A húszéves Matthew Snyder tizedes egy igazolatlan háború értelmetlen áldozatává vált Irakban. A háború okait, következményeit ki-ki a maga módján értelmezi. A háborús kudarcnak létezik egy meghökkentő magyarázata: a Westboro baptista egyház szerint Amerika bukásra van ítélve addig, amíg tolerálja a homoszexualitást és az ezzel összekapcsolódó római katolikus egyházat a maga pedofilbotrányaival együtt. A kevés tagot számláló Westboro egyház sajátos véleményének Snyder tizedes temetése napján, a szertartás helyétől háromszáz méterre megtartott gyűlésen adott hangot. A megjelent maroknyi tüntető gyűlöletes tartalmakban gazdag táblákon egyértelműen ok-okozati összefüggésbe hozta Amerika „morális bűneit” és az amerikai életeket követelő háborút. A vallási közösség nem először tartott ilyen megmozdulást, hívei rendszeresen katonák temetésén szerveznek háború- és bűnellenes tüntetést – gyér érdeklődés mellett.

A tizedes édesapja hetekkel a temetést követően, a televízióból értesült a tüntetésről. A hír természetesen mélyen megrázta a gyászoló apát, aki kártérítési pert indított az egyház tagjai ellen. Matthew Snyder édesapja keresetében a magánéletében okozott sérelem jóvátételét kérte.

A bíróságnak a jogvitában egyfelől tehát a gyászoló apa érzelmeibe belegázolók által okozott kárt, másfelől a tüntetők gyülekezési alapjogát kellett mérlegre tennie. A dilemma elsőre feloldhatatlannak tűnik: jóérzésű ember nem helyezi előrébb vallási fanatikusok gondolatainak hirdetését egy, az élete legféltettebb kincsét elvesztő szülő érzelmeinél.

A jól működő alkotmányos demokráciák sem teszik ezt. A bíróságok a jogok mibenlétére és egymás melletti érvényesülésére keresik a választ. Nem kádiszerűen döntenek az egyik oldal iránti szimpátia (vagy megvetés) alapján, hanem a jogokat egymásra való tekintettel értelmezik és alkalmazzák a konkrét esetekben. Kétségtelen, hogy ez a nehezebb út. Könnyebb ugyanis szubjektív erkölcsi intuícióktól vezérelve állást foglalni az egyik oldal mellett, és közben azt bizonygatni, hogy a konkuráló jogok közül igazságosan választó döntés született. Ilyenkor rendszerint az egyéni (elő)ítélet kerekedik felül, és nem a jogok valódi tartalmáról kapunk képet.

A jó bíró alaposan elemzi az elékerülő eset tényeit, és komolyan veszi mindenki igazolható jogosultságát. Ennek a kihívásnak tett eleget az amerikai legfelső bíróság, amikor jogszerűnek ítélte a tüntetők első alkotmánykiegészítésben garantált szabadságjog-gyakorlását. A Snyder v. Phelps döntés jó példa arra, hogy alapos tényfeltárással, morálisan igazolt szilárd elvek alkalmazásával bonyolult esetek is megnyugtatóan rendezhetők.

Az első kérdés, amire a bíráknak választ kellett adniuk, hogy a demonstrálók megzavarták-e a gyászszertartást. A hat tüntető a temetőtől háromszáz méterre állt, az előre bejelentett helyszínen. A gyülekezés – a transzparensek kifeszítése és a vélemények hangoztatása – végig békés volt, s a gyászszertartás kezdete előtt véget ért. De vajon a szerettük temetésére érezőknek végig kellett-e hallgatniuk a súlyos fájdalmakat okozó szavakat? Ez fontos kérdés, mert senkinek nincs joga arra, hogy a célba vett személyt beszéde meghallgatására kényszerítse. Az amerikai joggyakorlat „foglyul ejtett közönségnek” nevezi az ilyen, mások szabadságába gázoló gyülekezéseket. (A magyar alkotmánybírósági gyakorlatban is megjelent ez a doktrína, de úgy tűnik, azt a hazai rendőrség képtelen alkalmazni, helyrehozhatatlan sérelmet okozva ezzel roma polgártársaink sorának – legutóbb például Gyöngyöspatán.) Az amerikai esetben nem volt szó arról, hogy a temetésre érkezők kényszerű hallgatósággá váltak volna: az elhunyt rokonai csak hetekkel később, a tévéből és a világhálóról szereztek tudomást a tüntetésről.

Az igazán nehéz kérdés azonban az, hogyan értékelhetőek a gyászoló szülők számára kétségtelenül sértő szavak. Az „Isten utálja az amerikai katonákat”, „A katonák jogosan halnak meg” táblák nemcsak ízléstelenek, de súlyos lelki fájdalmat is okoznak. Mindazonáltal azt is látni kell, hogy ezekkel a transzparensekkel a westboróiak Amerika egyik legsürgetőbb közügyét érintő vitában foglaltak állást. A háborúellenes tüntetések lényegi üzenete a háborúk értelmetlensége. Azt állítani, hogy valakinek a fia értelmetlenül (és például nem a hazáért, hősként) halt meg, önmagában is fájdalmat okozhat a gyermekét elvesztő szülőnek. A politikai véleménynyilvánítás gyakran eredményezhet sértést, bántást. Ettől azonban egy alkotmányos demokrácia nem választhatja azt az utat, hogy pusztán egyéni sérelem alapján fojtja el az emberi véleménynyilvánítást.

Igen ám, de a szabad véleménynyilvánítás joga sem igazolhatja a polgárok közvetlen, célzatos zaklatását. A Snyder-ügy központi kérdése az volt, hogyan értékeli ezt a John Roberts vezette bíróság. Az eset körülményei azt mutatták, hogy a tüntetők általánosságban adtak hangot erkölcsi elítélésüknek, nem konkrétan Snyder tizedes ellen szövetkeztek, az ő nevét nem is említették. Az elhunytat személyében gyalázó szövegek nem hangzottak el. A tüntetést persze nem véletlenül rendezték a temetés napján és helyszínén: a westboróiak a háború okairól és annak vélt következményeiről papolnak fáradhatatlanul, az elhunyt katonák állnak ügyük középpontjában. Egy kivételével a kilenc bíró úgy értékelte a tüntetést, hogy az ott elhangzottak célja nem egy kiszemelt egyén célzatos zargatása volt. A gyászoló apa fájdalma és felzaklatottsága érthető, és számos esetben a jognak is értékelnie kell ezt az igényt – a fenti okok miatt azonban a Snyder-ügy nem ilyen volt.

A Roberts főbíró által jegyzett ítéletnek van még egy fontos jogi tanulsága: az alapjogokat komolyan vevő államban egy kártérítési keresettel utólag, közvetve sem lehet a tüntetők szabadságjogát korlátozni. A jogági különállás hazai elméleti hókuszpókusza, miszerint a jogszerűen lezajló tüntetés (alkotmányjogi ügy) és a gyülekezési jogra elrettentő hatást gyakorló kártérítés (polgári jogi ügy) elválasztható, Amerikában fel sem merül.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a közös véleménynyilvánítás akkor működik valódi alapjogként, ha az mindenkit megillet, a hangoztatott vélemény értékességére való tekintet nélkül. A westborói fanatikusok intoleráns és homofób állításai nem azért érdemelnek védelmet, mert igazuk valószínűnek tűnik. A közügyekről folyó szabad vita azonban csak akkor képzelhető el, ha a vita nem szűkül le a szalonképesnek tartott véleményekre. S ami még ennél is fontosabb: csak az a politikai közösség kezeli egyenlőként tagjait, amely mindenki számára egyformán garantálja a szólás szabadságát.

Kétes és önkényes kimenetelű bírói vállalkozás a véleményeket egyéni sérelemteszt alapján osztályozni: ez biztosan nem vezet az egyenlő jogokat tiszteletben tartó, sokszínű közvitához. A Snyder-döntés – és egyúttal ez az írás – egy fontos összegző gondolattal zárul: „A szólásnak hatalma van. Az embereket cselekvésre ösztönözheti, öröm- vagy bánatkönnyeket fakaszthat, és – ahogyan a mostani ügyben történt – komoly fájdalmat okozhat. E fájdalomra, tekintettel az ügy tényeire, nem reagálhatunk a beszélő megbüntetésével. A mi nemzetünk egy másik utat választott – a közvitában elhangzó, mégoly fájdalmas beszédek védelmét azért, hogy biztosak lehessünk abban, nem fojtjuk el a közügyekben folyó vitát.”