Fordulóponton

Politika  |  Gazdaság  |  2011. szeptember 8.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormány gazdaságpolitikai lépései eldöntik, hogy a soron következő választásokon a jobboldal felléphet-e a magyar gazdaság rátermett irányítójának szerepében.

Az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott magyar gazdasági adatok csak egyértelművé tették azt, amit már korábban is lehetett tudni: az Orbán–Matolcsy-féle gazdaságpolitika csődöt mondott, a magyar gazdaság növekedése már a nyár elejére leállt, tehát még azelőtt, hogy az eurózóna államadósság-válságával kapcsolatos félelmek kiújultak volna. A beruházások az előző évihez viszonyítva visszaestek, a lakossági fogyasztás stagnál, és az eddigi egyetlen húzóerőt jelentő ipari termelés is lassul. Komoly beavatkozás nélkül sem az idei, sem a jövő évi gazdaságpolitikai célok nem tarthatók. A következő hetek nagy kérdése nem az, hogy a kormány tesz-e rendkívüli intézkedéseket, hanem az, hogy ezek átmeneti kezelést jelentenek-e majd, vagy segítik a hosszabb távú kibontakozást, illetve hogy miképp osztják el a megszorítás terheit a különböző társadalmi csoportok között.

Két körülményt érdemes tisztázni, amikor politikai szempontból értékeljük a kormány gazdaságirányítását. Először, a kormányváltást megelőző év válságkezelésének eredményei ellenére a második Orbán-kormány igen nehéz helyzetben lévő gazdaságot vett át. Másodszor, a magyar gazdaság kilátásait döntően befolyásoló külső konjunktúrára a magyar döntéshozóknak értelemszerűen elenyésző befolyásuk van. Mindezt figyelembe véve is, a hivatalban lévő kormányt igen komoly felelősség terheli mind az ország mostani sebezhetősége miatt, mind pedig amiatt, hogy a rendelkezésére álló válaszlépések dolgában fájdalmasan szűk a mozgástere. A növekedés leállásában egyértelmű szerepet játszottak a válságadók, különösen a bankadó, miközben a felső adókulcs eltörlése úgy ütött ötszázmilliárdos lyukat a költségvetésben, hogy közben a várt fogyasztásnövekedés is elmaradt, viszont a kieső bevételeket a döntően a rosszabb helyzetűeket sújtó megszorításokkal kellett ellensúlyozni. Emellett a magyar gazdaság ma, minden szabadságharcos nagyotmondás ellenére, kiszolgáltatottabb a nemzetközi tőkepiacok szeszélyeinek, mint egy évvel ezelőtt volt, ugyanis a magánnyugdíjpénztárak ellehetetlenítésével eltűnt egy fontos szereplő a magyar állampapírpiacról, és az IMF-fel való szakítás miatt újabb készenléti hitel sem jelenthet biztonsági tartalékot az ország számára. Ezért a kormány nem háríthatja a felelősséget tervei felborulásáért az eurózóna nehézségeire, már csak azért sem, mert az európai problémák legalább egy éve jól ismertek, és a józan tervezőnek számolnia kellett volna velük.

Legalább ekkora a felelőssége azonban a kormánynak abban, hogy most csak rossz alternatívák közül választhat, amikor a válaszlehetőségeket mérlegeli. A kormánynak egyszerre kellene hiánycsökkentő és a növekedést segítő intézkedéseket hoznia. Erre valószínűleg a bankadó eltörlése és a progresszív jövedelemadó visszaállítása nyújtaná a legjobb lehetőséget, ám az egykulcsos adó és a különadók az Orbán–Matolcsy-féle gazdaságpolitika szimbólumaivá váltak, ezért a teljes csőd beismerése nélkül aligha lehetne feladni őket. Annak a kimondásával érne fel ez, hogy a gazdasági csodafegyver csütörtököt mondott. Hasonló a helyzet az ingatlanadóval, ami amellett, hogy igazságosabbá tenné a közteherviselést, a növekedés fékezése nélkül hozhatna bevételt, viszont a Fidesz ellenzékből kérlelhetetlenül támadta. A cigarettát és alkoholt terhelő jövedéki adó mértékének emelése helyeselhető lépés, de ez önmagában nagyon kevésre lenne elég. És persze az sem zárható ki, hogy a kormány esetleg újabb ágazati különadókkal próbálkozik, de ez csak még inkább veszélybe sodorná a következő évek növekedési kilátásait, és aligha nyugtatná meg az ország nemzetközi finanszírozóit.

Mindent egybevetve ez azt jelenti, hogy hacsak nem akarja a kormánytöbbség az áfa kulcsát megemelni (ami aránytalan mértékben sújtaná az alacsonyabb jövedelműeket, és persze a fogyasztást is visszafogná), a költségvetési kiigazítást döntő mértékben további kiadáscsökkentéssel próbálják majd elérni. Ugyanakkor nehéz látni, hogy a már eddig bejelentett elvonásokon túl melyik területen nyílna lehetőség koncentrált forráskivonásra. Akkor viszont marad a fűnyíró, ami általában ötletszerűen összerakott és rosszul végrehajtott, a közszolgáltatások és az államigazgatás működésének színvonalát rontó lépéseket jelent. Arról nem is szólva, hogy további kiadáscsökkentés például a közoktatásban már alapjaiban fenyegetné a versenyképes képzettségű magyar munkaerő megteremtésének hosszabb távú lehetőségét is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kormánytöbbség saját korábbi politikai elköteleződései miatt kényszerülhet arra, hogy rosszabbnál rosszabb lehetőségek közül kelljen választania, amelyek mindegyike, amellett, hogy már rövid távon is a társadalmi békét aláásó feszültségeket hozhat, az ország távlati kilátásait is rontja. Természetesen a kormányfő megtehetné, hogy nagy levegőt véve gyökeres fordulatot hirdet, és visszatér a progresszív jövedelemadóhoz alig egy évvel annak megszüntetése után, valamint a korábban elutasított vagyonadóhoz, továbbáhogy megszünteti a különadókat. Ez óriási presztízsveszteség lenne, de most úgy tűnik, még mindig ez lenne, két-három éves távlatban, politikailag és gazdaságilag is a legjobb választás. A mai helyzetben ez látszik az egyetlen lehetőségnek arra, hogy az elkerülhetetlen áldozatvállalásból a társadalom legvagyonosabb csoportjai is kivegyék a részüket, és a komoly szimbolikus vereség ellenére politikailag is vállalhatóbbnak tűnik az alternatíváknál, hiszen a közvélemény többsége sosem támogatta az egykulcsos adót. Kétségtelen ugyanakkor, hogy egy ilyen fordulat megbolygatná az elmúlt másfél évben kialakult politikai viszonyokat, hiszen a jobboldali kormánytöbbségnek ezzel arról is le kellene mondania, hogy az ország minden bajáért a korábbi balközép kormányok által követett politikát okolja. Ez nyilvánvaló politikai áldozattal járna, de lehetőségeket is hordozna, hiszen megindulhatna mindkét oldalon egy, a realitásokhoz jobban közelítő beszéd közállapotainkról, és megtörténhetnének az első lépések a két politikai oldal közötti viszony normalizálódása felé. Az is nyilvánvalóvá válna ebben az esetben, hogy az adótörvények és általában a gazdaságpolitika kétharmados bebetonozása tarthatatlan.

Sajnos ma egyik oldal sem tűnik felkészültnek erre a pályára, és különösen a jobboldal mai vezetőjéről nehéz elképzelni, hogy megindul ezen az úton. Sokkal valószínűbb ezért, hogy a kapkodó, rövid távon tüzet oltó intézkedések és a nagyotmondás kombinációja folytatódik, feltehetően kiegészítve a politikai ellenfelek további kriminalizálásával. Erre utalnak az erre az évre bejelentett azonnali intézkedések is, amelyek tanácstalanságról árulkodnak, és könnyen kevésnek bizonyulhatnak, arról nem is szólva, hogy a valutatartalék csökkentésével a nemzetközi turbulenciákkal szembeni sebezhetőség is nő, hiszen kevesebb eszköze marad a magyar államnak a forint megvédésére.

Ez a politika eltarthat egészen a krízis soron következő hullámáig, amely vélhetően majd valamikor a jövő év során éri el az országot, és amely még eszköztelenebbül találja majd annak vezetését. És akkor már a bel- és külföldi bűnbakok nyilvános meghurcolása sem lesz elegendő a politikai károk enyhítésére. Ha erre az útra lép a kormány, akkor véglegesen eldől, hogy a ciklus végéig, illetve a jobboldal mai vezetőjének bukásáig a forrpont közelében állandósulnak a politikai konfliktusok, és a következő választási kampánynak nem egy, a konszolidálódás irányába már megindult, hanem egy forrongó és végletesen megosztott társadalom vág majd neki. Ebben az esetben az is biztos, hogy a gazdaságirányítás sikerei nem lesznek majd ott a jobboldal kormányzati dicsőséglistáján.