A nyugati médiapolitika hatása

Társadalom  |  2011. január 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A heves külföldi bírálatok nyomán a miniszterelnök elfogadta, hogy a médiatörvény ügyében alá kell vetnie magát az Európai Unió döntésének. Kecskére bízta a káposztát?

A médiatörvény – alighanem mindenkit meglepő mértékű – nyugati bírálatára reagálva, a kormány a kezdeti sikertelen kommunikáció után engedékeny nyilatkozatokkal próbálja visszaállítani hitelét. A törvény sorsát a miniszterelnök az Európai Unió illetékes szerveinek megítélésére bízta, és jogos kritika esetén késznek mutatkozik annak felülvizsgálatára. Ez a lépés első látásra önmérsékletre vall. Úgy tűnik, hogy ezekben a pillanatokban olyasmi zajlik, amit egy korábbi cikkben már hiányoltunk: az unión belüli és a hazai politikai szerepek között olyan konfliktus támadt, amelyből jelen pillanatban az előbbi kerül ki győztesen.

Ugyanakkor a bejelentés tényleges súlyának felméréséhez érdemes egy pillantást vetni arra, hogy kik ítélhetnek majd a törvényről. Érdemes megvizsgálni, hogy a legnagyobb nyugati országokban miként is alakul a sajtó és a politika viszonya.

Franciaországban 2010-ben több, a sajtó és a politika közt kirobbant botrány is borzolta a kedélyeket. Egy sajtószabadságot figyelő globális civilszervezet titkára szerint az újságírókkal szemben kifejezetten támadó attitűd alakult ki az utóbbi pár hónapban, nagyrészt Sarkozy elnök hatására. A politikai újságírókat elsősorban forrásaik szankcionálása révén tartják sakkban, ami érthető módon ellehetetleníti, hogy a nyilvánosság bepillanthasson a politikai színfalak mögé. Emellett a média függetlenségét nagyban veszélyezteti, hogy tulajdonosaik olyan óriásvállalatok lettek, melyek számára a sajtó csupán egy üzletág a sok közül. E tulajdonosok nemritkán egyéb üzleti érdekeiknek rendelik alá a sajtószabadságot. Ennél is aggasztóbb, hogy a gazdasági elitbe tartozó tulajdonosok sok szempontból összefonódtak a politikai elittel. Ilyen minőségükben nyomást gyakorolnak az újságírókra, így gátolják a nyilvánosságot politikai funkciójában.

Míg Franciaországban többnyire a nyilvánosság elől rejtve maradnak a politika és a médiatulajdonosok összefonódásai, addig Olaszországban Berlusconi személyében Európában példátlan módon kapcsolódik egymáshoz politika és sajtó. A miniszterelnök elsősorban a televíziók felett gyakorol felügyeletet, ami Olaszország sajátos médiafogyasztási szokásait tekintve kifizetődő döntésnek bizonyult az utóbbi húsz évben. Európa-szerte a népességen belül 80 százalék a tévénézők aránya. Olaszországban ugyanakkor pusztán 40 százalék a nyomtatott sajtót rendszeresen olvasók aránya, az európai 60 százalékos átlaggal szemben. A kormányfőhöz kötődő médiahatalom az utóbbi évek magánéleti botrányaitól még meg tudta védeni Berlusconit. Azonban az olyan tragikus eseményekkel kapcsolatos hazugságokat, mint amilyenek a L’Aquila-i földrengéssel voltak kapcsolatosak, már nem biztos, hogy képes lesz eltussolni. 2010 júliusában L’Aquila lakosai kétszáz-ezer fős tüntetést tartottak a fővárosban, amiatti felháborodásuknak adva hangot, hogy a televízió sikeres újjáépítésről adott híradásokat, miközben ők épp annak az ellenkezőjét tapasztalták a saját bőrükön. Nem véletlen, hogy ennek megfelelően nem is a kárpótlás elmaradását sérelmezték elsősorban, hanem azt az elemi felháborodást okozó tapasztalatot, hogy ilyen cinikusan az arcukba hazudnak. Ennek megfelelően a tüntetés egyik leggyakoribb jelszava így szólt: „Adjátok vissza a valóságunkat!” Ahogy a kormányzati kontrolltól független nyomtatott sajtó – Európában egyedülálló módon növekvő – eladási adatai mutatják, ezt az igényt egyre többen osztják Olaszországban.

A független sajtójáról híres Angliában természetesen egész másfajta problémák merülnek fel politika és média viszonyában. Itt nem fogalmazódik meg sem az a panasz, hogy a politika indirekt, sem az, hogy direkt módszerekkel igyekszik kontrollálni a sajtót. A probléma ott az, hogy a kizárólag szabad piaci elven működő sajtóban fokozatosan – bár nem szándékoltan – sajátos torzító hatás alakult ki. A piaci igények követése meglehetősen bigott nyilvánosságot eredményezett, lévén a morális pánikkeltés, a botrányok és megbotránkoztatás mindig sokkal jobban érdekli a közvéleményt a kiegyensúlyozott, reflexív tudósításoknál. (Az országban csak minden tizedik olvasó vásárolja az utóbbi típusú sajtótermékeket.) Itt tehát a piaci alapú sajtó akaratlanul a politikai viták lefolytatására kevéssé alkalmas nyilvánosságot hozott létre. Ennek legutóbbi eseteként utalhatunk Kenneth Clarke-nak a börtönök hatékonyságát kritizáló felvetése kapcsán kialakult médiahadjáratra: a bigott sajtó valósággal kiátkozta az alternatív véleményt megfogalmazó politikust. Ebben a kontextusban a politikusoknak nem a média közvetlen uralása válik céljává, hiszen erre nincs szükségük. Minthogy a média működése jól kiszámítható, uralás nélkül is céljaiknak megfelelően használhatóvá válik, csupán egyszerű játékszabályaihoz kell igazodni. Ez végső soron elgyengítheti a sajtó kontrollszerepét.

Lehetne még folytatni a körképet további országokkal, Németország esetében a manipulatív újságírás lobbik révén megjelenő rejtettebb, Görögország esetében a pénzügyi válság hatására kibontakozó nyíltabb módjaival. Úgy gondolom azonban, számunkra a három ország példája is elegendő. Jól kifejezik, hogy különböző európai országokban a politika milyen nyílt, rejtett vagy rendszerszerű módon igyekszik hatást gyakorolni a demokratikus kontrollra hivatott sajtóra.

Fontos leszögezni, hogy ezeknél a módszereknél jóval messzebbre megy a hazai médiatörvény, mert a tartalmak feletti állami felügyeletet intézményesíti jogilag. Feltehetően emiatt fogalmazódtak meg a külföldi bírálatok. Azonban, ahogy azt a különböző országok kevésbé direkt, ám szellemükben nemritkán hasonló gyakorlatai mutatják, naivitásnak tűnik azt gondolni, hogy ez a felháborodás szükségszerűen változásokat eredményez.

Azon európai politikusok egy része, akik a médiatörvény megítélésére hivatottak, áttételesen azokhoz a politikai elitekhez kapcsolódnak, akiknek vezetői Olaszországban nyíltan, Franciaországban pedig rejtve, a médiatörvény megfogalmazóihoz hasonló szándék szerint járnak el. A Fidesz abban bízhat, hogy törvény szellemisége tényleg nem példátlan Európában. Éppen ezért azt gondolom, hogy a miniszterelnök nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy elismerte, az Európai Unió jogosult ítéletet mondani a törvényről.

Álláspontom szerint az európai politikai közvélemény nyomásgyakorlásába – amellett, hogy jelentőségét természetesen nem szabad lebecsülni – nem érdemes kizárólagos bizalmat helyezni. Az önmagában aligha fogja megváltoztatni a kormány politikáját. Emellett legalább olyan fontos, hogy mi magunk éljünk a rendelkezésre álló civil eszközökkel, és védelmezzük – a tényleges erőt képviselő ellenzék, valamint működő alkotmányos fékek híján – a kormányzati hatalom lassan utolsóvá váló potenciális ellensúlyát.