Tényleg megér egy misét

Társadalom  |  2014. június 14.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Orbán Viktor egy friss rádióinterjúban a halálbüntetés elrettentő hatása mellett érvelt, pedig az jelenleg sem empirikusan, sem logikailag nem igazolható. Ráadásul e szankció tényleges bevezetése igazságtalanabbá tenné a büntetőjogi rendszert.

Orbán Viktor nemrég a következő gondolatokat fogalmazta meg a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel (TÉSZ) és a halálbüntetéssel kapcsolatban: „El kell dönteni, hogy ebben a modern világban, amiben élünk, a büntetések súlyossága visszatartó erővel bír-e. Vagyis van-e összefüggés a bűnelkövetések és a bűncselekmények által kiváltott ítéletek súlyossága és a bűncselekmények száma között. Mi úgy látjuk, hogy van. Tehát a mi állításunk az, hogy minél egyértelműbbek és szigorúbbak a büntetések, annál kevesebb bűncselekményt követnek el azok, akik egyébként ilyesmiben törik a fejüket. A halálbüntetés melletti legfontosabb érv is ez a nemzetközi vitákban, hogy a halálbüntetésnek igenis van visszatartó ereje. És kétség kívül nagy dilemma, hogy ugye valakinek elveszik az életét a halálbüntetés végrehajtásakor, de miután ennek visszatartó hatása van, ezért néhány életet meg is mentenek, mert nagy valószínűséggel emiatt kevesebb ártatlan ember esik áldozatul. Ezért nem olyan egyszerű kérdések ezek; ezek mély filozófiai és erkölcsi kérdéseket fölvető ügyek. Magyarország az Európai Unió keretein belül - mert itt nincs halálbüntetés, az Európai Unió tiltja a halálbüntetést, pedig ez is megérne egy misét – mi a tényleges életfogytiglant bevezettük. Kétség kívül nem volt ez egyszerű döntés, ezt megfontoltuk-átgondoltuk, a magyar társadalom érdeke és az erkölcsfilozófiai szempontokat is követve meghoztuk a döntésünket.”

A miniszterelnök már régóta szimpatizál a halálbüntetés gondolatával, ráadásul nem ő az egyetlen a Fideszben, aki így gondolkodik erről a kérdésről. Úgy tűnik tehát, hogy a kormánypártok (a nyíltan halálbüntetés párti Jobbikkal egyetemben) elvben helyeslik a halálbüntetést, bár jobb híján beletörődnek abba, hogy nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségeink miatt e szankció nem visszaállítható.

Elöljáróban szeretném leszögezni, terjedelmi okokból most nem foglalkozom a büntetés olyan alapvető aspektusaival, mint a megtorlás vagy a rehabilitáció. Ezért a miniszterelnök kijelentésére apropót adó Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott ítéletre sem tudok itt kitérni, noha az számos fontos kérdést vet fel (ezekkel kapcsolatban érdemes Tóth Balázs Gergely írásait elolvasni itt a Szuverénen: 1. 2.). Ebben az írásban mindössze két dologra hívom fel a figyelmet, egyfelől azt akarom megmutatni, hogy a miniszterelnök véleményével szemben a halálbüntetés elrettentő hatása alapján nem igazolható, azaz a halálbüntetés elrettentési elmélete gyenge lábakon áll (így érvelésem során a halálbüntetés alternatívájaként elfogadom a tényleges életfogytiglant is, noha e szankció túlzott kegyetlensége mellett is lehetne érvelni). Másfelől pedig szeretnék rámutatni egy problémára, mely akkor is a halálbüntetés bevezetése ellen szólna, ha az minden egyéb kétséget kizáró módon igazolható lenne.

Kezdjük az elrettentés kérdésével. Itt két dolgot kell tisztázni: mi az elrettentés elmélete és mit kell bebizonyítani az alátámasztásához, illetve hogyan, milyen módszerrel lehetséges a bizonyítás. Miben is áll tehát az elrettentés elmélete? Az elrettentés elmélete azon az alapvető elképzelésen alapul, miszerint egy büntetőjogi szankciónak megfelelően szigorúnak kell lennie, hogy felülmúlja azt a „nyereséget” (pszichikai és anyagi nyereséget egyaránt) melyet a tettes az adott bűn elkövetéséből szerez (lényegében Orbán Viktor is egy ehhez hasonló definíciót vázolt fel a rádióinterjúban). Ehhez egy büntetőjogi szankciónak négy tulajdonsággal kell rendelkeznie: kellőképpen szigorúnak kell lennie, nagy valószínűséggel kell bekövetkeznie, ráadásul rövid idővel az elkövetés után, és a közvélemény tudomására kell jutnia (azaz publikusnak kell lennie).

Nem nehéz belátni, miért szükséges mind a négy feltétel, hiszen bármelyik elemet kivesszük, a másik három nem tudja garantálni az elrettentő hatást (például a legszigorúbb büntetésnek sem lesz elrettentő hatása, ha azt esetlegesen, vagy túl sokkal az elkövetés után, illetve ha titkosan hajtják végre). Mint később látni fogjuk, ha szem elől tévesztjük e négy összetevő valamelyikét, az könnyen megkérdőjelezheti az elrettentés hatása melletti érvelést (a miniszterelnök nem az egyetlen, aki elköveti azt a hibát, hogy csak a büntetés súlyosságára koncentrál).

A másik dolog, amit nem szabad szem elől téveszteni, hogy valójában mit kell bebizonyítani az elrettentési tézis igazolásához. Egyrészt számos kriminológus úgy hiszi, hogy a halálbüntetésnek az elrettentéssel épp ellenkező hatása van, gyakorlatilag ösztönzi a gyilkosságot, mert “brutalizálja” a társadalmat. Ez tehát a brutalizáció tézise, mely azt állítja, a halálbüntetés elfogadottá teszi a társadalomban az erőszakos halált. Ebben az esetben annak, aki az elrettentési tézist kívánja megvédeni meg kell tudnia mutatni, hogy a halálbüntetésnek valóban elrettentő (és nem ellentétes) hatása van. De itt rögtön jön a következő probléma: nem elég csupán bizonyítani az elrettentő hatást, amit meg kell tudni mutatni, az nem más, mint az a többlet (azaz marginális) elrettentő hatás, amivel a halálbüntetés feltételezetten rendelkezik a TÉSZ-szel szemben. A halálbüntetés alternatívája ugyanis nem a nem-büntetés, hanem a hosszú idejű szabadságvesztés. Ha pedig ez a többletelrettentő hatás nem bizonyítható, akkor értelmetlen a halálbüntetést alkalmazni a TÉSZ helyett (más lenne a helyzet persze, ha úgy érvelne valaki a halálbüntetés mellett, hogy ez a szankció az, amit az elkövető megérdemel. De ez egy megtorló igazságosságon alapuló érvelés lenne, ami független az elrettentés kérdésétől).

Itt rá is térhetünk a módszertani kérdésre, azaz, hogy hogyan lehetséges alátámasztani a halálbüntetés többletelrettentő hatását. Ez kétféleképp lehetséges:          empirikusan és logikailag. Mivel az elrettentés olyan hipotézis mely empirikusan tesztelhető, ezért nem meglepő, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos irodalom egy jelentős része az előbbi kategóriába tartozik, mint ahogy az sem, hogy a legtöbb ilyen kutatás az Egyesült Államokra fókuszál. Az elrettentés elméletének logikai igazolása pedig a büntetőjogi etika diszciplínájára hárul. A büntetőjogi etikusok arra tesznek kísérletet, hogy empirikus alátámasztás hiányában is, az intuíciók és a józan ész segítségével igazolják a halálbüntetés más büntetési szankciókkal szembeni többletelrettentő hatását.

Az empirikus munkák kezdetben úgynevezett komparatív vizsgálatok voltak: a huszadik század kezdetétől az 1970-es évekig napvilágot látott kutatások nagy részében a szerzők összehasonlították a gyilkossági rátákat az USA olyan államaiban, melyekben volt és olyanokban, melyekben nem volt halálbüntetés egy adott időszakban, vagy egy adott államon belül vizsgálták az emberölési rátát a halálbüntetés bevezetése és/vagy megszüntetése előtti és utáni időszakban. A hipotézis az előbbi esetben, hogy az abolicionista (halálbüntetést eltörlő) államokban az emberölések száma magasabb, mint a halálbüntetést alkalmazó államokban (az utóbbi esetben a hipotézis, hogy a halálbüntetés eltörlése utáni időszakban megnő a gyilkosságok száma az adott államban). A komparatív vizsgálatoknak egyértelműen negatív végeredményük volt: a halálbüntetés marginális elrettentő hatása nem volt kimutatható.

Az empirikus vizsgálatokban új fejezetet nyitottak Isaac Ehrlich klasszikus tanulmányai az 1970-es évek közepén. Ehrlich élesen bírálta a komparatív vizsgálatokat, mert azok szerinte figyelmen kívül hagynak egy sor fontos szociodemográfiai tényezőt, nem beszélve a büntetés bekövetkezésének bizonyosságáról, ami ugye legalább olyan fontos eleme az elrettentésnek, mint a büntetés súlyossága. Ennek kiküszöbölésére Ehrlich az 1933 és 1969 közötti több időszakra idősoros elemzéseket készített melyek kontrolláltak egy sor szociodemográfiai faktort (például foglalkoztatottsági ráta, honvédelemre és rendvédelemre költött pénz változása), illetve figyelembe vették az alternatív büntetési tételek (hosszú idejű börtönbüntetés) lehetséges hatását is. Ehrlich azt találta, hogy a vizsgált időszakokban egy kivégzés általában 7-8 gyilkosságot előzött meg.

Ehrlich munkája alapjaiban változtatta meg az elrettentésről szóló empirikus kriminológiai irodalmat, neki köszönhetően a hetvenes évektől lényegesen kifinomultabb módszertannal készültek a kutatások. Azonban az Ehrlich köpönyegéből előbújt kutatók rámutattak kutatásának számos alapvető hibájára. Ehrlich például figyelmen kívül hagyta a népességváltozást az egyes államokban a fenti időszakban, ráadásul ami még nagyobb baj, nem tett különbséget a halálbüntetést alkalmazó és az abolicionalista államok között, pedig az utóbbiakban a halálbüntetés elrettentő hatása logikusan zéró.

A kutatások azonban, melyek igyekeztek kijavítani Ehrlich munkájának hibáit nem támasztották alá az elrettentési tézist, ami a büntetési tétel súlyosságával függ össze. Mi több, a másik három alapvető tényező terén sem sikerült kimutatni a halálbüntetés elrettentő hatását: sem a büntetés elkerülhetetlensége, sem a halálbüntetés gyors végrehajtása, sem a publikusság terén (ráadásul ez utóbbi három területen nagyságrendekkel kevesebb tanulmány született, ami önmagában is megkérdőjelezi az elrettentési hipotézist).

Ma gyakorlatilag az általános kriminológiai konszenzus, hogy a halálbüntetés marginális elrettentő hatása empirikusan nem bizonyított. Néhány büntetőjogi etikus azonban logikai úton is bizonyíthatónak véli a halálbüntetés marginális elrettentő hatását. Louis Pojman, a téma egyik (nemrégiben elhunyt) ismert kutatója két igen érdekes érvet hoz fel, melyek együtt szerinte komoly alapot szolgáltatnak a halálbüntetés preferálásához empirikus alátámasztás híján is.

Először is Pojman egy igen érdekes gondolatkísérlet segítségével próbálja igazolni, hogy a halálbüntetést intuícióink alapján elrettentőbbnek gondolnánk minden egyéb büntetési formánál: képzeljük el, hogy minden szándékos gyilkosság után az elkövetőbe automatikusan (és halálosan) belecsap a villám. Ugyan ki gondolná, teszi fel a kérdést Pojman, hogy radikális elrettenő következmény nélkül maradna a „kozmikus igazságszolgáltatás?”

Bármennyire is elgondolkodtató ez a példa, nem képes megmutatni azt, amibe az empirikus bizonyításoknak is beletörik a bicskája, azaz nem képes kimutatni az elrettentési többletet az életfogytiglannal szemben. Hiszen a gondolatkísérletben együtt jár a büntetés súlyosságával (halál) másik két elem is, nevezetesen a büntetés elkerülhetetlensége (a villám mindig lecsap) és gyorsasága (azonnal lecsap). Így viszont a példa intuitív erejét a súlyosság, az elkerülhetetlenség, és a gyors végrehajtás együtt adják, és korántsem egyértelmű, hogy a példa veszítene vonzerejéből, ha a halálbüntetést tényleges életfogytiglanra cserélnénk.

Sejtve, hogy ez a gondolatkísérlet nem győz meg mindenkit, Pojman a józan ész alapján is megpróbál érvelni a halálbüntetés elrettentő ereje mellett. Ennek érdekében három premisszát állít fel: 1) Amitől (beleértve a potenciális bűnelkövetőket is) jobban fél az ember, annak nagyobb visszatartó ereje van, 2) az emberek (beleértve a potenciális bűnelkövetőket is) jobban félnek a haláltól, mint bármi mástól, 3) a halálbüntetés humánus büntetés. Ezekből a premisszákból pedig következik Pojman konklúziója: a halálbüntetés jobban elrettenti az embereket, mint bármilyen másik humánus büntetés.

Az olvasónak valószínű rögtön szemet szúr Pojman harmadik feltevése: ugyan mitől lenne humánus a halálbüntetés, és mi szükség erre a premisszára egyáltalán? A harmadik premisszára természetesen a konklúzió miatt van szükség: korántsem biztos, hogy a halálbüntetés az elképzelhető legrosszabb büntetési forma, az életen át tartó kínzás minden bizonnyal jobban elriasztaná bármelyik potenciális gyilkost. A kínzást azonban a halálbüntetés filozófiai védelmezői egyértelműen elutasítják, mint barbár, embertelen módszert. Ha tehát az elrettentést úgy (és csakis úgy) akarjuk maximalizálni, hogy közben tartózkodunk az embertelen büntetési módszerek alkalmazásától, akkor a halálbüntetés marad egyedül, mint ami még humánus ugyanakkor a lehető legnagyobb elrettentő erővel bír.

A probléma, hogy ez az érvelés is gyenge lábakon áll. Először is a humánus büntetés kívánalma rögtön nehéz helyzet elé állítja Pojman logikai konstrukcióját: a hármas premissza önmagában is meghökkentő a legtöbb ember számára; az erőszakos halál akkor sem emberséges, ha az állam (tegyük fel) jogosan hajtja végre. Ha tehát a humánus bánásmód kívánalma korlátozza a kiróható büntetések fajtáit, akkor ez alapján könnyebb a halálbüntetés ellen érvelni, mint mellette. Másodszor Pojman ezen érvelése szem elől téveszti, hogy a tényleges marginális elrettentő hatást kell bizonyítani. Ugyan miért kellene a lehető legszigorúbb büntetést kiróni, ha a való világban egy kevésbé súlyos büntetés ugyanolyan elrettentő hatással bír? Pojman maximalizálni akarja az elrettentést, de az egyáltalán nem biztos, hogy erre bármi szükség van. Az ugyanis egy dolog, hogy egy potenciális gyilkost jobban elrettent a halálbüntetés, mint a TÉSZ, de ettől még simán lehet, hogy az előbbi csak elvben szolgál extra elrettentéssel az utóbbihoz képest. Azaz nincs olyan bizonyíték, ami cáfolná, hogy bár racionális jobban félni a halálbüntetéstől, mint a TÉSZ-től, de az előbbi nem rettent el több potenciális elkövetőt, mert az utóbbi elér egy kritikus elrettentési szintet. Azaz megint visszajutottunk az eredeti problémához - nem kizárható, hogy 100 potenciális bűnelkövetőből mindkét büntetési tétel ugyanannyit riaszt el, noha az összes potenciális elkövető inkább választaná a TÉSZ-t, mint a halálbüntetést, ha erre módja lenne.

Talán a halálbüntetés legismertebb logikai igazolási kísérlete Ernest van den Haag híres „legjobb fogadása”, mely rendkívül érdekes módon kívánja megoldani az elrettentés empirikus igazolásának hiányát: van den Haag szerint akár jobban elrettent a halálbüntetés, mint a börtönbüntetés, akár nem, a legjobban akkor járunk, ha az előbbit feltételezzük. Van den Haag érvelése tulajdonképpen tekinthető a filozófiában jól ismert „Pascal fogadásának” modern, halálbüntetésre alkalmazott változataként. Pascal úgy vélte, bár isten léte nem igazolható, de azzal nem veszítünk semmit, ha hívőként élünk, míg túl sokat kockáztatunk abban az esetben, ha ateisták vagyunk. Mint látni fogjuk, van den Haag érvelése nagyon hasonló ehhez az okfejtéshez.

Tegyük fel, így van den Haag, hogy nincsen döntő bizonyítékunk a halálbüntetés elrettentő hatásáról. Ekkor négy eset lehetséges: 1) a halálbüntetés jobban elrettent más büntetésnél és alkalmazzuk; 2) a halálbüntetés jobban elrettent más büntetésnél, de nem alkalmazzuk; 3) nem rettent el jobban más büntetésnél, de alkalmazzuk; 4) nem rettent el jobban más büntetésnél és nem alkalmazzuk. Ha feltesszük, hogy a priori mindegyik kimenetelnek ugyanakkora a valószínűsége, mint a másik háromnak, akkor racionális az 1-es és a 3-as kimenetelt választani. Miért? Mert a társadalom számára e két kimenetel választása sokkal nagyon haszonnal jár: a legnagyobb veszteséget a társadalom számára az jelenti, ha a 2-es eset igaz, ekkor ugyanis rengeteg ártatlan életet veszítünk, míg a nyereség csupán néhány ártatlan ember, akit tévedésből nem végeznek ki. A 2-es esetet tehát mindenáron el kell kerülni, ennek a legjobb módja, ha az 1-es és a 3-as párt választjuk. Azaz, ha bevezetjük a halálbüntetést, akkor jó esetben rengeteg életet mentünk meg (1-es kimenetel), rossz esetben pedig elvesztünk néhány ártatlan embert (3-as kimenetel). A másik párnak (2-es és 4-es kimenetel) viszont sokkal rosszabb az egyenlege: ha nem vezetjük be a halálbüntetést a maximum, amit nyerhetünk, hogy az ártatlanul elítélteket nem végzik ki (4-es kimenetel) viszont benne van a pakliban a legrosszabb 2-es lehetőség is. A „legjobb fogadásunk” van den Haag szerint tehát, ha feltételezzük, hogy a halálbüntetés jobban elrettent minden más büntetésnél.

Egy másik büntetőjogi etikus, Hugo Adam Bedau szerint analitikus eleganciájának dacára van den Haag „legjobb fogadása” több sebből vérzik. Először is, a tény, hogy eddig nem sikerült az elrettentési hatást empirikusan igazolni arra enged következtetni, hogy mégsem egyforma a valószínűsége a négy kimenetelnek – ha viszont valószínűbb, hogy a halálbüntetésnek nincs marginális elrettentő hatása, az 1-es és a 2-es lehetőség rögtön kiesik. Másodszor, van den Haag érvelése minden tudományos bizonyíték nélkül kockáztatja ártatlan emberek életét (azokét, akiket ártatlanságuk ellenére végeznének ki). Harmadszor, a legjobb fogadás nem számol a halálbüntetés esetleges brutalizáló hatásával, ha viszont ez utóbbit is feltételezzük, akkor a halálbüntetés opciója már egyáltalán nem biztos, hogy olyan vonzó. Legvégül pedig van den Haag figyelmen kívül hagyja az igazságszolgáltatási rendszerek működési hibáit, azokat figyelembe véve viszont a társadalom nem feltétlenül jogosult kiaknázni az extra elrettentést, amit a halálbüntetés esetlegesen nyújt.

Ezzel el is érkeztünk jelen írás záró gondolatához. Bár mint látható Orbán Viktor álláspontját a halálbüntetés elrettentő hatásával kapcsolatban sem empirikus elemzések, sem gondolatkísérletek nem tudják kellőképpen alátámasztani, van egy probléma, ami akkor is a halálbüntetés bevezetése ellen szólna, ha empirikus bizonyítékok és meggyőző logikai érvelések egész sora igazolná e szankció létjogosultságát, és melynek ráadásul különösen nagy jelentősége van a mai magyar viszonyok ismeretében. A halálbüntetés egyes kritikusai szerint, még ha el is ismerjük, hogy a halálbüntetés az emberölés vétkének egyetlen jogos megtorlása (akár mert jobban elrettent, mint bármilyen másik alternatív szankció, akár mert az elkövető egyszerűen ezt a büntetést érdemli), a való világ igazságszolgáltatási rendszereiben való foganatosítása rendkívül igazságtalan volna. Stephen Nathanson szerint amit a halálbüntetés valós működéséről tudunk, az épp elegendő okot ad a halálbüntetés ellenzésére. Nathanson rámutat, hogy a halálbüntetést pártoló emberek (és ez alól sok esetben a téma kutatói sem kivételek) hajlamosak a kérdést izoláltan szemlélni, egy olyan igazságtalanság kompenzálásaként mely csupán az elkövető és az áldozat viszonyára vonatkozik. A halálbüntetés ezzel szemben egy egész (roppant) rendszer: bíróság, ügyészség, börtönök, mely testületek képviselőinek lehetőségük lesz halált kiróni és végrehajtani, és akik nagyon sokszor (akár tudatosan, akár nem) bizony nem elfogulatlanul végzik a dolgukat.

A halálbüntetés mint rendszer lehetővé teszi, hogy irreleváns szempontok torzítsák az igazságszolgáltatás ítéleteit és végső soron játsszanak szerepet abban, hogy valaki életben maradhat, vagy meg kell halnia. Nem nehéz kitalálni, hogy mely csoportok a kárvallottjai ezeknek a torzításoknak: faji/etnikai kisebbségek, szegények, és azok, akik nem engedhetik meg maguknak a minőségi jogi képviseletet.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az 1972-es híres Furman v. Georgia ügyben hozott ítélete kvázi halálbüntetési moratóriumot vont maga után, az államok reformokat hajtottak végre annak érdekében, hogy a bírósági tárgyalások mentesek legyenek az önkényes és diszkriminatív hatásoktól. A statisztikák ezzel szemben azt mutatják, hogy ez a célkitűzés nem teljesült: az 1976 és 1996 között kivégzettek 83%-ának volt fehér áldozata, míg a halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta a kivégzettek kevesebb mint 2%-a volt olyan fehér bűnelkövető, akinek fekete volt az áldozata (ellenben a kivégzettek 22%-a volt olyan fekete, akinek fehér volt az áldozata). E számok önmagukban persze nem bizonyítják a faji diszkriminációt, viszont erős gyanúra adnak okot, hogy a halálbüntetés kiszabásánál és végrehajtásánál a faji hovatartozás is számít (ami önmagában is sértené a jog előtti egyenlőséget).

Több tanulmány is alátámasztja ezt az aggályt. Egy 1990-es, a US General Accounting Office (ma már US Government Accountability Office) által készített átfogó jelentés szerint az áldozat faji hovatartozása a halálbüntetés esetében a bírósági eljárás minden fázisában tényező; akkor a legvalószínűbb a halálbüntetés kiszabása, amikor az áldozat fehér (azaz ha az áldozat fekete, kisebb a valószínűsége a halálos ítéletnek). David Baldus, George Woodworth és Charles Pulaski Georgia államban végzett kutatása is alátámasztja ez utóbbi megállapítást: a fehér áldozat az egyik legrelevánsabb súlyosbító tényező, jobban magyarázza a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét, mint az, hogy az áldozat nem volt hozzátartozó, az áldozatot több szúrással ölték meg, az elkövetőnek több áldozata volt, az áldozatot túszul ejtették, vagy az áldozat 12 éven aluli volt.

Az alacsony társadalmi státusz is komoly hátrány: Baldusék vizsgálata szerint 2.3-szer nagyobb a valószínűsége a halálbüntetés kiszabásának, ha az elkövető alacsony társadalmi státuszú. Azok pedig, akiket kirendelt ügyvéd véd, mert nem engedhetnek meg maguknak sajátot 2.6-szer nagyobb esélyük van a halálbüntetésre.

Bár ezek az adatok az Egyesült Államokból származnak, nem nehéz elképzelni hogyan működne Magyarországon a halálbüntetés rendszere: a szegények és a romák biztosan a kárvallottjai lennének. Az elmúlt években számos olyan esemény volt, ami e téren aggodalomra adhat okot: a sérülékeny kisebbségeket védeni szándékozó törvényt előszeretettel alkalmazzák egy adott kisebbség ellen, és a magyar bírák között is akad faji előítéletekkel rendelkező. Viszont nem kisebb gond a magyar esetben, hogy mind a bíróságokat, mind a politikát erősen befolyásolja a morális populizmus, azaz a törvényhozók és a jogalkalmazók bizonyos morális kérdéseket egész egyszerűen az alapján ítélnek meg, hogy arról mi a többség véleménye (erre a problémára Bencze Mátyás már itt a Szuverénen is felhívta a figyelmet). A politika szempontjából teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar politikusokat leginkább ez utóbbi szempont motiválja, mivel szavazatokat nem veszíthetnek azzal, ha támogatják a halálbüntetést - idén már az európai parlamenti választáson is akadt olyan párt, mely e témát meglovagolva szeretett volna bekerülni az Európai Parlamentbe.

Világos, hogy bizonyos pártoknak semmi sem elég drága, ha szavazatszerzésről van szó, de egy az ország sorsáért felelős vezetőnek, mielőtt szimpátiáját fejezné ki a halálbüntetéssel kapcsolatban, komolyan el kellene gondolkodnia e kérdés valódi morális súlyán.