A második Orbán-kormány jelentősen átalakítja az adórendszert. Három év alatt bevezeti az egykulcsos, 16 százalékos jövedelemadót, mellyel több szomszédos országot követ. (Bár a családi adókedvezmény bevezetése miatt helyesebb lenne kvázi egykulcsos adóról beszélni.) A kormánytöbbség egyenesen alkotmányba foglalta az új adórendszer védelmét, hogy a belátható jövőben az egykulcsos szja olyan magától értetődő legyen, mint az emberi méltósághoz vagy a gyülekezéshez való jog.

A kormány az egykulcsos családi adórendszert forradalmi áttörésnek tartja, mely komolyan javíthat az ország versenyképességén, és megállíthatja a népességfogyást. Bár az elmúlt egy évben nem telt el hét, hogy a miniszterelnök vagy a kormány valamely gazdaságpolitikusa ne értekezett volna a munka, a „dolgozó ember” mibenlétéről, ez idáig rejtve maradt, hogy pontosan hogyan is illeszkedik az egykulcsos adó ehhez a munkafelfogáshoz. Nemrég azonban egy, Matolcsy Györggyel készült interjúból ezt is megtudhattuk.

A nemzetgazdasági minisztert arról kérdezték, miért tartja sikernek az egykulcsos adót. Matolcsy szerint ennek három oka is van: „Az egyik, hogy sikerült szakítani az irigységre épülő gondolkodásmóddal. Ez azt mondta, minél többet keres valaki, aránytalanul kell több adót fizetnie azért, mert ... és itt hosszú sor következett, mögötte az irigységgel. Másrészt sikerült kettéválasztani a szakmai hatékonysági elvet és a szociálpolitikai elvet a gazdaságpolitikában. Az egykulcsos, arányos adónak az adórendszer hatékonyságát kell ösztönözni. A harmadik a 16 százalék. Minden idők legalacsonyabb személyijövedelemadó-kulcsa. Ez három olyan elem, ami miatt szerintem ez óriási siker.”

A kormány gazdasági főideológusa szerint tehát az adófizetők legalapvetőbb motivációja az irigység, a többkulcsos progresszív jövedelemadó-rendszer pedig tulajdonképpen ennek az irigységnek enged szabad utat. Nem vitás, hogy a miniszter adófizetőkről kialakított emberképe egyenesen lesújtó. De vajon tényleg el kell fogadnunk ezt a lesújtó emberképet, vagy Matolcsy érti félre az adórendszert és az adózók lelkivilágát? Véleményem szerint több indok is azt támasztja alá, hogy az utóbbiról van szó.

Matolcsy érvelésének első komoly hibája, hogy a morális megfontolásokat félretéve csak hatékonysági szempontokat kíván foganatosítani az adózásban. Az adórendszer hatékonyságára fókuszáló gazdasági jellegű magyarázatokat azonban megelőzik azok a morális érvek, melyeken az egész adórendszer nyugszik. Csupán „szakmai hatékonysági” elvek alapján nem lehet egy adórendszert megítélni, hiszen senki számára nem lenne elfogadható egy olyan, hatékony adóztatási forma, amely katasztrofális társadalmi következményekkel jár. A miniszter persze érvelhetne azzal, hogy a gazdasági hatékonyságot ösztönző egykulcsos adórendszerből több bevétel folyik be az államkasszába, és így a kevésbé jómódúak is jobban járnak majd. Még ha valóban is ez az optimista verzió érvényesülne, és több bevétele lenne a büdzsének, a kormány intézkedései akkor sem mutatnak elhivatottságot a szociális juttatások megemelésére, a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatás és az egészségügy fejlesztésére.

Az szja-rendszert tehát önmagában lehetetlen megítélni, csak akkor tudjuk eldönteni, hogy megfelelő-e, ha a hatékonysági szempontokat együtt vizsgáljuk a társadalmi szempontokkal, ehhez viszont a teljes közteher-viselési és újraelosztó rendszert kell szemügyre vennünk (beleértve a jogrendszert is). Ráadásul az szja az adórendszernek csak az egyik eleme, és többek között azért szólnak erős érvek a progresszivitása mellett, mert az áfa és a többi, fogyasztást terhelő adó erősen degresszív, ezért az egykulcsos szja-val az egész adórendszer is degresszívvé válik.

Matolcsy másik félreértése pedig éppen az állami újraelosztó szerep figyelmen kívül hagyásából ered. A New York University két professzora, Liam Murphy és Thomas Nagel „hétköznapi libertarianizmusnak” nevezi azt a hibás hozzáállást, mely az állami újraelosztást teljesen figyelmen kívül hagyva valamiféle szükséges rossznak tartja az adórendszert. Az emberek ugyanis hajlamosak úgy tekinteni adózás előtti jövedelmükre, mint ami teljes egészében őket illeti, az állam pedig az adóztatás útján, amolyan betolakodóként, ráteszi erre a kezét – azaz a legtöbb ember adózás előtti jövedelmét mindenféle kötelezettségtől mentesnek hiszi, nem gondolva például az adójáért cserébe kapott állami szolgáltatásokra, kedvezményekre.

Ez azonban tévedés: a magántulajdont számos egyéb, az igazságossággal összefüggő megfontolás is korlátozhatja – a modern piacgazdaságokban az adófizető teljes jövedelméből levont adó tartja fenn azokat az intézményeket (jogrendszer, igazságszolgáltatás, oktatás stb.), melyek a gazdaság szabad működését biztosítják. Ezért rendkívül zavarba ejtő, hogy Matolcsy érvelésében teljesen háttérbe szorul az állam újraelosztó szerepe az adózás terén. Így viszont nem marad más, mint a piac tökéletességébe vetett hit: a bruttó jövedelem egy minden szempontból igazságos mechanizmus végeredménye, így már csak annyi az állam teendője, hogy a különböző mértékű jövedelmekből egységesen levon egy fix százalékot. Érdemes lenne egy bruttó százhúszezer forintot kereső kezdő orvost megkérdezni, mennyire ért egyet ezzel a felfogással.

Matolcsy véleményének azonban mégsem ez a legmegrázóbb része, hanem az irigység, mint a kevésbé tehetős adófizetők legfőbb motivációja. Ez a feltételezés ráadásul nemcsak bizarr, de két okból sem helytálló. Először is az adózók nem egymás jövedelméről vitatkoznak, hanem mint már említettem, egy komplex közteher-viselési rendszerről. Ezért hogy mekkora adókulcsot tartanak elfogadhatónak az adófizetők, az attól is függ, hogy a befizetett adóforintjaikért mit nyújt cserébe az állam. Ha jó minőségű közszolgáltatásokat (egészségügy, oktatás, vasút), akkor a jómódú adófizető megkapja a megfelelő ellenszolgáltatást a többletadójáért (nem beszélve arról, hogy általában a gazdagabbak nagyobb mértékben részesülnek a közjószágokból). Az adózás ezen aspektusát nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A másik ok, ami miatt nem helytálló Matolcsy irigység-hipotézise, egy közismert közgazdaságtani törvényszerűségből, a csökkenő határhaszon elvéből ered. Demján Sándor számára nem okoz érezhető különbséget, ha hárommillió forint feletti éves jövedelme nem 16 százalékkal, hanem 36 százalékkal adózik, de egy évi ötmillió forintot kereső ügyvéd számára ez már nagyon is érezhető. Ezért az ügyvéd nyugodtan lehet annak a híve, hogy a jövedelem arányos adózása helyett az adófizetők lehetőségükhöz mérten egyenlő arányban járuljanak hozzá a közkiadásokhoz, azaz minden adózó körülbelül ugyanakkora áldozatot hozzon meg az állami feladatok finanszírozásáért. Így például ha az építési vállalkozónak 20 milliárd forint az éves jövedelme, akkor a csökkenő határhaszon elvének értelmében a jövedelme utolsó egymillió forintjának a „hasznossága” szinte elenyésző az ügyvéd jövedelmének utolsó egymilliójához képest – és itt jöhet be a képbe a progresszív adókulcsok alkalmazása, mint kísérlet arra, hogy mindenki körülbelül azonos mértékű „valós” áldozatot vállaljon.

Persze ez rögtön maga után vonja azt a kritikát, hogy a valóságban lehetetlen tökéletesen megvalósítani ezt az elképzelést, hiszen nem rendelkezünk pontos ismeretekkel arról, hogy a határhasznosság milyen meredeken esik különböző személyek esetében. Erre egyrészt megfelelő válasz lehet Amartya Sen ismert mondása, miszerint „jobb, ha körülbelül igazunk van, mint ha halálpontosan tévedünk”, azaz egy bizonyos jövedelemhatár felett alkalmazott magasabb adókulcs ha nem is tökéletes eszköz, de fontos lépés lehet a helyes irányba. Másrészt e gondolatmenet csak azt kívánja bemutatni, hogy Matolcsy állításával szemben igenis elképzelhető a progresszív jövedelemadózást támogató olyan álláspont, mely morális érveken nyugszik, nem pedig a puszta önzésen.

Ráadásul az sem világos, hogy ha Matolcsy szerint az adózásban az egyének között vertikálisan (azaz eltérő jövedelemszint esetében) nincs különbség, akkor horizontálisan (azonos jövedelemszintnél) miért lehetséges bármiféle különbségtétel – miképp tudná tehát a miniszter indokolni a családi adókedvezmények bevezetését? Nyilatkozatából kiindulva felvetődik a kérdés, hogy ha a gyereket nevelők nem irigységből kérnek családi adókedvezményt, akkor a szerény jövedelmű adózókat miért ez a motiváció hajtja a progresszív adórendszer felé.
Ez az ellentmondás akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha szemügyre vesszük az előbbi két csoport közös halmazát (a szerény jövedelmű családos adózókat). Matolcsy szerint ha az adott család egyszerre híve a családi adózásnak és a progresszív jövedelemadónak, akkor az utóbbi mögötti motiváció egyértelműen az irigység, az előbbi mögött viszont valami más, feltehetően jóindulatú késztetés áll.

A miniszter diagnózisa tehát több szempontból sem állja meg a helyét. Azonban bármilyen hajmeresztő is, Matolcsy nyilatkozata jól illeszkedik abba a felfogásba, melyet a kormány az elmúlt egy évben a munkáról és a közteherviselésről vallott. Sehogy sem illik viszont egy olyan társadalom önképébe, mely tagjairól nem a legrosszabbat tételezi fel.