Radikalizmus, emlékezés, elismerés

Társadalom  |  2010. november 26.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A radikális pártok térnyerése európai jelenség. A háttérben részben generációs hatások és elismeréshiány áll. Vajon a demokratikus többség mindent megtesz-e az elismerésért, hogy megelőzze az erőszakot?

A szeptemberi svédországi választások óta sokak szerint a „tolerancia utolsó bástyája” is elesett. Elgondolkodtató a radikális politikai pártok parlamentbe való bekerülése az olyan hagyományosan erős demokratikus öntudattal és magas toleranciával jellemezhető államokban, mint amilyen Hollandia, Dánia és Svédország.

Fontos leszögezni, hogy a szélsőséges nézeteket képviselő pártok parlamentbe kerülése önmagában még nem jelenti a demokrácia végét, ugyanis rendre szalonképtelennek bizonyulnak mind a bal- és a jobboldali pártok, mind pedig a választók többsége számára. Ezért sokkal inkább jelzésként érdemes tekinteni e tendenciára. Kérdés, kik és mit jeleznek ezzel?

Napjaink radikalizálódására sokféle magyarázat létezik. Ezek között van, amelyik helyi, történeti sajátosságokra (például bevándorlás miatti integrációs feszültségekre) próbálja visszavezetni a demokratikus értékek gyengülését, és van, amelyik általános okokra (például a globalizációra). Alighanem akkor járunk el a leghelyesebben, ha előre nem tesszük le a garast egyik megközelítés mellett sem, és inkább úgy tekintjük, hogy azok együttesen felelősek a változásokért. Mindezt észben tartva, az alábbiakban egy olyan szempontra szeretnék rámutatni, amely kevesebb figyelmet kap a szélesebb nyilvánosságban.

A demokráciaellenes ideológiák mentén szerveződő pártok olyan polgárokat tudnak megszólítani, akik valamiért nem eléggé érzékenyek a demokrácia alapértékeire. Pontosabban, akik nem érzik úgy, hogy ezen értékek kiemelten fontosak lennének, hogy ne lehetne bizonyos esetekben más értékeket eléjük sorolni.

A kérdés korántsem egyértelmű. A történelmi államok túlnyomó többségében nem tekintették kiemelt jelentőségűnek a demokratikus értékeket. Ezért bizonyos értelemben a kivétel szorul magyarázatra, vagyis az, hogy a XX. század második felének Európájában ezen értékek konszenzuális társadalomszervező erővé tudtak válni.

Ezekről a társadalmakról – bármilyen magas legyen is az oktatási expanzió – aligha feltételezhetjük, hogy polgáraik absztrakt politikai filozófiai gondolatmeneteket mérlegelve választanák ki a lehetséges politikai berendezkedések közül legigazságosabbként a demokráciát. Ehelyett egyéb mechanizmusokra kell utalnunk, ha meg akarjuk érteni, miként válhattak mégis stabil társadalomszervező erővé a demokratikus alapértékek.

Ha pragmatikus alapon közelítünk a tárgyhoz, és abból indulunk ki, hogy minden ismeretünk végső soron valamilyen konkrét problémára adott megoldásként születik, akkor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy mire ad megoldást a demokrácia. A társadalmi konfliktusok kezelésének problémája.

A társadalmi konfliktusoknak – nagyon leegyszerűsítve – kétféle megoldása létezik: az erőszak és a kommunikáció. A demokrácia végső soron e két alternatíva közti választásként értelmezhető, a társadalmi erőszakra való nemet mondásként és a kommunikáció melletti elköteleződésként. Vagyis demokratikus államban a polgárok kizárják a különböző csoportok közti konfliktusok nyers erőszakkal történő megoldását. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyúttal szentté is válnának. Hiszen továbbra is fennmaradnak igen komoly konfliktusok, egyenlőtlenségek, kizsákmányolások. Csupán annyit jelent, hogy a komoly konfliktusok esetében is a tárgyalásost részesítik előnyben az erőszakos rendezéssel szemben.

A komoly sérelmek komoly felháborodást szülnek. Esetükben kimondottan nagy erőfeszítést igényel a nyers erőszakkal történő kiegyenlítés megfékezése, vagyis a demokratikus alapértékekhez való igazodás, a kommunikáció választása. Itt nem elégséges pusztán a belátásra, a rációra utalni, hiszen az indulatok megfékezéséhez ennél többre van szükség. A társadalmi erőszaknak akkor képes igazán ellenállni valaki, ha személyesen tapasztalta meg, hogy az mivé tudja kinőni magát. Ebben az értelemben az erőszak elutasítása sajátos társadalmi tapasztalatokra, közösen átélt traumákra van utalva.

Ilyen trauma volt Európa történetében a második világháború, majd – sokkal kisebb, de mégis érezhető mértékben – a hidegháború. Azon generációk, akik átélték ezeket az eseményeket, nem racionális belátás, hanem elementáris erejű traumatikus tapasztalatok következtében köteleződtek el a társadalmi erőszakkal szemben.

A második világháborút és a hidegháború feszültebb szakaszát megélő polgárok népességen belüli aránya ugyanakkor fokozatosan csökken. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebben vannak, akik emlékeznek arra, mivel jár, ha társadalmi szinten nem tárgyalással, hanem erőszakkal rendezzük konfliktusainkat. Ezek az emlékek ugyanakkor nélkülözhetetlenek abból a szempontból, hogy ők szolgáltatnak – nem elvi, hanem kézzelfogható – okot a demokratikus alapértékek kiemelt védelmére. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ezek az emlékek szolgálnak illusztrációként annak demonstrálására, hogy mivel jár a demokrácia alternatívája, az erőszak.

Természetesen ezzel az európai államok is tisztában vannak, ezért tesznek a legkülönbözőbb módokon kísérletet az emlékek életben tartására. Ezt a célt szolgálja – ideális esetben – a történelemoktatás, a múzeumok, a nemzeti ünnepek. Felmerül ugyanakkor a kérdés: mennyire érhetik el ezek a médiumok céljukat? Mennyire alkalmas ma az iskola, a múzeumok és az ünnepek, hogy ilyen – mint látható, a demokrácia szempontjából fundamentális jelentőségű – feladatokat ellásson?

Egyfelől érvelhetünk a demokratikus többségre hivatkozva úgy, hogy feladatukat jól ellátják, hiszen a választók többsége kiemelten fontosnak tartja a demokratikus alapértékeket. Másfelől a radikalizmus terjedésére utalva érvelhetünk úgy, hogy azok az emlékezés társadalmi mechanizmusainak működési hiányosságait jelzik. Ezen a ponton különösen fontossá válik a kérdés, hogy kik azok, akik esetében e mechanizmusok nem érik el hatásukat, más szóval mely társadalmi csoportok maradnak ki ily módon a demokrácia értékeinek elsajátításából?

Ez az empirikus kérdés napjaink politikai szociológiájának egyik kulcsproblémája és egyúttal az Európai Unió országainak egyik legnagyobb kihívása, hiszen a radikális társadalmi csoportok esetleges növekedése a nemzeti és nemzetközi demokratikus berendezkedés alapjait ássa alá. Ezen a ponton megalapozott válaszra nem is vállalkozhatok, csupán egy, a válasz irányába mutató elméleti szempontot vetek fel.

Az iskolákban, múzeumokban, ünnepségeken átadott történelmi emlékezet szükségképpen egy virtuális valóság, amennyiben nem átélt, hanem elmesélt történeteken alapul. A virtuális valóságként adott ismeretek törékenyek. Csakis akkor lehetnek meggyőzőek, ha az átélt valóság legalábbis nem mond ellent nekik.

A történelmi traumákra való emlékezés jelentősége abban áll, hogy a társadalmi konfliktusok erőszak és kommunikáció útján történő rendezésének különbségeit – a megélt demokratikus valósággal való kontrasztban – felvillantja. Ennek a virtuális ismeretnek az átélt valóság akkor mond ellent, ha a hétköznapi és a történelmi tapasztalatok közti különbség nem érzékelhető. Vagyis ha a megélt valóság az erőszak mentén szerveződik.

Ehhez hasonló belátást különböző formában sokan megfogalmaztak. Akár a radikalizálódás és a gazdasági recesszió, akár a tekintélyelvűség és az autoriter családmodell közti jól ismert összefüggésekre gondolunk, mindkét esetben a megélt valóságban megjelenő erőszak mozzanatát találjuk. Az erőszakot általánosan az elismerés különböző formáinak megvonásaként értelmezhetjük. Ebbe egyaránt beletartozik a fizikai erőszak, a jogi elismerés megvonása, az elvégzett munka megbecsülésének és a szolidaritásnak a hiánya.

Ezek a tapasztalatok különböző formában mind azt fejezik ki, hogy a megélt valóság az erőszakon alapul, ennek megfelelően lényegileg nem különbözik a – kontrasztot képezni és ezáltal a demokratikus elveket alátámasztani hivatott – iskolában, múzeumokban és ünnepségeken megismert virtuális emlékektől.

Ez az összefüggés tárja fel a radikalizmus társadalmi újratermelődésének kevésbé magától értetődő előfeltételeit. Amennyiben különböző csoportok számára az a társadalmi valóság, hogy az őket érintő konfliktusok erőszak formájában oldódnak meg – még ha ez az erőszak olyan áttételes is, mint a jogi el nem ismerés vagy az elvégzett munka meg nem becsülése –, úgy számukra aligha fognak sokat jelenteni a demokratikus értékek. Azok puszta illúziók lesznek. Mesék egy másik világból.

Ez az összefüggés segít a demokratikus többség felelősségének megértéséhez is. A mindenkori radikálisokról könnyű a morális felsőbbrendűség pozíciójából letekinteni. Hiszen – ahogy azt a különböző, elismerésmegvonásból kinőtt polgárjogi mozgalmak bizonyítják – a sérelmekre korántsem mindenki reagál antidemokratikus úton. Ám anélkül, hogy felelősségüket elvitatnánk, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy ezek az emberek is erőszak áldozatai. Még ha ez az erőszak nem is ölt minden esetben olyan nyilvánvaló, nyers formát, mint amit ők maguk propagálnak. Ezért a kérdés az: a demokratikus többség mindent megtesz-e azért, hogy a különböző elismerési dimenziók mentén azonosítható erőszakot megelőzze vagy visszaszorítsa? Mindent megteszünk-e a jogi elismerésért, a méltányosságért, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért?

Ahogy a radikális pártok népszerűségének növekedése mutatja, a megélt erőszak nem tartható a társadalomtól hermetikusan elzárt ketrecben. Szükségszerűen közös ügy, itthon és Európában egyaránt.