Csengettek a demokráciának?

Társadalom  |  2013. szeptember 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A pártpolitika oktatás felett gyakorolt kontrollja minden korábbinál nagyobb, aminek következtében a demokratikus nevelés lehetőségei minden korábbinál jobban beszűkülnek.

Szeptember elsejei tanévnyitójában az emberi erőforrások minisztere arra kérte mind a politikusokat, mind pedig az iskolákat, hogy tartsák távol a politikát az iskolától. Önmagában ez a kérés nem lenne meglepő, ám figyelembe véve az iskola és politika rendszerváltás utáni történetét, valamint azt a pillanatot, amikor a kérés elhangzik, több szempontból is problematikus.

Az államszocializmus évei alatt az iskolák direkt pártállami kontroll alatt álltak, amin érezhetően csupán az 1985-ös közoktatási reform enyhített valamelyest. Igaz, e demokratizálódás tartósságát a közjogi helyzet megváltozásáig nem lehetett biztosra venni, így az iskola pártpolitikai kontrolltól való tényleges felszabadulása a rendszerváltás utánra halasztódott.

Nem meglepő módon a társadalom és az iskolák egyöntetű igénye volt ekkor az oktatás autonómiája, amely alatt alapvetően a direkt politikai kontrolltól való függetlenséget értették. Az iskola cserébe politikai semlegességet vállalt magára, ami ugyanakkor a közélet átalakulásával sajátos jelentésváltozáson ment át.

Az oktatás autonómiájának igényét a politika a rendszerváltást követő években, feltehetően sokkal inkább az új intézményi keretek kiépülésének hiányából, nem pedig a politikai elit meggyőződéséből fakadóan tartotta tiszteletben. Ahogy a politikai intézmények megszilárdultak, úgy teremtődött meg a lehetőség az oktatásba való tartalmi beavatkozásra. Ezt követően pedig pusztán idő kérdése volt, hogy valaki éljen is ezzel a lehetőséggel.

Azt, hogy az iskolák pártpolitikai befolyásolása nem pusztán egy absztrakt lehetőség volt, a legjobban az fejezi ki, hogy az iskolák vezetőségét az önkormányzatok nevezték ki, gyakran akár a tantestületi akarattal teljes mértékben szembemenve. A kinevezett igazgatók révén az iskolák dolgozói nemritkán közvetlenül saját bőrükön is érezhették a fokozódó politikai nyomást.

Az érzékelhető pártpolitikai kontroll hatására az iskolák sok szempontból inadekvát módon válaszoltak a közélet átalakulásaira. A politikai élet ezredforduló óta különösen felerősödött hiszterizálódására és a politikai választóvonalak elmélyülésére az iskolák úgy reagáltak, hogy minden korábbinál jobban próbálták kifejezni politikai semlegességüket.

Ez azonban óhatatlanul saját szerepük félreértéséhez és összességében az iskolai élet torzulásához vezetett. A 20. század egyik legjelentősebb amerikai társadalomkutatója, Erving Goffman minden másnál érzékletesebben írja le, hogy cselekvéseink során nem csupán valamilyen célt próbálunk elérni, hanem egyúttal valamilyen szerepet is eljátszunk. Vagyis vágyaink, szükségleteink kielégítése mellett minden társas cselekvés hallgatólagos célja egyúttal az is, hogy valamilyen képet sugározzunk a mindenkori nézők felé. Ez a kétféle cél ugyanakkor könnyen konfliktusba kerülhet egymással: ha a szerep eljátszásának súlya túlságosan megnő, úgy könnyen lehet, hogy az eredeti szükséglet kielégítésére már nem marad kellő energia.

Sok iskola esetében is valami hasonló történt. Azért, hogy relatív függetlenségükből minél többet megőrizhessenek, a lehető legjobban igyekeztek kifejezni semlegességüket, ami könnyen a demokratikus nevelés rovására ment. A politikai ördögűzés logikájából következően ugyanis minden, aminek köze lehet a közélethez, hivatalosan száműzetésre került az iskola falai közül. Így a politikai semlegesség fokozatosan átadta helyét egyfajta mesterséges apolitikusságnak.

A kettő között azonban nagy a különbség. Azzal például minden további nélkül egyet lehet érteni, hogy egy tanár a pedagógiai tekintélyét ne használja implicit vagy explicit kampányolásra. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy tanár nem lehet a politikumtól mint olyantól mentes. Hiszen vagy az univerzális igazságossági elvek, a tolerancia és az intézményi szabályokat betartva nevel, és ebben az értelemben demokratikusan jár el, vagy pedig igazságtalanul, intoleránsan és önkényesen, és ebben az értelemben antidemokratikusan. Minthogy nincs a demokrácia szempontjából semleges pedagógus, így nincs harmadik út sem: az iskola mindenképp a demokrácia vagy a tekintélyelvűség irányába hat.

Tekintve, hogy ez a kétféle típus egyúttal a jó és a rossz pedagógus közti különbséget is leírja, nem nehéz belátni, hogy az iskolai élet húsba vágó dimenziójáról van szó. Amikor az iskola politikától való félelmében, a semlegesség szerepét túljátszva apolitikussá válik, jóvátehetetlen hibát követ el: szőnyeg alá söpri a pedagógia demokratikusságának kulcsfontosságú kérdéseit.

Az ilyen hallgatás pedig nagyon veszélyes. Természetesen nem az következik belőle, hogy ebből fakadóan automatikusan az antidemokratikus nevelés válna az etalonná. Pusztán arról van szó, hogy az iskolai élet demokratikusságára vonatkozó nyilvános reflexió keretei felszámolódnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, az iskola lemond arról, hogy teret kínáljon a tanár-diák viszonyban esetlegesen felmerülő problémák megvitatására. Ennek hiányában pedig, minthogy e viszony alapvetően aszimmetrikus, nem csupán a diákokat ért sérelmek orvoslására nincs lehetőség, de egyúttal a demokratikus nevelés egyik legfontosabb terepe is beszűkül.

Összességében belátható, hogy az apolitikussággá torzult politikai semlegesség végső soron egy autoriter iskolai kultúra fennmaradásához járul hozzá. Amikor a miniszter az iskola politikamentessége mellett érvel, ezt a hatásmechanizmust erősíti fel. Ráadásul ez a hatás különösen súlyossá válik amiatt, hogy a miniszteri kérés egy olyan pillanatban hangzik el, amikor hamarosan a rendszerváltás óta nem látott, centralizált felügyeleti intézményrendszer kezdi meg munkáját, direkt ellenőrzéssel váltva fel az iskolák eddig is létező indirekt politikai kontrollját.

Mindezek hatására az iskolák azon igyekezete, hogy politikailag semlegesnek mutassák magukat, feltehetően minden korábbinál nagyobb lesz, aminek következtében az iskolák apolitikussága is fokozódik, és végső soron légkörük is egyre kevésbé demokratikussá válik. Ehhez a hosszú távon a demokratikus kultúra kialakulását elszabotáló tendenciához képest eltörpülni látszik az aggály, hogy indirekt módon a miniszter kijelentésével a kormány melletti kiállásra szólítja fel az iskolákat, vagyis ha úgy tetszik, kampányol, ha úgy tetszik, fenyeget. Egy olyan pillanatban ugyanis, amikor radikálisan átalakítják a közoktatást, arról beszélni, hogy az esetleges aggályoknak a pedagógusok ne adjanak hangot, épp ezt, vagyis egy pártpolitikai állásfoglalást fejez ki. Ennél rosszabb hangulatban aligha kezdődött tanév a rendszerváltás óta.