Mi, menekültek

Társadalom  |  2016. október 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A nemzetállamok és a válságban lévő EU is képtelen biztosítani a menekülők emberi jogait. Csak a nemzeti kultúrának hazudott autokrácia és a technokraták uralta föderalizmus között választhatunk?

Hannah Arendt a második világháború után azzal a tapasztalatával és belátásával hozta a mai napig zavarba az emberi jogokat fontosnak tartó gondolkodókat, hogy az emberi jogokkal csak egy politikai közösség tagjaiként rendelkezhetünk.

„Ha egy emberi lény elveszti politikai státusát, pontosan olyan helyzetbe kerül, amelyben az általános emberi jogokról szóló nyilatkozat oltalmat kínálna neki, ha jogai csakugyan veleszületettek és elidegeníthetetlenek volnának. Valójában az ellenkezője igaz. Úgy tetszik, az az ember, aki csak ember és semmi más, éppen ama tulajdonságait veszítette el, amelyek lehetővé teszik, hogy más emberek embertársukként bánjanak vele. (...) Az az emberi lény, aki elvesztette helyét a közösségen belül, politikai státusát kora küzdelmeiben, jogi értelelemben vett személyiségét, mely tetteit és sorsa egy részét összetartozó egésszé tette, az csak azokat a tulajdonságait őrízheti meg, amelyek rendes körülmények között egyedül a magánélet szférájában fejeződnek ki, és minden közérdekű ügyben tulajdonságok nélküli lény, puszta létezés marad. (...) A pusztán adottnak ez az egész szférája, ami a civilizált társadalmakban a magánélet körébe tartozik, örökös fenyegetés a közéleti szférára, mivel a közéleti szféra az egyenlőség elvére épül, a magánszféra ellenben az általános különbözés és megkülönböztetés törvényére. Az egyenlőség nincs adva a számunkra, ellentétben mindazzal, ami a puszta létezés körébe tartozik, hanem az emberi szerveződés terméke, amennyiben azt az igazságosság elve irányítja. Nem születünk egyenlőnek, egyenlővé csupán egy csoport tagjaiként válunk, ha elég erős az a közös elhatározásunk, hogy kölcsönösen egyenlő jogokat biztosítsunk egymásnak. (...) Az emberi jogok elvesztésével járó paradox helyzet lényege az, hogy aki e jogokat elveszti, az abban a pillanatban emberi lénnyé válik – akinek nincs mestersége, állampolgársága, véleménye, és nem tehet olyat, ami őt önmagával azonosítaná és jellemezné – és általában véve mássá válik, mivel nem képvisel már egyebet, mint tulajdon abszolút egyedi egyéniségét, mely azonban végképp jelentőségét veszti, hiszen nem fejezheti ki önmagát a közös világon belül, és nem hathat erre a világra.” (A totalitarizmus gyökerei, 361-363.)

Arendt gondolatmenetét azonban nem nehéz félretolni. Hiszen ma már alapvetően más a nemzetközi helyzet: a menedékkérők jogait védő egyetemes emberi nyilatkozat és az arra épülő nemzetközi szerződések nem csupán deklarációk, ahogyan az ő idejében, hanem komoly nemzetközi intézményes mechanizmusokkal megerősített, megkövetelhetővé vált jogi igények. Az emberi jogok nyelvezetét nemzetállamok sora sajátította el, melyek alkotmányai nem csupán állampolgári, hanem az egyetemes emberi jogok biztosítása iránt kötelezik el magukat. Ezek olyan lényeges változások, amelyek óvatosságra kell hogy intsenek bennünket, amikor az arendti gondolatok aktuális értelmének megfejtésére törekszünk.

Másfelől azt sem szabad elfelejteni, hogy Arendt fejtegetései nem az emberi jogok igazolhatóságáról szóló vitákhoz kapcsolódnak. Arendt figyelme inkább arra fókuszál, hogy az ember mikor képes jogainak érvényt szerezni, és nyugtalanító kérdései az emberi jogok érvényesíthetőségének feltételeiről szólnak. Elég csak a libanoni, a jordán, a török, a görög menekülttáborok állapotaira gondolni, vagy csupán a szerb–magyar határ közeli senkiföldjén veszteglő emberekre, és Arendt mondatai a „pusztán emberek” kiszolgáltatottságáról azonnal alakot öltenek. A jogok korszakában újra feltüntek a jogtalan emberek tömegei, akik nem csupán az otthonukat veszítették el, és nem egyedül csak a saját kormányuk mondott le róluk, hanem annak esélyét is elvesztették, hogy egy politikai közösséghez tartozva saját életük alakítói lehessenek.

Arendt híres, ennek az írásnak is címet adó esszéjében a menekült nem a politikai nézetei miatt üldözött értelmiségi, akit nagy eséllyel befogad egy humanista nemzetállam; a menekültek egy menekülő közösség tagjai, akiket a nemzetállamok saját államuk és kultúrájuk védelmében egymásután taszítanak ki, vagy/és fosztanak meg jogaiktól és életüktől. A menekült egy menekülő közösség tagjaként két dolgot tehet: vagy feladja korábbi közösségi identitását és igyekszik görcsösen beilleszkedni az új politikai közösségébe, Arendt ábrázolásában ők a parvenük, vagy a kitaszítottsággal nem törődve megpróbálja megőrizni közösségi identitását. Utóbbiak lesznek Arendt hősei, a tudatos páriák, „az országról országra űzött menekültek, akik népük előőrsei lehetnek.

A menekültek tömege nem kezelhető nemzetállami keretek között. Arendt ítélete szerint azzal, hogy a zsidók létrehozták saját nemzetállamukat, elveszítették azt a megkülönböztetett példázatos szerepet, amit a sorsuk a korábbi 150 évben jelentett a világtörténelemben. Egy nemzetté váltak a sok között. Egy olyan nemzetállammá, amely ugyanolyan bizalmatlan a más kulturájú jövevényekkel szemben, mint az összes többi. Arendt ezen nézetei miatt is vált páriává a kortárs zsidó közösségekben. Arendt elméleti kategóriái ennek is köszönhetően egyre inkább elveszítették eredeti, a zsidó politikai identitásra vonatkozó kontextusukat, és egyetemes jelentőséget kapnak. „Az európai nemzetek közötti jó viszony akkor és azért bomlott fel, mert engedték, hogy leggyengébb tagjukat kizárják és üldözzék.” A menekültek emberi jogairól folytatott vitának azonban nem az a megoldása, hogy végül mindenki létrehozza a maga nemzetállamát. A nemzetállam maga a probléma. Ahogyan Agamben Arendt felfogását újraértelmező esszéjében megfogalmazta: „A nemzetállami rendszerben az úgynevezett szent és elidegeníthetetlen emberi jogok azt bizonyítják, hogy teljesen védtelenek leszünk abban a pillanatban, amikor többé nem tudjuk egy állam polgáraiként meghatározni magunkat.”

Ma a menekültek a nemzetállami politikai identitás és kultúra sebezhetőségének és esendőségének a felkiáltójelei. A menekülteket feltartóztatni hivatott kerítések a nemzetállam azon kudarcának és tehetlenségének a beismerései, hogy nem tudják kezelni a globalizációval járó társadalmi problémákat. Ez még az olyan humanista nemzetállamokra is igaz, mint Németország, amely példamutatóan próbálja érvényesíteni saját emberi jogi elkötelezettségeit. De mint nemzetállam, nem tud megnyugtató választ adni a menekültek tömeges jelenlétére. Bajorországban már el is készült az első XIX. századot idéző integrációs törvényjavaslat, amely menekültek jövendőbeli politikai tagságának igyekszik feltételeket állítani.

Az emberi jogok iránt elkötelezett nemzetállamok által a második világháború után létrehozott és működtetett nemzetközi mechanizmusok nemcsak a polgáraik számára biztosították az emberi jogokat, hanem minden embernek, ezzel egy nemzetállamon túli politikai közösség valóságát előlegezték meg. A második világháború után úgy tűnt, hogy az európai béke és jólét biztosítása felül tudja írni a nemzetállami szolidaritást kizáró mechanizmusokat, amelyek annyi pusztulást okoztak a huszadik század első felében. A hidegháború nyugati és keleti blokkok közötti antagonisztikus ellentéte és versengése még rá is segített erre. A szovjet rendszerek bukása azonban egyszerre lendítette fel a nemzetközi intézményrendszer fejlődését, különösen az emberi jogok védelme terén, és vetette vissza az európai államokat nemzetállami politikai közösség huszadik századi eleji kliséi közé. Az Európai Unió intézményi fejlődését is végigkíséri ez a feszültség.

Erre az ellentmondásra legélesebben az európai államok bevándorláshoz, migrációhoz és a menedékkérőkhöz való viszonya világít rá. Elég újra csak Németország példáját venni, ahol a kilencvenes évek elején az etnikai alapú állampolgársági politika a migrációt, a gazdasági bevándorlást és a menedékjogot élesen elválasztó jogalkotással párosult. Ezzel mint az európai integráció kulcsállama a mai nemzetállami státusrezsimek ellentmondásainak mintapéldájává vált. Németország területén több millió olyan polgár él, aki nem rendelkezik politikai jogokkal. Másfelől hiába számítanak a németek az európai integráció vezérhajójának, ők is osztoznak más közép-európai államokkal abban, hogy a szolidaritás határai a nemzetállami határokkal esnek egybe. A Földközi-tengeren újra és újra megtörtént menekült-katasztrófák után sem segítettek Olaszországnak, és szálltak be Mare Nostrum projektbe. A később előhívott Triton együttműködés, amelybe végül a németek is bekapcsolódtak, nem a menekültek mentéséről szólt, hanem a partok megfigyeléséről és őrzéséről. A határok elmúlt évi megnyitását, amely Merkelt a Béke Nobel-díj és a masszív politikai hitelvesztés közelébe hozta, az EU Merkel vezetésével kötött kétes alkuja követte az Erdogan-rezsimmel.

A nemzetállamok közötti szolidaritás korlátai az Unió politikáján is éreztetik hatásukat. A sokat bírált dublini rendelet módosításáról folytatott viták jól mutatják ezt. Az uniós szabályozás alapvető célja, hogy úgy koordinálja a menekült-eljárások lefolytatásával járó, tagállamok közötti tehermegosztást, hogy közben a menekültek alapvető jogait és alapvető szociális szükségleteit az eljárások során biztosítsák. A tagállamok közötti tehermegosztás tekintetében a dublini rendeletek látványos kudarcot vallottak, de a menekültek jogvédelmével kapcsolatban inkább megőrzendő vívmányokról lehet beszélni. A tagállamok közötti szolidaritás gyengesége azonban nemcsak a tehermegosztás sikerességét érinti, hanem a menekültek eddigi jogvédelmi szintjét is veszélyezteti.

A dublini rendelet negyedik módosításának tervezete leginkább az ún. másodlagos integráció visszaszorítására irányul, a menedékkérők és a menekültek átmeneti „röghöz kötését” javasolja. A jelenlegi eljárási rendben a tagállamoknak viszonylag nagy mozgásterük van arra, hogy átvállalják az eljárás megindítását a kérelmező tényleges tartózkodása alapján az első bejelentkezés helye szerinti tagállamtól azzal az indokkal, hogy a bejelentkezés helyszíne szerinti tagállam nem tudja biztosítani az eljárás során menekültek alapvető jogait (humanitárius vészhelyzet). Ezen alapultak azok a közelmúltbeli osztrák és német közigazgatási bírósági ítéletek is, amelyek Magyarországot nem tekintették a menedékkérő jogainak érvényesíthetőségével kapcsolatban biztonságos államnak.

A dublini rendelet módosításának tervezete viszont korlátozná az ilyen mérlegelési lehetőségeket, és nem akarja elfogadni a tagállami jogvédelmi rendszerek közötti minőségi különbségeket. Másfelől ki akarja terjeszteni a lehetőségét a menekültek biztonságosnak mondott harmadik országba küldésének. Ez a szabályozás nemcsak a jogvédelmi rendszerek különbségeire nem lenne tekintettel, hanem a menekültek azon preferenciáit is figyelmen kívűl hagyná, hogy melyik közösséghez szeretnének csatlakozni. Csak az a szabályozás teremtené meg az esélyét annak, hogy a menekültek gyakorolhassák emberi jogaikat, amelyik reális esélyt kínál nekik a politikai közösséghez való csatlakozásra. Erre pedig akkor nyílhat érdemi esély, ha a menekültek megkapják a lehetőséget, hogy beleszólhassanak a tartózkodási helyük megválasztásába. A dublini rendelet reformjáról folytatott diskurzus jelenlegi állása szerint erre aligha látszik esély. Olyan mechanizmusok rajzolódnak ki egyelőre a tervezetből, amelyek sem a tagállamok, sem a menekültek preferenciát nem tükrözik, de tovább rontják az európai politikai integráció mélyítésének az esélyét is. Pedig a menekültválság kezelése a kulcs a politikai emancipáció programjának a megőrzéséhez, a hiteles európai demokratikus politika lehetőségéhez.

A dublini rendszer bukása, a görög és török táborokban uralkodó embertelen állapotok egyelőre annak jelzései, hogy a nemzetállamon túlmutató európai együttműködés, amely az egyetlen reális kiút lehetne ebből a csapdából, fájó módon nem működik. Nemcsak az olyan Unión belüli együttműködésre képtelen önző autokráciák miatt, mint Magyarország, hanem azért is, mert a nemzetállamon túli európai együttműködés csak akkor lehet hiteles, ha kellően erős önálló demokratikus legitimációval rendelkezik. Azok a nemzeti politikai elitek, akik a saját maguk által kreált szorongásokra kifejlesztett és jól értékesített nemzetállami mitológiájuknak köszönhetik politikai hatalmukat, sohasem lesznek partnerek ebben. A menekültek tömegei csak nyilvánvalóvá tették a tagállamok Európájának zsákutcáját és tovább erősítették az euró-válságban megjelent hegemón föderalizmus lehetőségét.

Ez a helyzet különösen azok számára tragikus, akik nem akarnak társutasai lenni a mai szellemtelen, kizárási mechanizmusokra vetkőztetett, magát nemzeti kultúrának hazudó autokratikus törekvéseknek, de nem akarnak áldozatai lenni a technokraták által uralt hegemón föderalizmusnak sem. Ha nem akarunk lemondani arról, hogy magyar identitásukat megtartva lehetséges csatlakozni egy demokratikus európai közösséghez, olyan tudatos páriává kell lennünk, akik optimistább napjaikon úgy gondolnak magukra, mint egy jövendőbeli demokratikus európai közösség előőrseire.