A rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika egyik fő jellemzője az elköteleződésre való képtelenség: néhány éves távon mindig komoly reformokat terveztek, amelyeket a határidő közeledtével átütemeztek néhány esztendővel. Ez a gazdaságpolitika minden szintjén igaz volt. A Malév – és sok más állami vállalat – nyereségessé válása mindig két év múlva volt várható. A különféle árak piacivá tételére szintén hasonló határidőket szabott magának a hatalmon lévő kormányzat. A makropolitikában is mindig egy-két évet kellett várni a költségvetési hiány lefaragásáig – amely jelenséget a közgazdászok az alkoholizmustól az inkontinenciáig sok mindenhez hasonlították. Természetéből fakadóan az eurócsatlakozás nagyjából a 90-es évek közepe óta mindig négy-öt évnyire van előttünk.

A fő probléma természetesen az, hogy a fenti célok többségéhez nem kerültünk közelebb. Most azonban nem ezekről írok, hanem arról, hogy az elkötelezettségi probléma – vagyis a célok meghirdetése és be nem tartása – önmagában is komoly költséget jelent.

Ennek megvilágításához érdemes úgy elképzelni a kormány iránti – vagy bármilyen más – bizalmat, mint egy állandóan változó tőkét. A tőke mindig nő, ha úgy viselkedik a kormányzat, hogy visszaigazolja a bizalmat, ellenkező esetben viszont radikálisan visszaesik. A dolog racionális is: ha nagyobb a bizalom mértéke, akkor „többe kerül” a kormánynak megszegni a szavát, mert elveszíti a lassan kiépített bizalmi tőkét. A bizalmi tőke elvesztése nemcsak azért zavaró, mert emiatt kevesebben szavaznak majd a kormányra, hanem azért is, mert ha a gazdasági szereplők nem hiszik el a kormány ígéreteit, akkor a bejelentések nem érik el a kívánt hatást. A bizalom kialakulása tehát önmagát erősítő folyamat.

Mindebből logikusan következik, hogy a kormánynak olyan ígéreteket érdemes megfogalmaznia, amelyeket később betart. A kormány azonban – a testmozgást elhanyagolókhoz, a lusta egyetemistákhoz vagy az italozókhoz hasonlóan – azt is felismerheti, hogy az ambiciózus ígéretekkel hosszabb távon hasznos dolgok mellett kötelezheti el magát. Ilyenkor ugyanis a határidő közeledtével – feltéve hogy elég nagy bizalmi tőkét kockáztat – többet tesz majd a kitűzött cél eléréséért. Az ilyen ígéretek tehát segíthetnek, ha a kormány felismeri, hogy saját hosszú távú érdeke bizonyos népszerűtlen intézkedések meghozatala. Ez azért fontos, mert rövid távon sok mindenki, így a kormány is hajlamos a könnyebb ellenállás felé elmozdulni. Például hosszú távon jó lenne, ha sok befektető érkezne az országba, de rövid távon népszerűbb kisajátítani eszközeiket. Vagy hosszú távon jó lenne bevezetni az eurót, de rövid távon kellemesebb nagyobb deficit árán megemelni a nyugdíjakat.

A középtávra vonatkozó ambiciózus ígéretek elvben jól szolgálhatják a rövid távú kísértéseknek való ellenállást. Ha azonban túlságosan alacsony a bizalmi tőke, vagy a gazdaságpolitikai döntéshozók – kapkodás vagy érdekkonfliktusok miatt – nem veszik figyelembe a probléma szerkezetét, mert csak rövid távon gondolkoznak, akkor állandóan megszegett ígéretek, alacsony bizalom, magas finanszírozási költségek és alacsony beruházások jelennek meg. És ez persze az elmúlt évtized magyar gazdaságpolitikája dióhéjban.

A tavaszi választáskor nagyon sok elemző és befektető kifejezte, hogy bízik az új kormányban. A várakozásnak ésszerű okai voltak. Joggal lehetett arra számítani, hogy a kormány sokáig hatalmon marad, és reménytelinek tűnt az is, hogy cselekvéseit nem belső csatározások fogják meghatározni. A hosszabb időhorizont és a viszonylag magas bizalmi tőke tehát amellett szólt, hogy a kormány átgondolt ígéreteket fogalmaz majd meg, és azokat betartva tovább építi a különböző érdekeltekkel szembeni bizalmi tőkéjét.

Megszűnt-e az új kormánnyal a hazát évtizedek óta sújtó elköteleződési probléma? Sajnos sok tekintetben nem. Erre a leglátványosabb példa a válságadó meghosszabbítása 2014-ig, három héttel azután, hogy bejelentették: csak 2012-ig lesznek érvényben. Annak, hogy a miniszterelnök nem mondta meg a valóságot három héttel korábban, nem nagyon látható más következménye, mint a bizalom csökkenése. Az ilyen ügyek mellett a gazdaságpolitika fő vonalaival kapcsolatban is súlyos hitelességi problémák vannak. A meghirdetett adórendszer mértékadó elemzések szerint nem tartható fenn, ezért a kormánynak néhány éven belül jelentősen emelni kell az adókat. A gazdasági minisztérium olyan makropályát rajzolt fel, amelyben a foglalkoztatás növekedése gyakorlatilag példa nélküli a világtörténelemben, és amelyben a jelentős adócsökkentés ellenére emelkednek a személyijövedelemadó-bevételek. Ezért sok befektető nem fogja elhinni, hogy a deficit és az adók a kormány ígéretének megfelelően alakulnak majd, és ennek megfelelően hozza meg döntéseit: mondjuk olyan befektetési célpontot választ, ahol kisebbek az elköteleződési problémák.

Bizonyos elköteleződési problémákra léteznek intézményi megoldások is. Erre a legjobb példa a jegybank. Ha nem lenne független jegybank, akkor az infláció alakulása ugyanazoknak a folyamatoknak esne áldozatul, mint a költségvetési egyensúly, mert az infláció felgyorsításával extra költségvetési bevételek zsebelhetők be. Ezért ha a jegybanknak nem az infláció alacsonyan tartása a legfőbb célja, akkor a gazdasági szereplők nem hiszik el a meghirdetett inflációs célt, és gyorsan növelik az árakat és a béreket. Mivel az infláció elsősorban a várakozásoktól függ, alacsony hitelességű jegybank mellett sokkal nehezebb fenntartani az árstabilitást; vagyis ha egy fenntarthatatlan költségvetési politikát folytató kormány kezébe kerül a jegybank, akkor gyorsan felszökik az infláció is.

Látva a költségvetéssel kapcsolatos elköteleződési probléma súlyosságát és a jegybank sikerét az infláció leszorításában, az előző kormány – több más országhoz hasonlóan – létrehozta a Költségvetési Tanácsot. Ha a kormány rövid távú nyereség céljából megpróbál többet költeni, mint amit a hosszú távú szempontokat figyelembe vevő költségvetési szabályrendszer előír, akkor ezt a Költségvetési Tanács elvileg megakadályozza. Más kérdés, hogy mennyire vannak erre hatásos eszközei, különösen ha a kormány bármikor megváltoztathatja a költségvetési szabályrendszert. Elképzelhető, hogy a magyar költségvetéssel kapcsolatos elköteleződési probléma olyan súlyos, hogy az Európai Unió jelentheti az egyetlen valamennyire is hatékony intézményi garanciát.

Úgy tűnik, az ország új vezetése – az előző kormánnyal ellentétben – a költségvetési elköteleződési nehézségek csökkentésére nem tartja jó eszköznek a Költségvetési Tanácsot, és a tervek szerint leépíti. Vagy egyenesen az elköteleződési probléma tagadásáról van szó? Az szintén a fiskális alkoholizmus egyik tünete. De hát hányan járunk hasonló cipőben? Jobban belegondolva, engem is rendkívül idegesít, hogy szinte szemrehányóan néz rám a sarokból a kondibérletem: ideje széttépni és kidobni!