érdeke elé sorolja.)

Ugyanakkor a fejlemények döntésekre kényszerítették az érintett szereplőket, és ez a bevezetőben említett kérdések egy részét megválaszolta. Ha esetleg az E14 azzal számolt volna, hogy megúszhatja a pártépítés hosszadalmas és keserves munkáját azzal, hogy mindenki felsorakozik mögé, akkor mára kiderült, hogy ez az út nem járható, létre kell hozni az önálló pártként működő szervezetet. Ez nem biztos, hogy hosszabb távon, a balközép távlati kilátásaira nézve kedvezőtlen fejlemény. Másfelől, az E14 fellépése a parlamenti ellenzék kisebb pártja számára is lehetetlenné tette a stratégiai döntések további halogatását. Mint ismert, januári újabb kongresszusán az LMP-többség ismét az együttműködéssel szemben foglalt állást, és a kisebbségben maradók elhagyták a pártot. Az ő sorsukról ma még kevés sejthető, de mivel a szakítás oka éppen a Bajnaiékkal való viszony kérdése volt, meglepő lenne, ha végül nem találnák meg az utat az E14-hez. Ez szerencsés esetben erősítheti, hitelesítheti az utóbbit bizonyos választói csoportok szemében.

Ami a maradék LMP-t illeti, a helyzet annyiban itt is egyszerűsödött, hogy a választók és a többi ellenzéki szereplő számára is eldőlt, a párt nem lesz része semmiféle kormányváltásra törekvő összefogásnak. Az is világossá vált, hogy a párt vezetője végre ambivalenciáktól mentesen elindulhat azon az úton, amelyen szerinte a csalódott jobboldali szavazók megszerezhetők. Ez első megközelítésben bizonyosan rontja a kormányváltás esélyeit, hiszen nem zárható ki, hogy a párt megtart néhány százaléknyi olyan szavazót, akik talán elérhetőek lennének a kormányváltásra készülő pártok számára. Ha azonban Schiffer András tartja szavát, hogy az elmúlt húsz év egyetlen miniszterelnökével (köztük Orbánnal) sem hajlandó együtt kormányozni, és képes megszólítani olyan jobboldali szavazókat, akik a balközép pártjai számára elérhetetlenek, viszont a Fidesznek volna esélye visszahódítani őket, akkor a schifferi jobbközép stratégia sikere nem csökkenti a kormányváltás esélyeit, hiszen elsősorban a Fidesz potenciális növekedését korlátozza. Ehhez azonban nagyot kellene fordulnia a pártnak, nagyon rövid idő alatt. Az LMP ma kulturálisan és társadalomképében erőteljesen baloldali párt, amely kizárólag azért kap némi szeretetet jobboldali közszereplőktől, mert a kormányváltás hátráltatóját látják benne. Olyan figurák dicsőítik döntését, akiknek álmukban sem jutna eszükbe a pártra szavazni. Az LMP csak akkor lesz életszerűen felmerülő alternatíva jobboldali szavazók számára, ha egész mondanivalóját és imázsát gyökeresen újraformálja.

Az ellenzéki oldal turbulenciái nem maradtak következmények nélkül. Az E14 a szocialisták csekély erősödése mellett visszaesett, a decemberben még sarokba szorult kormánypárt önbizalma visszatért, támogatottsága nőtt. Ma valószínűleg kevesebben bíznak a kormányváltásban, mint akár néhány héttel ezelőtt. A számok azonban egyelőre továbbra sem azt sugallják, hogy a Fidesz újraválasztása lefutott meccs lenne. Az Ipsos, a Tárki és a Medián egybehangzó januári adatai szerint a Fidesztől balra álló pártok tábora együttesen ugyanakkora, mint a kormánypárté, és több felmérés szerint az ún. aktív bizonytalanok körében, tehát akiknek ma nincsen támogatott pártjuk, de választási helyzetben könnyen mozgósíthatók, az ellenzéknek van nagyobb tartaléka.

Ugyanakkor normális, konszolidált politikai viszonyok között a választást megelőző évben már inkább a kormánypárt szokta tudni növelni táborát. Úgy tűnik, a 2014-es választás kimenetele azon dőlhet el, hogy a mostani, 2013-as év elég sok választó számára a konszolidálódás időszakának tűnik-e fel, vagy folytatódik az elmúlt három év permanens rendkívüli állapota szabadságharccal, békemenettel, örökös konfliktussal, sok kudarccal és még több sikerpropagandával. Az ellenzék eddig nem tudta meggyőző alternatíva bemutatásával döntően meggyengíteni a kormánypártot, de a Fidesz mindent megtett azért, hogy megverje saját magát. Ha másban nem is, ebben továbbra is reménykedhetnek a kormányváltásban bízók.