A világhálóról a szent háborúba

Társadalom  |  2014. december 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Nyugat-európai fiatalok tömegei vesznek részt az Iszlám Állam harcaiban Észak-Irakban és Szíriában. Az eset az európai társadalmak integrációs problémáira és új generációs konfliktusra irányítja a figyelmet.

Több nyugat-európai állam idén ősszel szembesült azzal, hogy az Iszlám Állam által meghirdetett „szent háború” korábban nem látott mértékben mozgósítja a területén élő radikális iszlamista csoportokat, és akár háborús részvételre is rábírja fiatal állampolgárok tömegeit. A legszembetűnőbb Németország esete, ahol az új hálózatokat megfigyelő Alkotmányvédelmi Hivatal október végén nyilvánosságra hozta, hogy az Észak-Irakba vagy Szíriába utazó radikális iszlamisták becsült száma négyszer annyi, mint ami korábban megjelent a sajtóban. A statisztikák szerint 450 helyett nagyjából 1800 német polgárt vontak be a „dzsihádba”, körülbelül 10 Németországból érkező személyről lehet tudni, hogy gyilkosságot követett el a „becsület védelme érdekében”, és legalább huszonöt ember bonyolódott harci cselekményekbe. Ezek az esetek egyszerre hívták fel a figyelmet a hatóságok működési problémáira és a társadalom integrációs mechanizmusainak zavaraira.

Futnak az események után

Az Alkotmányvédelmi Hivatal nyilatkozataiból kiderül, hogy a német hatóságok az események után futnak, amikor az általuk „szalafistaként” számon tartott fiatalok radikalizálódását akarják felmérni, vagy megfékezni. A számadatokról nem beszélnek kételyektől mentesen, hiszen sok személy csak akkor kerül látókörükbe radikális iszlamistaként, amikor Szíriában vagy Észak-Irakban felbukkan. A kiutazók megállítása pedig személyi feltételek híján tűnik lehetetlennek. Mivel a Nemzetiszocialista Illegalitás (NSU) felbukkanása után az alkotmányvédelem úgy ítélte meg, hogy a jövőben inkább a szélsőjobboldali extrémizmus, mint az iszlám radikalizálódás veszélyével kell szembenézni, jelentős erőket csoportosított át a szélsőjobboldali terrorizmus terjedésének megakadályozására.

Az alkotmányvédelem mindenesetre a szélsőséges hálózatok feltérképezésére törekszik: a nyilvánosságra hozott adatok alapján a „szalafisták” száma néhány év alatt 2800-ról 6300-ra nőtt, és rohamosan növekszik. A felderítés részletei azt mutatják, hogy az érdeklődők internet nélkül is könnyen megtalálják a kapcsolatot az Iszlám Állam hálózatával, amely egy lehallgatott telefonbeszélgetés szerint több ezer Németországban élő család „gondját viseli”. A kutatások szerint a német „szalafisták” a határokon belül is egyre gyakrabban fognak olyan cselekményeket elkövetni, amelyek a jogállam ellenálló képességét teszik próbára. Ilyen esetek már most is ismertek: szeptemberben például önmagukat Saría-rendőrségnek kinevező, saját meglátásuk szerint a muszlimok erkölcseire vigyázó fiatalok tartották félelemben Wuppertal lakosságát.

A radikalizálódás okait keresve az alkotmányvédelem beszámolóiban egyelőre sematikus válaszok körvonalazódnak. Az persze kiderül, hogy „szalafista” radikálisok túlnyomó többségben muszlim vallású bevándorlók (törökök, albánok, csecsenek) 18-30 éves gyermekei. Az újságokban közölt élettörténetek érettségizett, gyakran főiskolát is végzett fiatalokról szólnak, a hatóság leírása szerint azonban döntően olyan személyekről van szó, akiknek derékba tört a karrierjük. Egy másik jelentős csoportot azok alkotnak, akik az identitáskeresés érzékeny időszakában találkoztak a radikális hitszónokokkal. Az alkotmányvédelem által megrajzolt profil önmagában azonban nem segít annak megértésében, hogy az eddig is globálisan terjeszkedő radikális iszlám miért éppen most ért el ekkora sikereket a migráns hátterű fiatalok körében. Az is homályban marad, hogy önmagában a kudarcélmény hogyan vezeti ahhoz a komfortos életet élő fiatalok százait, ezreit, hogy akár háborúban is kockáztassák életüket a számukra idegen „Iszlám Államért”, amelynek utasításait egyesek szülőgyilkosság árán is követnék.

A szervezett iszlám és az új generáció

A fiatal német-török újságíró, Eren Güvercin szerint kérdéseinkre akkor kaphatunk választ, ha az európai iszlám szervezetekről szóló átfogó szervezeti és ideológiai kritika kontextusában tárgyaljuk őket. Megállapítása szerint a német mecsetek komoly kulturális és szociális teljesítményt mutattak fel, könyvtárak, klubok, és karitatív intézmények létesítésével. Ez korábban arra a reményre adott okot, hogy a mecsetek élő muszlim civil társadalmi mozgalmak központjaivá válnak. A muszlim szervezetek centralizált működése azonban jelentősebb gátat szabott a civil társadalom kialakulásának, mint korábban gondolni lehetett. Kezdetekben az az álláspont volt uralkodó, hogy a társadalmon belüli érdekérvényesítés erősebb lehet, ha a helyi mecsetek és közösségek olyan ernyőszervezetekbe tagozódnak, amelyek a lehető legtöbb muszlim polgár érdekeit képviselni tudják. Mára azonban ezek nagy, követhetetlen logikájú szervezetekké alakultak, és élükre egy olyan muszlim elit került, amely saját véleményét és érdekeit német „muszlim álláspontként” artikulálja a politikai diskurzusban, kiszorítva a vélemények pluralitását. Pedig ma már egyre gyakrabban bukkan fel az a vélemény, hogy az ernyőszervezetek bürokratikusak, átláthatatlanok és a Németországban született generáció számára azonosulásra nem méltó szellemiséget képviselnek.

A többségi társadalomban gyakran fogalmazódnak meg negatív vélemények a nyilvánosságban domináns módon megjelenő szervezetekkel szemben, például, hogy nem alkotnak meggyőző kritikát a radikális mozgalmakkal, a „becsület védelme érdekében” elkövetett gyilkosságokkal vagy az antiszemitizmussal szemben. Güvercin ezeket a kritikákat jogosnak tartja, és azt a következtetést vonja le belőlük, hogy a centrálisan szerveződő érdekképviseletnek ideológiai problémákkal is szembe kell néznie. Szerinte a probléma arra vezethető vissza, hogy a német szervezett iszlám szellemi hátterét az iszlám modernizmus adja, amelynek gyökerei az arab világ gyarmatosításának időszakára vezethetők vissza. Az iszlám modernizmus atyjai – függetlenül attól, hogy emancipatorikus vagy destruktív eszmék kidolgozói voltak – a nyugati államok és politikai mozgalmak sikereit tekintették mintának. Úgy gondolták, hogy az iszlám emancipáció és térhódítás sikere azon múlik, hogy képes-e adaptálni a nyugati politikai mozgalmak technikai feltételeit: képes-e például párt, ideológia vagy – a legszélsőségesebb esetben – modern fegyvereket használó terrorista mozgalom formáját ölteni. Ekkor alakultak ki azok az irányzatok is, amelyek szerint az iszlám világ csak akkor nyeri el függetlenségét, ha a nyugati államszervezési technikákat a muszlim tanításokkal kombinálva egy iszlám állam megteremtését tűzi ki céljául.

Güvercin szerint ezeknek az eszméknek a nem radikális (mondjuk a Muzulmán Testvériséget vagy az Iszlám Államot idéző) formában történő térhódítása is jelentős problémákhoz vezetett Németországban. A heteronóm muszlim lakosságot ugyanis egy államközpontú, szűk látókörű politikai szolidaritás jegyében egyesítette, így ma már gyakran azokat is a szolidaritás felrúgásával vádolhatják, akik határozottan szembefordulnak a Hamasszal vagy más radikális irányzatokkal. A hivatalos iszlám centrális szerveződése és a tizenkilencedik századi ideológiai ballasztjai együttesen tették lehetetlenné, hogy autentikus iszlám közösségek jöjjenek létre, amelyek azonosulásra méltóak lehetnének az identitásukat már nem a származáshoz kötő, inkább a vallásban kereső fiatalok számára. E narratívát követve úgy tűnik, hogy a német társadalom integrációs problémáihoz nem egyszerűen a többségi társadalom és a kisebbségek világnézeti különbségei járultak hozzá, ahogyan az a „multikulti ellenes” retorikában újra és újra megjelenik. Inkább az jelent problémát, hogy nem jöttek létre decentralizált és önkritikus közösségek, amelyek meggátolhatták volna sodródó fiatalok tömegeinek radikalizálódását.

A „szalafizmus” mint ifjúsági kultúra

Érdemes persze közelebbről megvizsgálni azt az irányzatot, amely ilyen mértékben képes felszívni és radikalizálni a befolyásolható német-muszlim fiatalok tömegeit. Egy a Spiegelben megjelenő interpretáció szerint tévúton járunk, ha a nyugat-európai „szalafizmust” egy vallási irányzatként fogjuk föl a sok közül; valójában egy új, a nagyvárosokban meghonosodott ifjúsági szubkultúrával van dolgunk. Az új irányzat vonzereje nem egy sokak számára ígéretes vallási tanításban áll, hanem – ahogyan a hippi, a punk vagy a skinhead szubkultúránál láthatjuk – abban, hogy új kulturális nyelvvel és szokásrendszerrel lázad a szülői generáció „megvetésre méltó” normáival szemben.

A Németországról szóló beszámolók szerint az új irányzathoz csatlakozók döntően nagyvárosokban felnőtt fiatalok, akik destruktív választ adnak szüleik ellentmondásos alkalmazkodási stratégiáira. Egyrészt azt tapasztalták, hogy a szülők mindenáron egy olyan munkaerőpiacon akarnak boldogulni, amelyben nem egyenlőek a feltételek a német származásúakkal szemben. Másrészt azt látták, hogy a szülők elveszítették a szülőfölddel való kapcsolatukat, és egy kiüresedettnek tűnő iszlám szokásrendszerhez ragaszkodnak, amelyben a megmaradt hagyományok – a disznóhúsevés tilalmától az arab nyelvű imákig – elvesztették értelmezési keretüket. E szülők élete sajátos terekben zajlott: török teaházakban, sport- és nőklubokban, jellegzetesen a külvárosokban. Egy olyan közegben tehát, amelyet átmenetiség és kontextus-nélküliség jellemez, amely se a német környezetre, se a származási országokra nem emlékeztet. Az eddig megjelent interjúk azt mutatják, hogy ebben a környezetben mára fölnőtt egy generáció, melynek jelentős része megalkuvónak, szolgaian engedelmesnek, és vallási értelemben képmutatónak, egy „Euro-Fake Islam” képviselőjének tartja szüleit.

Az új irányzat a „szülők árulására” és a Németországban szerzett sérelmekre egy olyan ellen-kultúrával válaszol, amely a nyugati kommunikációs formákat nagyon egyszerű és szigorú előírás-rendszerrel ötvözi. Az új mozgalomhoz tartozó fiatalok a földi életet büntetésként fogják fel és úgy tartják, hogy az 1400 éves iszlám az élet minden részére kiterjedő tanításaival utat mutat a paradicsomba jutáshoz. Ebben a szubkultúrában az otthon vagy a mecsetben megismert szokások nem egy hagyományos kultúra, hanem egy sajátos nyelv, egy merev (a táplálkozástól az öltözködésen át a szexuális életig mindenre kiterjedő) szabályrendszer és egy jól azonosítható ellenségkép kontextusában nyerik el új értelmüket. A szubkultúrához tartozók sajátos „islamodeutsch” nyelvet beszélnek, németül olvassák a prófétai hagyományokat, egymást egyetlen családba tartozó „akhi”-knak és „ukhti”-knak (bátyáknak és nővéreknek) nevezik, vágyaikat, cselekedeteiket „halal” és „haram” (megendedett és tiltott) merev kettősége szerint értelmezik. Rendszeresen látogatnak mecseteket, „erkölcsi felvilágosító” akciókat rendeznek játéktermek és szórakozóhelyek környékén, és akár utcai konfliktusokat is kezdeményeznek a helyi kurdokkal szemben. Életük legmeghatározóbb színtere azonban az internet: profi infrastruktúrával rendelkező portálokról (mint például az Iszlám generáció vagy az Iszlám az igaz út) tájékozódnak az előírásokról, az iszlám gazdasági rendszerről, az Ummah rádió online adását hallgatják, tematikus facebook oldalakon, fórumokon világosítják fel társaikat a helyes cselekedetekről.

Az elmúlt hónapok eseményeinek nézőpontjából ezt a jelenséget úgy is értelmezhetjük, hogy mára nyugat-európai fiatalok ezrei teremthettek egy „új hazát” maguknak a virtuális térben, amelyben a valós társadalmaknál világosabbak a belépési feltételek, amelyben a tagok egyenlőnek és különösebb teljesítmény nélkül is fontosnak gondolhatják magukat; amelyben úgy érezhetik, hogy életük értelmet nyer a paradicsomba jutás feltételeinek perspektívájából. Ebből a szempontból úgy tűnik tehát, hogy a társadalmi környezet értelmezési kereteitől, a megvetendőnek tartott szülői generációtól eltávolodó, a virtuális valóságban gyökerező ifjúsági kultúra teremtette meg a lehetőséget arra, hogy fiatalok tömegei kerüljenek az Iszlám Állam professzionális háborús propagandájának hatása alá.

A röviden bemutatott beszámolók azonban arra is rámutatnak, hogy az európai nagyvárosokban tapasztalható új konfliktusok okainak vizsgálatánál nem elegendő a vallásos szocializációból fakadó állítólagos mentalitásbeli vagy kulturális különbségekre hivatkozni. Különösen hamis és leegyszerűsítő lenne a problémákat a „nyugat iszlamizálódására” visszavezetni, ahogyan azt a növekvő táborral rendelkező új iszlám-ellenes mozgalmak teszik. Az európai társadalmaknak viszont egyre inkább szembe kell nézniük integrációs stratégiáikból, vagy éppen azok hiányából fakadó problémáikkal, a felemás módon integrált társadalmi csoportok és utódaik megrázó generációs konfliktusaival.