Még egyszer a halálbüntetésről

Társadalom  |  2015. május 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A miniszterelnök ismét elővette a halálbüntetés témáját, talán hogy megállítsa a Jobbik népszerűségének növekedését. Sokan annak ellenére támogatják ezt a büntetést, hogy bizonyos bűnökre nincsen a bűn súlyához mérhető megtorló válasz.

A miniszterelnök és a kormánypárt ismét elővette a halálbüntetés témáját, ha lehet hinni a politikai újságíróknak és elemzőknek, egyszerűen abból az okból, hogy megállítsa a Jobbik népszerűségének növekedését. A tavalyi rádióinterjújától eltérően most a miniszterelnök kiállása a kapitális szankció mellett nagyobb visszhangot váltott ki, mind itthon, mind külföldön.

A kérdés hazai közéleti vitája szempontjából talán a legérdekesebb, hogy több kommentátor is a halálbüntetés tabuja ellen foglalt állást. Szilvay Gergely a Mandineren, míg Török Gábor a Facebookon fejezte ki fenntartásait a halálbüntetés teljes körű tiltásával kapcsolatban, egyes határhelyzetekben mindketten el tudják képzelni, hogy az emberi méltóságot felülírhatják egyéb szempontok, melyek igazolhatják e büntetési tételt. Ebben az írásban először szeretnék néhány szót mondani a méltóság ideájáról, és megmutatni a mögötte rejlő konkrét erkölcsi kívánalmakat, melyek tiltják a kegyetlen, megalázó bánásmódot, és melyek a halálbüntetés ellenzéséhez is komoly alapot biztosítanak. Majd a cikk végén röviden kitérek a két fenti szerző által említett határhelyzetek kérdésére.

Nemcsak Magyarországon, és nemcsak az utca embere, de komoly jogtudósok is hajlamosak a méltóságot amolyan pátosszal teli, ám annál obskúrusabb fogalomnak tekinteni, melyet kényszerűen használunk bizonyos jogi-erkölcsi helyzetekben, amikor híján vagyunk a megfelelő fogalmaknak. Filozófiai jelentőségét Kanthoz szokás kötni, noha maga Kant a „Würde” szót használta (ami a németben közelebb van az „érték” jelentéshez, mint a méltósághoz), mely az angolba már „dignity”-ként lett átvéve. Kanti értelemben méltóságon nagyjából a morális egyenlőséget értjük, azaz, hogy minden ember (emberi élet) önmagában is értékes, függetlenül a valós egyének érdemeitől, gyarlóságától. Az Alkotmánybíróság 1990-es határozata, (különös tekintettel Sólyom László párhuzamos véleményére) mely alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést, is a kanti méltóság-fogalmon alapul, lényegében azt mondja ki, hogy az emberi életnek olyan értéke van, mely nem teszi lehetővé azt, hogy emberek halálát társadalmi haszonszerzésre használjanak fel, bármiben is álljon az a nyereség.

A méltóság kanti értelmezése azonban nem az egyetlen lehetséges olvasata az ideának: Jeremy Waldron új-zélandi jogfilozófus a méltóság kanti felfogásával szemben a mellett érvel igen imponálóan, hogy az emberi méltóság nem a moralitásban gyökerezik, hanem a jogban – egész pontosan bizonyos jogi eljárásokban. Waldron szerint a méltóság tulajdonképpen nem érték, vagy alapelv melyet maximalizálni kell, hanem státusz, mely anno az arisztokratáknak járt. A középkorban csak a nemeseknek járt ki a meghallgatás joga, hogy nem vethették kínzásnak alá őket, röviden, az arisztokratákkal szemben nem volt megengedett az embertelen, megalázó eljárás. (A méltóság szempontjából kitüntetett jelentősége van a büntetésnek, hiszen ahogy arra már olyan neves filozófusok, mint Kolnai Aurél és Avishai Margalit is rámutattak, méltóságunk leginkább akkor kerül veszélybe, amikor „idegen erők kényszerítése alatt állunk,” és a kegyetlen, illetve megalázó bánásmód tudja megtépázni igazán.)

A méltóság waldroni értelmezése tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberek morális egyenlősége nem valami misztikus ideál, hanem egy olyan alapvető, a jogban konkrétan létező gyakorlat és erkölcsi kívánalom, mely megtiltja az emberekkel való kegyetlen, megalázó eljárást, illetve olyan helyzetek elkerülését, melyekben emberi lényeket nem szabad hozni.

Bármit is gondoljunk Waldron megközelítéséről, az jogszociológiai szempontból igen megalapozott. James Whitman hívja fel a figyelmet számos kiváló írásában (melyre Waldron is hivatkozik), hogy milyen kulcsfontosságú szerepet tölt be az európai jogban a méltóság fogalma, szemben az angolszász jogrendszerekkel. Whitman elsősorban a büntetés kapcsán mutatja meg, hogy míg a német és a francia büntetés-végrehajtás a humánus szankciók felé mozdult el, azaz a felé a bánásmód felé, mely régen a nemesek kiváltsága volt, addig az Egyesült Államokban az anno a közembereknek kijáró kegyetlen bánásmód lett általános.

Ennek ma is kézzelfogható bizonyítékai vannak az amerikai büntetés-végrehajtásban: a lakosság szokatlanul nagy aránya van rabosítva (2000-ben a börtönlakók száma az USA-ban elérte a kétmilliót), jóval hosszabb időre, mint az európai demokráciákban szokás. A rabok ma is többnyire rácsos ajtajú zárkában vannak, melyek kívülről teljesen beláthatók (magánszféra teljes hiánya), nem ritka, hogy a fogva tartottakat még mindig csoportosan láncolják össze, s a halálbüntetés egészen az elmúlt évekig kiróható volt értelmi fogyatékosokra és fiatalkorúakra is. Sőt, Amerikában létezik olyan fegyintézet is, mely leginkább egy koncentrációs táborra hasonlít.

Az USA-ban tehát, mely a halálbüntetést lehetővé teszi nem vert gyökeret a méltóság mint kegyetlen bánásmódot tiltó státusz eszméje, ami olyan embertelen eljárások alkalmazását is megengedi, melyek az öreg kontinensen elképzelhetetlenek lennének. Így egyáltalán nem meglepő, hogy az EU egyik alapvető hitvallása a halálbüntetés tiltása, ugyanis az civilizálatlan és egyértelműen egy letűnt kor archaikus maradványa. De vajon szabad-e az európai közösségnek tabut csinálni a halálbüntetés kérdéséből? Vajon a civilizáltság nem megy az igazságosság rovására? A halálbüntetés mindenképpen embertelen?

Akár úgy is tűnhetne, hogy a méltóság mint civilizációs megfontolás az igazságosság rovására megy, mert a gyilkosok egész egyszerűen halált érdemelnek, legalábbis így tartja a hétköznapi morál, és nemcsak hazánkban. De ha közelebbről szemléljük a méltóság és a büntetés kapcsolatát látni fogjuk, hogy az előbbi valójában elősegíti az igazságszolgáltatást. Igaz negatív módon: segít megállapítani a büntetés morális korlátait, azaz megmutatja, hogy mi az, amit már nem lehet valakivel büntetés gyanánt megtenni.

A „gyilkosok halált érdemelnek” kívánalma első ránézésre igen intuitív, hiszen azt gondolhatnánk, hogy aki megsérti az aranyszabályt („ne tégy olyat, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”), az azt érdemli, amit az áldozatával tett. Ez persze nem más, mint a lex talionis (szemet szemért) elve, de némi körültekintés után világos, hogy ez az elv nem tartható. Ez azt kívánná meg ugyanis, hogy a nemi erőszakot elkövetőket erőszakolják meg, a kannibálokat egyék meg, az áldozatukat megkínzókat kínozzák meg. Ezek azonban önmagában lévő rosszak, amiket nem szabad elkövetni, bárki is legyen az áldozat. Egy áldozatát megkínzó bűnelkövető megkínzása morálisan elfogadhatatlan, nem igazságot szolgáltat, hanem lényegében megismétli ugyanazt a bűnt. E példák jól szemléltetik tehát, hogy a büntetés módjának vannak bizonyos morális korlátai, melyek a politikai közösségre érvényesek, és a méltóság alapú megfontolások segítenek abban, hogy a közösség ne lépje át ezeket a határokat.

Önmagában véve nem egyértelmű tehát, hogy egy gyilkos halált érdemel, ami vitán felül áll, hogy a bűntettéért felelnie kell, és a büntetésnek a bűn mértékével kell gravitálnia. Egy gyilkos tehát a lehető legsúlyosabb büntetést érdemli – a lehető legsúlyosabb büntetést, mely morálisan elfogadható, és amelyet a büntetést kirovó politikai közösségnek erkölcsi joga van végrehajtani. A „gyilkos halált érdemel, mert ő is ölt” tehát tulajdonképpen megkerüli az alapvető morális kérdést, nevezetesen, hogy lehet-e embereket szándékosan megölni.

Ráadásul a lex talionis érvelés magában foglal egy további feltevést, melyet a sólyomi álláspont hívei, akik a halálbüntetést az élethez való jog alapján is ellenzik, kifogásolhatnak. Mivel „a gyilkos megszegte az aranyszabályt, ezért azt tehetjük vele, amit ő tett” arra a ki nem mondott feltevésre épít, hogy vannak bizonyos jogok, melyektől valaki egy cselekedet által kvázi automatikusan képes lemondani – a gyilkos az élethez való jogáról. De (legalábbis John Locke óta) a nyugati gondolkodók egy jelentős része hisz abban, hogy bizonyos jogok nem elidegeníthetőek, és az élethez való jog az egyik elsődleges aspiráns az ilyen elidegeníthetetlen jog státusára.

Gondoljunk csak bele: ha minden jog elidegeníthető lenne, akkor azokról miért ne lehetne akár önként is lemondani? Például vegyük a hírhedt német kannibál és önkéntes áldozata esetét. Ha egy gyilkos tettével automatikusan lemond az élethez való jogáról, akkor a kannibál áldozata miért nem mondhat le erről a jogáról önként? (Ezt a konkrét esetet egyébként méltóság-alapon is ellenezni lehet: nem tudunk elképzelni egyéneket, mint emberi lényeket ilyen alávetett helyzetben, ez ellentmondana alapvető erkölcsi meggyőződéseinknek.)

A lex talionis tehát nem szolgálhat alapul a halálbüntetés igazolásához, ez viszont azt vonja maga után, nem egyértelmű, hogy egy gyilkos pontosan mit is érdemel bűntettéért. Itt kezdődik el tulajdonképpen arról a vita, hogy a kivégzés kimeríti-e az embertelenség/kegyetlenség esetét, vagy még humánusnak tekinthető. Az USA igazságszolgáltatása szerint még nem, az európai értelmezés szerint már igen. Ezen a ponton szintén nem túl nehéz a józan ész alapján amellett érvelni, hogy az amerikai jogalkotók/jogalkalmazók tévednek, hiszen a jelenleg „leghumánusabbnak” tartott kivégzési mód, a méreginjekció sem tűnik emberséges eljárásnak, számos balul sikerült esetben egészen biztosan nem az. Egy arizonai halálraítélt, Joseph Randolph Wood, nyolc perccel azután, hogy beadták neki a megöléséhez szükséges szereket, egy ziháló, fuldokló hangot adott. Majd még egyet, és még egyet, az Arizona Republic jelenlévő tudósítója elkezdte Wood fuldoklásait számolni, délután 2:05 és 3:49 között összesen hatszáznegyvenet. Egy a helyszínen lévő másik tudósító szerint Wood olyan volt, „mint egy partra vetett hal, amelyik levegőért kapkod.”

De ha civilizációs alapon nem is tudnánk a halálbüntetés pártján állókat meggyőzni, még mindig marad egy nélkülözhetetlen szempont, melyet figyelembe kell venniük a vitatkozó feleknek – a büntetésnek ugyanis nemcsak retributív (megtorló) aspektusa van, hanem következmény-alapú is. Tavalyi cikkem itt a Szuverénen a halálbüntetést ilyen következményelvű szempontból vizsgálta, amikor a kapitális szankció elrettentési igazolásait vette szemügyre és kívánta cáfolni. Véleményem szerint a halálbüntetés mint szankció ezen a ponton válik védhetetlenné, már akinek az erkölcsi ítélete nem tartja eleve antihumánusnak.

Mivel ugyanis retributív szempontból nem egyértelmű, hogy egy aljas szándékból elkövetett gyilkosság megtorolható-e halállal, vagy az már morálisan elfogadhatatlan, szükségünk lenne további kapaszkodókra, például, hogy mennyiben segíti, segítheti a halálbüntetés a büntetőjogi rendszer céljainak megvalósulását. „Mire jó a halálbüntetés?”- tehetnénk fel lakonikus egyszerűséggel a kérdést. E módon lehetne vitatni Sólyom László következményeket kizáró kanti méltóság megközelítését, azon az alapon, hogy az egykori alkotmánybíró véleményével ellentétben tulajdonképpen egy morális költség-haszon elemzésbe kellene bocsátkoznunk, hiszen ha például kimutatható lenne a halálbüntetés marginális elrettentő hatása, akkor az komoly adu lenne a sólyomi állásponttal szemben – miért ne lehetne joga a politikai közösségnek a kapitális szankcióhoz folyamodnia, ha egyszer ártatlan életeket lehetne megmenteni vele gyilkosok életének elvételével?

A probléma, hogy mivel a marginális elrettentő hatás nem bizonyítható, így lényegében a halálbüntetés híján van minden pozitív igazolásnak. Ez viszont két szempontból is ront a büntetőjogi rendszer igazságosságán. Egyrészt, sérti az állampolgárok igazságos eljáráshoz való jogát (azaz azt, amit az amerikai jogrendben due process-nek hívnak): alapvető feltétel ugyanis, hogy az állam az igazolt elérendő céljai érdekében a lehető legkevésbé kényszerítő eszközökhöz folyamodjon. Márpedig, ha a halálbüntetés nem okoz semmiféle többletelrettentő hatást, akkor tulajdonképpen nem más, mint igazolatlan állami kényszer, felesleges szabadságkorlátozás, még akkor is, ha bűnelkövetők szabadságáról van szó (ne felejtsük el, hogy a bűnelkövetők is állampolgárok).

A második probléma, hogy valódi pozitív igazolás híján a halálbüntetés csupán a politikai közösség bosszúra szomjazó részének igényeit elégíti ki. Ezzel viszont odavész az a morális felsőbbrendűség, melyet az igazságos büntetőrendszer biztosítana a politikai közösség szabálykövető tagjai számára a bűnelkövetőkkel szemben. A halálbüntetés igazolatlan alkalmazása ugyanis lealacsonyítja az egész közösséget a gyilkosok erkölcsi szintjére. Nem csoda, hogy a téma egyik jeles kutatója, Jeffrey Reiman, arra hívja fel a figyelmet, hogy a kapitális szankcióhoz való hozzáállás többet mond el a szankció alkalmazójáról, mint azokról, akikre ezt a büntetést kiróják. (Zárójeles megjegyzés: ezekhez hozzáadódik még egy harmadik alapvető probléma: mivel a halálbüntetés igen súlyos szankció, ezért a pozitív igazolás hiánya már csak annak folytán is problémás, hogy az igazolás kényszere e szankció pártolóit terheli, azaz a halálbüntetés ellenzéséhez már az is elegendő alapot biztosít, hogy a kapitális szankció hívei nem tudják kétséget kizáróan igazolni e büntetés létjogosultságát.)

A fentiek alapján azonban még mindig feltehető a kérdés, hogy nem kellene-e némi teret engedni legalább az emberiség ellenes, vagy különös kegyetlenséggel végrehajtott bűnök halállal való büntetésének. E kérdés kapcsán érdemes megjegyezni, hogy hatalmas különbség van egy halálbüntetést rendszeresen alkalmazó büntetőjogi rezsim, mint amilyen a mai USA, és a két szerző által felvetett határhelyzetekben alkalmazandó halálbüntetés kiszabásától. A Fidesz kezdeményezése az előbbire irányul; a halálbüntetésről szóló vita oroszlánrésze erről szól, így a Szilvay és Török által említett határhelyzeteknek csupán elméleti érdekességük lehet, hiszen kérdéses, hogyan szolgálhat egy határhelyzeten alapuló elméleti okfejtés egy konkrét, a való világban széleskörűen alkalmazott közpolitika igazolásaként.

Ezt a disclaimert el kellett volna mondania mind Szilvaynak, mint Töröknek (noha Szilvay elfogadja a halálbüntetés széleskörű tiltását, arról nem szól, hogy pontosan milyen megfontolások alapján). A Szilvay által említett határhelyzet – az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt rabok további erőszaktól való elrettentése - szerintem nem igazán érdekes, mert nem tűnik életszerűnek, hogy egy ilyen rab megfékezésére/elrettentésére csak két módszer van, a kényelemi lehetőségek megvonása, illetve a halálbüntetés. Itt szintén megjelenik a jogos eljáráshoz kívánalma, azaz a börtönőröknek a lehető legkevésbé kényszerítő eszközzel kell megfékeznie az ilyen rabokat, és kétlem, hogy ennek az egyetlen módja, ha halállal fenyegetik őket (számomra az ilyen különösen veszélyes rabok fokozott elkülönítése és őrizete látszik inkább a probléma megoldásának).

A Török Gábor által felvetett dilemma már sokkal érdekesebb, azaz, hogy mit tennénk egy Hitlerrel, vagy Breivikkel. Bár az előbb elmondottak miatt az abolicionistákat ez nem győzné meg, mert ha az USA-ban csak emberiség ellenes bűnökért mérnék ki a halálbüntetést, akkor ez a szankció de facto nem lenne életben. Ettől függetlenül, a kérdés elméleti szempontból érdekes, hogyan is kellene megbüntetni egy Breivikhez hasonló tömeggyilkost, hiszen bizonyos bűnök olyan súlyosak, hogy nincs az a büntetés, mely csak megközelítőleg hasonló megtorlás lehetne. Matthew Kramer amerikai büntetőjogi etikus egy érdekes elméletet dolgozott ki az ilyen esetekre: a halálbüntetés szerinte csak az aljas szándékból végrehajtott, mérhetetlen gonoszságú gaztettek elkövetőire lehet kimérni, azon az alapon, hogy a társadalomnak meg kell tisztulnia a bűntől, amire csak így képes.

Képes ez az érvelés nehéz helyzetbe hozni azokat, akik szerint a halálbüntetést soha nem szabadna alkalmazni? Nem feltétlenül: először is kérdéses, hogy ez e az egyetlen módja a társadalom bűntől való megtisztulásának. Másodszor pedig az igazságos büntetés morális mércéi, ahogy azt már fent is írtam, a büntetést kirovó félre, azaz a többségi társadalomra vonatkoznak. Ha Breivik „nem kényelmesen élne” egy norvég börtönben, ahogy azt Török kifogásolja, hanem napi kegyetlen kínzásoknak lenne alávetve, akkor Breivikkel szemben nem igazságot szolgáltatna a norvég társadalom, hanem magáról állítana ki szegénységi bizonyítványt. Ez áll a halálbüntetésre is, hiszen ha ez a szankció túlmegy az elfogadható erkölcsi határon, akkor Breivik esetében is túlmegy. Sokak számára ez nyugtalanító, mert a leggonoszabb emberekkel nem tehetjük meg azokat a szörnyűségeket, amit ők követtek el. De valójában ez csak annyit jelent, hogy egy erkölcsös, igazságos társadalom nem süllyedhet le a gazemberek erkölcsi színvonalára. Azt pedig senki nem állította, hogy az erkölcs (magas) mércéinek könnyű megfelelni.