Az ellenzék nemzete

Társadalom  |  2012. szeptember 15.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A 20. század értelmezése és az ezen alapuló nemzeti identitás a Fidesz szavazóbázisának alapja. Felmutatható-e ezek ellenzéki alternatívája?

Csupán néhány napja kezdődött az őszi politikai szezon, és könnyen az az érzése támad az embernek, hogy ugyanott folytatódik minden, ahol a nyári szünet előtt abbamaradt: az IMF-fel folytatott hintapolitikáról és ezzel párhuzamosan a forint árfolyamának folyamatos ingadozásáról, valamint kétséges külpolitikai manőverekről és ennek hatására negatív nemzetközi megítélésről szóltak az elmúlt hetek hírei. Mindeközben a gazdasági mutatók folyamatosan romlanak, és a kilátások sem tűnnek rózsásnak.

Ezek az események ugyanakkor jól láthatóan nincsenek különösebb hatással a kormánypárt népszerűségére. Akárcsak az elmúlt néhány hónapban, a közvélemény-kutatások szerint akár most hétvégén is a kormányzó pártok nyernék a választásokat. Ez pedig arra utal, hogy szűkebb választói bizalmát továbbra is élvezi a kormánypárt. Mindez annál is inkább elgondolkodtató, mert azt fejezi ki, hogy létezik a választópolgároknak egy olyan csoportja, amely a kormány adminisztratív intézkedéseitől függetlenül lojális.

Ez a választói csoport amiatt érdemel kitüntetett figyelmet az ellenzék számára, mert meggyőzésükhöz pusztán az intézkedések szakmai kritikája értelemszerűen nem elégséges. Ehelyett a választói lojalitás egyéb forrásainak szintjén kell alternatívát felmutatniuk. E források között kitüntetett jelentősége van a múltbeli és jelenlegi politikai folyamatokat egyazon értelmezési keretben elrendező nemzeti identitásnak. Ezt az identitást kezdte tudatos politikával kiépíteni 1998 után a Fidesz, és ez az, amire mind a mai napig támaszkodhat.

A nemzeti identitás kialakításának sarkalatos pontja a múlt, különös tekintettel a traumák sokaságát eredményező 20. század értelmezése. Ebből vezethetők le azok a hosszú távú stratégiai célok, melyek a napi politikai intézkedések keretéül is szolgálnak. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy a Fidesz is kiemelt figyelmet fordított ennek a kérdésnek. Saját múltra vonatkozó narratíváját előbb a Terror Háza Múzeum formájában, majd az Alaptörvény preambulumában intézményesítette.

E narratíva fókuszában egyrészt a náci és a szovjet totalitárius rendszerek közé tett egyenlőségjel, vagyis a különböző diktatúrák egybemosása, másrészt a magyarok – náci, illetve szovjet megszállásból fakadó – áldozati szerepének hangsúlyozása áll. Mindkét állítás azt a célt szolgája, hogy a 20. század traumatikus eseményeinek egy olyan értelmezését kínálja fel, amivel egyrészt könnyen lehet azonosulni, másrészt segítségével egy pozitív nemzeti identitást lehet megalapozni.

A jobboldal által 1944. március 12-étől datált nemzeti függetlenség elvesztése egyrészt a holokausztban vállalt állami és egyéni felelősség kérdését, másrészt az államszocializmus hosszú évtizedei alatt egyre többeket érintő, a hatalommal kötött különalkuk miatti egyéni felelősség kérdését teszi zárójelbe. A diktatúrák közti egyenlőségjel pedig egy olyan szenvedéstörténet alapjául szolgál, amely jelentőségében a modernitás legsötétebb pillanataként felfogható holokauszthoz mérhető.

A múlt értelmezésének e két kulcsmozzanata egy olyan nemzeti identitást alapoz meg, ami egyfelől maga ártatlan a 20. század bűneiben, másfelől saját egyedi módján áldozata a totalitárius rendszereknek. Ilyenformán az ezzel azonosuló nem csupán mentesül a lelkiismeret-furdalástól, de egyúttal kárpótlásra, történelmi jóvátételre is jogosulttá válik, továbbá fenntarthatja az igényt a saját szenvedéstapasztalatának megfogalmazása feletti szimbolikus hatalmi monopóliumra.

Belátható, hogy ezek az igények milyen messzemenően áthatják a kormányzati politikát: annak egyik kulcsmozzanata, hogy a nyugati országok nem csupán nem értik, de nem is érthetik a ránk jellemző sajátos problémákat és a belőlük következő sajátos megoldásokat. Központi eleme továbbá az is, hogy a kormány nem csupán adminisztratív intézkedések végrehajtójaként tekint magára, hanem igazságtételre, ha úgy tetszik, történelmi sérelmek jóvátételére jogosultként. A kormányzati kommunikációban ismétlődően megjelenő történelmi küldetéstudat értelemszerűen csak addig minősül legitimnek, amíg az alapjául szolgáló nemzeti identitás a fent bemutatott formát ölti: abban az esetben, ha ezen leegyszerűsítő történelmi vízió megbomlik, a felelősök és áldozatok szerepei többé nem fekete-fehérek lesznek, az igazságtevő kormány karaktere is indokolatlanná válik.

Ez adja a tétjét azoknak a heves vitáknak, amelyek a bal- és jobboldali sajtóban – akár a Terror Háza, akár a preambulum kapcsán – újból és újból fellobbannak. A jobboldali sajtó számára evidens cél egy pozitív nemzeti identitás kialakítása, akár a leegyszerűsítés árán is, és ezért értelmezhetetlen vagy rosszhiszeműnek minősül minden erre vonatkozó kritika. A baloldali-liberális sajtó ugyanakkor minden eszközt megragad ennek az identitásnak a megkérdőjelezésére, és eközben kizárólag vádlóként lép fel, figyelmen kívül hagyva egy pozitív nemzeti identitás alapjául szolgálni képes történelmi vízió iránti széles igényt.

Ahhoz, hogy erről a holtpontról tovább lehessen lépni, az ellenzéknek először is el kell fogadnia, hogy a jobboldal valós igényekre tapintott rá, amikor olyan nemzeti identitás kidolgozását tűzte ki célul, melyben a 20. század egy folytatható múltként van elmesélve. Amennyiben beleragad abba a szerepbe, hogy az egyébként kétségtelen történelmi felelősség hangsúlyozásával pusztán a bűntudatot tartja fenn, anélkül hogy annak feloldására is kísérletet tenne, úgy számolnia kell ennek kontraproduktív következményeivel. Ilyen következmény mindenekelőtt a Fideszhez a kormányzati intézkedésektől függetlenül lojális szavazótábor fennmaradása. És ilyen a történelmi vádakra reagáló – a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott – szélsőjobboldali narratívák megerősödése is.

Ugyanakkor az is világos, hogy a jobboldal történelmi narratívája messzemenőkig leegyszerűsítő: a megértés helyett jók és gonoszak küzdelmében oldja fel a történelmi traumákat. Mindez természetesen nem független attól a paternalista társadalmi víziótól sem, amelynek keretében a különböző hierarchikus viszonyokat – állam és polgárok, tanárok és diákok, munkaadók és munkavállalók viszonyát – elképzeli.

Mindezek következtében belátható, hogy amennyiben 2014-ben az ellenzék komoly eséllyel szeretne szembeszállni a jelenlegi kormánypártokkal, egy olyan ellenzéki nemzeti identitás kidolgozására van szüksége, ami anélkül szünteti meg az egydimenziós történelmi narratívát, hogy kimerülne pusztán a bűntudat fenntartásában. Jelen pillanatban egyelőre nem látszik, hogy pontosan melyik politikai szereplő lenne képes egy ilyen alternatíva felmutatására. A baloldali-liberális nyilvánosságot ugyan folyamatosan foglalkoztatja a múlt, azonban ezek a viták – ahogy a legutóbbi antiszemitizmus-vita is tanúsítja – jobbára a fenti szempontoktól független vágányon folynak, és éppen ezért egy konszenzuális nemzeti identitás megalapozásához kevéssé járulnak hozzá. Az LMP-nek pedig jól láthatóan nincs karakteres mondanivalója a nemzeti identitás kérdéseiben.

Egy ilyen narratíva kidolgozása ugyanakkor korántsem lehetetlen. A 20. századi diktatúrák magyar felelősségéről lehet beszélni anélkül, hogy az puszta vád lenne. Az államszocializmus áldozatainak tragikus történetét el lehet mesélni anélkül, hogy azt a holokauszttal próbálnánk egybemosni. Azt pedig, hogy mennyire nem oszthatók fel fekete-fehér erkölcsi kategóriák szerint azok, akik végigélték mindezeket az eseményeket, aligha kell bizonygatni. Egyelőre azonban úgy néz ki, hogy nincs a nyilvánosságban karakteresen megjelenő alternatívája a Fidesz múltértelmezésének. Ameddig pedig ez így marad, addig a belőle következő nemzeti identitásnak sem akad kihívója, és jó eséllyel az ezen alapuló választóréteg is kitart.