Búcsú a megértéstől?

Politika  |  2011. július 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az EU-elnökség egyik tanulsága, hogy a kormányfő összeegyeztethetetlen szerepeket játszik párhuzamosan. Ezzel ellehetetleníti a párbeszédet. A kommunikáció feltétele ugyanis, hogy a kimondott szó komolyan vehető.

Fél éve, az uniós elnökségi ciklus megkezdése előtt nyitott kérdés volt, hogy vajon megszelídül-e a kormány forradalmi hevülete, és átadja-e helyét egy higgadtabb törvényhozásnak. Különösen érdekes volt, hogy a miniszterelnöki pozíció mellé fél évre az unió soros elnöki székét is elfoglaló Orbán Viktor mit kezd az új helyzettel, miként egyezteti össze a hazai nyilvánosságban képviselt konfrontatív kommunikációs stílust az európai nyilvánosságban alapértéknek számító konszenzuskereséssel.

Az elnöki fél év eltelt, így ebből a szempontból is lehetőség nyílik az értékelésre. Első pillantásra nyilvánvaló, hogy a hazai nyilvánosságnak szóló kormányzati kommunikációban gyakorlatilag nem okozott látható változást az EU-elnökség: a nemzeti-forradalmi retorika továbbra is uralkodó maradt. Az EU ebben a kontextusban mint illetéktelen akadékoskodó jelent meg, melytől meg kell védeni a nemzet – pontosabban az azzal önmagát azonosító kormány – autonómiáját. E téren elért sikereit nem is mulasztotta el hangsúlyozni a miniszterelnök.

Emellett ugyanakkor az európai nyilvánosság felé Orbán Viktor az EU iránt elkötelezett politikus képét próbálta sugározni. Minden lehetséges alkalommal kiállt az európai integráció mellett, ami leglátványosabban a közösségi gazdaságpolitika súlyának növekedését megalapozni hivatott „hatos csomagban” mutatkozott meg. Vagyis úgy tűnik, hogy egy egységes profil kialakítására tett kísérlet helyett a kormányfő a kettős beszéd stratégiája mellett döntött. Vannak, akik a párhuzamos kommunikációból Orbán Viktor skizofréniájára következtetnek, azonban én úgy gondolom, hogy más probléma áll a háttérben.

Politikusoktól alighanem hiába várja el az ember, hogy hosszú távon tökéletesen konzisztens, koherens álláspontot képviseljenek, hiszen ezt valójában magunktól és egymástól sem várhatjuk el. Közismert társadalomtudományi megállapítás, hogy álláspontjaink gyakran attól függően változnak, hogy milyen szerepben találjuk magunkat, hogy kivel kommunikálunk. Naivitás azt feltételezni, hogy politikusként függetleníthetjük magunkat ettől. A különböző helyzetekben, attól függően, hogy éppen kihez beszélnek, a politikusoknak is változik az állásfoglalásuk. Egy ilyen értelemben vett rugalmasság kimondottan nélkülözhetetlen a hétköznapi diplomáciai-politikai alkuképességhez. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne veszélyes a kommunikáció túlterhelése az ellentétes jelentésekkel és a többféle szerep váltogatásával. A nyilvános kommunikáció ugyanis nem rendelkezik azokkal a segédmechanizmusokkal, amelyekkel a hétköznapi privát kommunikációban ezt a problémát kezeljük.

A modernitással egyidős az a lehetőség, hogy ne csupán egy közösséghez tartozzon az egyén, hanem párhuzamosan többhöz, és ennek megfelelően ne csupán egyfajta szerepet vihessen, hanem párhuzamosan többet. Ezt a lehetőséget ma már természetesnek érezzük, és ezért fel sem tűnik, hogy mennyi rejtett előfeltételen nyugszik. Mindenekelőtt az egyénnek meg kell tanulnia kezelni azt, hogy különböző személyekkel való viszonyában énje eltérő oldalait mutatja, melyeket össze kell békítenie egymással. Hasonló nehézségeket rejt magában, hogy mindez nem csupán önmagára, hanem társaira is igaz. Ez pedig – megszüntetve annak korábbi viszonylagos egyértelműségét – számos bizonytalanságot okoz a kommunikáció folyamatában. Nem magától értetődő többé, hogy a kommunikációs partner énjének melyik szelete van jelen a kommunikációban, hogy ténylegesen azt gondolja-e, amit mond, vagy csupán a társadalmi szerepe mondatja vele, vagy éppen csak viccel.

Nem véletlen, hogy hétköznapi formális viszonyaink többségében kísérletet sem teszünk ezeknek a kérdéseknek a tisztázására. Ehelyett társadalmilag elfogadott absztrakt jelek alapján megpróbáljuk azonosítani társunk szerepét – például boltos, szerelő, kismama, tanár stb. –, és az abból következő keretek között működünk együtt vele, kötött pályára terelve a kommunikációt. Egyedül a közeli, informális kapcsolatok azok, ahol van elég idő arra, hogy komplexitásában ismerjük meg a másikat. Itt nyílik játéktér a „nem szó szerinti” megnyilatkozásokra, a szerepekkel való játékra, az iróniára. Más szóval ezekben a kapcsolatokban van lehetőség arra, hogy a másikkal mint többféle szereppel rendelkező összetett személlyel kommunikáljunk, anélkül hogy drasztikusan megnőne a meg nem értés esélye.

Ezek az összefüggések világítják meg, hogy milyen óriási veszélyeket rejt magában az a stratégia, amit a kormány magára vállalt a párhuzamos kommunikációval. Az EU-elnökként és miniszterelnökként folytatott kettős beszéd csupán egy – igaz, kimondottan látványos – példája annak, hogy a kormányfő nem érzi problematikusnak a szerepekkel való játékot. Más szerepben szól az országhoz a március 15-i ünnepségen, és viccelődik a pártkongresszuson, mint ahogy az Európai Parlament elé áll. Más szerepben beszél az emberi jogok védelmezésére létrehozott Tom Lantos Intézet megnyitóján, és megint másként a kínai miniszterelnökkel. Más szerepbe helyezkedik, amikor komolyan próbálja gondolatairól meggyőzni a nyilvánosságot, és másba, amikor pusztán stratégiai céloktól vezérelve megpróbálja elterelni – valamilyen álprobléma felvetésével – a figyelmet a fontosabb ügyekről.

Ebben a sok szerepben azonban ő maga elvész. Minthogy magánszemélyként kevesen ismerik, a többség nem tudja megítélni, hogy melyik szerephez hogyan kell viszonyulni. Nincs orientációs pont annak megítéléséhez, hogy mi az, amit a miniszterelnök komolyan gondol, mi az, amit viccből mond, mi az, amit pártérdekek mondatnak vele, és mi az, amit az ország érdekei. Ennek hiányában pedig ellehetetlenül a kommunikáció és a megértés; megszűnik annak a lehetősége, hogy a nyilvánosság komolyan vegye megnyilatkozásait. Ehelyett mindenki a saját prekoncepciói szerint egymaga értelmezi azokat: a politikai elemző racionális döntéseket keres a beszéd mögött, az ellenzéki politikus a mögöttes érdekeket, a lojális szavazó csak a neki tetsző részeket hallja meg, az ellenzéki szavazó az őrület vagy a megalománia tüneteit látja, a szkeptikus pedig újabb jelét annak, hogy minden politikus összevissza hazudozik.

Egyszóval elvész a kommunikáció lehetősége. Bizonyára vannak, akik szerint a kommunikáció és a kölcsönös megértésre törekvés eleve nem is szerepelt a lehetőségek között. Sokan vannak azonban, akik – Ludassy Máriához hasonlóan – megpróbálták komolyan venni Orbán Viktort második kormányalakításakor. Ők voltak azok, akik az önmérséklet és megfontoltság jeleit is kutatták a kormányzati politikát figyelve. És ők lettek azok, akiknek ténylegesen „szomorúságot” okozott az elmúlt egy és negyed év. Ebből ugyanis az látszik kirajzolódni, hogy érdemi párbeszédre – minthogy annak legelemibb előfeltétele, a megnyilvánulások komolyan vehetősége nem adott – a következő ciklusban sem kerül sor. Kár lenne, ha ilyen hamar búcsút kellene vennünk a megértés lehetőségétől.