A „szárszói értelmiségről”

Politika  |  2014. május 22.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A „szárszói” értelmiség szerepzavara és ítéletalkotásának csődje nem érinti a liberális felfogás alapjait.

A baloldal újabb választási veresége óta a kormánytól független baloldali és egyéb fórumokon írások tucatjai születtek arról, hogy a balliberális értelmiségnek ideje volna közéleti nyugovóra térnie, és helyét átadnia magánál érdemesebbeknek. A bírálatok közös eleme, hogy az említett értelmiségi csoportot valamilyen mértékben felelősnek tartják az ellenzéki pártok súlyos vereségéért és/vagy az ellenzéki politika megújulásának az elmaradásáért. Gyakran megjelenik konkrét tartalmi kérdésekben tett politikai állásfoglalások vagy vélemények kritikája, további gyakori elem egy bizonyos értelmiségi szerepfelfogás bírálata. Vannak cikkek, amelyek a bírált csoporthoz tartozó személyek tudását, hozzáértését kérdőjelezi meg. Noha a kérdéses írások ezt nem mindig tisztázzák, általában egyértelmű, hogy az Orbán-rezsimmel szembehelyezkedő perspektívából íródnak, tehát céljuk nem a Fidesszel szembeni kritika elhallgattatása, hanem egy remélt szinvonalasabb ellenzéki alternatíva és közbeszéd szellemi feltételeinek elősegítése. Sajnos a legtöbb a témában született cikk nem kellő pontossággal azonosítja a bírálat célpontját, illetve egymástól független kérdéseket összemos. Ez kár, mert az írások létező és fontos problémára irányulnak. A Szuverén szerzőinek zöme liberálisként azonosítja magát, s többségük valószínűleg a baloldali besorolás ellen sem tiltakozna nagyon hevesen – személy szerint én biztosan nem. Ezért, noha nemzedéki és fontos politikai különbségek választanak el minket a kritikák nevesített címzettjeitől, nem kerülhető el, hogy tisztázzuk viszonyunkat a vitában felvetett kérdésekkel kapcsolatban.

A megjelent írások talán legnagyobb mulasztása, hogy nem tisztázzák, magát a baloldali-liberálisként leírható világnézetet küldenék nyugdíjba, vagy pedig az ezt az ideológiát a magyar közéletben legláthatóbban megjelenítő, szociológiailag azonosítható csoportot, esetleg annak egy részét. Miben is áll ez a világnézet? A részletekbe nem elmerülve, a legfontosabb elemek a következők: a fékek és egyensúlyok rendszerét működtető, alkotmányosan korlátozott, liberális demokrácia, az esélyegyenlőséget célzó, a társadalmi egyenlőtlenségeket mérsékelni hivatott politikákkal kiegészített kapitalista piacgazdaság, antirasszizmus, férfiak és nők társadalmi egyenlősége, diszkrimináció-ellenesség, emberi jogi érzékenység. Ennek – a politikai filozófiában liberális egalitarianizmusnak nevezett – világképnek jól kidolgozott elmélete van, normatív előfeltevései tisztázottak, egyes elemei koherens, egymást kölcsönösen támogató rendszert alkotnak. Persze, mint minden elmélet, ez is vitatható: lehet érvelni a kiinduló premisszák vagy a rájuk épített alapelvek ellen, vagy a javasolt intézményes megoldásokról bebizonyosodhat, hogy a hátterükül szolgáló empirikus feltételezések tévesek, vagy hogy a lehetséges alternatíváknál rosszabbul közelítik az alapelvek által támasztott kívánalmakat. Ez azonban csak körültekintő filozófiai érvelés vagy az empirikus összefüggések aprólékos feltárása során dőlhet el, és semmiképp nem egy magyar értelmiségi csoport közéleti szerepléseinek minőségétől függ, hogy a világnézet maga tartható-e – ahogy a jobboldali populista világkép érvénytelensége sem a fideszes politikusok gátlástalanságából és korruptságából vagy a Magyar Nemzet-publicisztikák szinvonalából tudható. Sőt, Magyarország rendszerváltás óta átélt kudarcaiból sem vonhatunk le következtetéseket a liberális demokrácia, mint intézményes megoldás érvényességéről, hiszen ugyanez a rendszer a hozzánk hasonló adottságokkal rendelkező országok sorában (hogy a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmakról ne is beszéljünk) nálunk sokkal jobban teljesít. Legfeljebb azt mondhatjuk – de azt biztosan –, hogy a magyar politikai elit meghatározó csoportjai képtelennek bizonyultak közösen működtetni ezt az intézményrendszert. Ebben felelősségük nem egyenlő, a baloldal soha nem intézett nyílt támadást a demokratikus jogállam ellen, „csak” erkölcsi szétzüllesztésében van komoly részfelelőssége, de ez más kérdés és már sokat írtunk róla.

A legtöbb bíráló azonban nem tisztázza, a liberális demokráciával vagy annak (néhány) balliberális szószólójával van-e baja. Például Vári György egy közéleti szerepfelfogást és annak néhány megnevezett képviselőjét bírálja, de cikke végén a liberális demokráciával azonosított rendszerváltás végérvényes, visszavonhatatlan megbukásáról beszél. Nem világos, hogy szerinte a liberális demokrácia bukott-e meg, vagy pedig az a mód, ahogy a liberális demokráciát a magyar politikai elit – köztük a jobb- és baloldali politizáló értelmiségiek – működtették 2010 előtt. Pedig ez lényegi különbség, és így az sem világos, milyen perspektívából bírálja célpontjait. Amíg filozófiai analízis vagy empirikus bizonyítás ki nem mutatja, hogy nem a liberális demokrácia fent vázolt alakzata a legjobb közelítése a szabad és egyenlő személyek politikai közössége ideáljának, addig sem arra nincs okunk, hogy hátat fordítsunk ennek a rendszernek, sem pedig arra, hogy feladjuk a liberális politikai identitást.

A második lényeges hiányosság, hogy a legtöbb írás differenciálatlanul beszél a balliberális értelmiségről, tudomást sem véve arról, hogy az ezt a világnézetet elfogadó értelmiségiek között nagyon fontos politikai és szerepfelfogási kérdésekben hosszú évek óta alapvető, nyilvánosan is ismerhető nézetkülönbségek vannak. Az egyik ilyen fontos kérdés éppen a baloldalnak a liberális demokrácia morális szétzüllesztésében és 2010-es elbukásában való részfelelősségét érinti. (Ennek a történetnek bizonyos szálairól a legalaposabb áttekintést Kis János készítette). A vita fontosabb állomásai közé tartozik a Medgyessy/D-209-es ügyhöz és általában az ügynökügyekhez (Szabó István!), ezeken keresztül a pártállami múlthoz kialakított viszony kérdése, az őszödi beszédre, a 2006 őszi zavargásokra és az október 23.-i tömeges rendőri erőszakra adott közéleti reakciók ügye, és így tovább. A Szuverénen többször írtunk ezekről a kérdésekről, ahogy megtette azt számos más baloldali és liberális közszereplő is. Ez sajnos nem változtat azon, hogy a balliberálisként azonosított értelmiségiek jobban látható, nagyobb része a jobboldallal vívott öldöklő küzdelem örvényében a baloldali kormányzatok elfogadhatatlan hozzáállása fölött szemet húnyt, rosszabb esetben mentegette vagy egyenesen dicsőítette elfogadhatatlan lépéseiket. Ezek valóban alapvető fontosságú kérdések, amelyeknek alapos megvitatása nélkül nem képzelhető el megújult baloldali közélet és politika, és amely kapcsán számos balliberális értelmiségi súlyosan kárhoztatható. De ha erre gondolnak a nyugdíjazást sürgetők, akkor erről kell beszélni, és nem általában a balliberális értelmiségről, hiszen itt a vita jelentős részben a balliberális értelmiség közegén belül folyik. Ennek rögzítésére nem azért van szükség, hogy ne sértsük meg néhány ember érzékenységét, hanem azért, mert enélkül alapvetően hamis képet festünk közéleti viszonyainkról, mint ahogy akkor is hamis képet kapunk, ha a jobboldali értelmiségen belüli fontos nézetkülönbségekről nem veszünk tudomást. Ahogy a mostani vita egyik résztvevője, Győry Csaba fogalmazott, „’ballibezésből’ nem lesz új baloldal”.

Ehhez a problémához szorosan kötődik egy a 2014-es választással összefüggő stratégiai vita. A balközép politika érdemi megújulását szorgalmazók közül sokan – a Szuverénen is – úgy véltük, a választásnak nem a Fidesz-kormány leváltása az egyetlen tétje, hanem ehhez fogható súlyú kérdés az, hogy megerősödik-e a balközépen egy olyan erő, amely idővel az MSZP alternatívája lehet. Akik így gondolkodtak, azok általában az (amúgy addig is rengeteg hibát vétő, és máig nem kellően világos identitású) E14-PM különlistás indulását és az őszödi beszéd és a 2006 őszén történtek örökségével kritikátlanul azonosuló Gyurcsány-párt kihagyását láttuk kívánatosnak, míg mások a DK-t is magába foglaló közös listát helyeselték. Ez nem pusztán taktikai kérdés volt: az ebben elfoglalt álláspont szoros összefüggésben állt a baloldal 2010 előtti szerepéről alkotott ítélettel. És sajnos a balliberálisként azonosított értelmiség nagyobbik, jobban látható része egy fontos pillanatban a közös lista mellett szólalt fel, szervezetten, és mint tudjuk, perdöntő módon. Ebben maradéktalanul a bírálókkal értek egyet: ez a kiállás az ítéletalkotás csődje volt. Mai perspektívából nézve a közös vagy külön lista ügye aktualitását vesztett epizód, de a mögöttes nézetkülönbség távolról sem az. De itt is az segíti a tisztánlátást, ha nem a balliberális értelmiségről, hanem annak nevesített képviselőiről beszélünk, mert másképp téves leírást adunk a helyzetről.

Végül a kritikák egy része nem egyes tartalmi kérdésekben elfoglalt álláspontot bírál, hanem azt az értelmiségi szerepfelfogást, amelynek követői problémátlannak látják, hogy személyi, hatalmi kérdésekben politikai felelősség vállalása nélkül nyilvánosan vagy a háttérben nyomást gyakoroljanak a politika hivatásos szereplőire. Nevezzük ezt a „szárszói” szerepfelfogásnak. (Az idézőjel használatát indokolja, hogy nyilván nem minden szárszói megjelent azonosul ezzel a szereppel). A pontosság itt is létfontosságú: a „szárszói” szerep nem öleli fel az értelmiségi politikai véleménynyilvánítás minden formáját. Tartalmas demokratikus közélet elképzelhetetlen eszményeket megvitató, érvelő, elemző, kritizáló és állásfoglaló értelmiségiek nélkül, és ez nem szorítkozik a technikai, szakpolitikai tudást igénylő kérdésekben kifejtett nézetekre. Ellenkezőleg, lényegi része a morális kérdések felvetése és elemzése. A „szárszói” szerep sajátossága a felelősség nélküli, szervezett nyomásgyakorlás, mégpedig nem általános világnézeti kérdésekben, hanem olyan – jellemzően személyi és hatalmi – döntésekkel összefüggésben, amelyek következményeiért mások viszik vásárra a bőrüket. Az ezt a szerepet gyakorlók rendszeres, bár általában informális kapcsolatot tartanak fenn a hozzájuk közelálló párttal vagy pártokkal, és igényt formálnak arra, hogy annak politikáját alakítsák, tisztség és felelősségviselés nélkül. Ez a szerep erkölcsileg súlyosan aggályos, és valóban idegen a demokratikus számonkérhetőség normáitól.

A „szárszói” szerepet elfogadók és a 2010 előtti baloldali politikával szemben kevésbé vagy egyáltalán nem kritikus értelmiségiek között nagy az átfedés, de mégis két külön kérdésről és két külön problémáról van szó. (És még az sem jelenthető ki, hogy a „szárszóiak” mind a fent vázolt értelemben balliberálisok lennének). Mindkét kérdés szembenézést és megvitatást követel, a hallgatás nem alternatíva. Még akkor sem, ha nehéz most erről nyilvánosan beszélni, mert a bírált közszereplők kormányzati hecckampányok, ócska lakájmédiák céltáblái is egyúttal, és ebbéli helyzetükben szolidaritást érdemelnek. Valódi, súlyos kisiklásaik nem adhatnak ürügyet a diadalittas Fidesz-rezsim előtti érzelmi behódolásra. De szorult helyzetük sem lehet indok a ténylegesen létező hibáik és felelősségük elhallgatására.