Alkotmányos rendszerünk átalakításának alapvető eleme a választójog reformja. Két csapásirány látszik: a határon túli magyarok és a gyermekek (illetve a gyermekes családok) szavazati jogának biztosítása (bővítése). Az előbbi kérdésben nem érveket hallunk, a kormánypárt vezetői pusztán deklarálták akaratukat. Ezzel szemben a gyermekszavazatok ügyében heves vita bontakozott ki. Alkotmányjogi szakértő állt ki a családi extra szavazati jog mellett, míg komoly cikk, ironikus publicisztika és külföldi blogbejegyzés mutatta ki annak tarthatatlanságát. Ez az írás azzal kíván hozzájárulni a diskurzushoz, hogy összefoglalja azokat az irányadó elveket, amelyeket nem lehet megkerülni jogászi trükkökkel. Az elvekből egészen más irányú változtatások következnek, mint amiket az új alkotmány formálói propagálnak.
A jelenlegi alkotmány a magyarországi lakóhellyel rendelkező nagykorú magyar állampolgároknak biztosít választójogot az országgyűlési képviselő-választásokon. Ez a szabály a népszuverenitás elvén alapul, amely szerint akkor legitim az állami szervek működése, ha a kormányzásra a kormányzottak adnak felhatalmazást. Vagyis aki az országlakosoknak szabályokat vagy utasításokat ad, annak – közvetve vagy közvetlenül – tőlük kell kapnia a megbízást. Amikor országgyűlési képviselőket választunk, akkor a szuverén nép tagjaiként megbízást adunk a hatalomgyakorlásra. A „mi” ebben az esetben a politikai közösség döntésképes tagjait jelenti, vagyis azokat, akik az országban élnek, és akiket a szabályok köteleznek.
A legitim hatalomgyakorlás további feltétele, hogy a lakosok egyetlen csoportja sem fosztható meg önkényesen a választásokon való részvétel jogától. Az általános választójog elve azt követeli, hogy etnikai hovatartozásra, nemre, műveltségre, vagyoni vagy családi helyzetre tekintet nélkül mindenki választhasson. Az esetleges kizárásokhoz rendkívül erős indokok kellenek. A magyar alkotmány szerint a kiskorúakon túl nincs választójoguk azoknak, akiket a bíróság gondnokság alá helyezett, szabadságvesztésre ítélt, intézeti kényszergyógykezelésre kötelezett, vagy eltiltott a közügyek gyakorlásától. Mindezek az általános választójog elve alóli, magyarázatra szoruló kivételek a magyar rendszerben.
A harmadik feltétel, hogy a választójog legyen egyenlő, vagyis „egy ember – egy szavazat”. Ahogy William Brennan amerikai főbíró és a magyar Alkotmánybíróság egybehangzóan megfogalmazta, ez „valósítja meg az önkormányzást, a minden polgár méltóságából fakadó egyenlő részvételt a demokratikus eljárásokban”. A magyar alkotmányos szisztémában az egyenlő részvételi elv csorbítatlanul érvényesül, hiszen nincsenek kevesebbet vagy többet érő szavazatok, minden választópolgár egy és csakis egy szavazatot adhat le.
Egyetlen intézményi struktúra sem képes maradéktalanul megfelelni az absztrakt elveknek, a hazai is csak közelít az ideálishoz. A kérdés az, hogy a változtatási ötletek csökkentik vagy növelik-e ezt a képzeletbeli távolságot. A határon túli magyarok szavazati jogának megadása elvi szempontból egyszerű eset: a népszuverenitás súlyos sérelmét okozza. Olyan személyek százezrei döntenének az alkotmányos képviseletről, akik nem tagjai a politikai és gazdasági közösségnek, vagyis akik nem címzettjei a törvényi kötelezettségeknek. Ez a „nép” alkotmányos fogalmának felülírása volna. Bár nem elhanyagolhatóak, az elvi kifogásokhoz képest mégis másodrangúak a szavazati jog kiterjesztésének gyakorlati nehézségei és a várható nemzetközi politikai konfliktusok.
Az extra gyermekszavazatok dilemmája két irányból közelíthető meg. Ha az újszülöttek, a csecsemők és a tizennyolc év alatti gyermekek szavazati jogát akarják biztosítani, akkor az általános választójog elve a mértékadó. Igaz-e, hogy ők eddig azért nem szavazhattak, mert az állam alacsonyabb rendű lénynek tekintette őket (hasonlóan az egykori rasszista és szexista kizárásokhoz)? Igaz-e, hogy a születéssel olyan döntési képesség is együtt jár, amely lehetővé teszi a politikai alternatívák felismerését, a választást és a választás kinyilvánítását? Álkérdések ezek, hiszen csak nemleges válasz adható rájuk, ezért a dilemma sem valódi. A változtatás támogatói nem a gyermekek jogait akarják bővíteni a szavazati jog kiterjesztésével. Ezt támasztja alá az is, hogy a kormánytöbbség az oktatásban, az egészségügyben és az élet más színterein a bővítés helyett inkább csökkenti a kiskorúak döntésképességének megfelelő szabad választás lehetőségét.
A választójog kibővítése a szülők, a gyermekes családok preferálását szolgálná. De ha egy percre el is fogadjuk azt az abszurd hipotézist, hogy így növelhető a születésszám, marad a kérdés: szabad-e családpolitikai vagy demográfiai célból különbséget tenni a választópolgárok között? Az egyenlő választójog elvének ismeretében ez is álkérdés. A választópolgároknak kijáró egyenlő tisztelet és elismerés elvébe ütközne, ha az állam hasznosság alapján rangsorolná az embereket. Míg az anyagi források elosztásánál sok esetben indokolt lehet családpolitikai kedvezményeket biztosítani, addig ez megengedhetetlen az alapvető politikai jogok elosztásakor. Tehát akárhogy csűrik-csavarják, a családi extra szavazati jog sehogy sem fér össze az általános és egyenlő választójoggal.
Más kérdés a tinédzserek szavazati joga, amiről viszont alig esik szó. Ahogy említettem, ma nálunk – a demokratikus államok túlnyomó többségével megegyezően – tizennyolc év a korhatár. Legitim kérdés, hogy indokolt-e valamivel lejjebb vinni a limitet (a kevés példa egyike Ausztria, ahol tizenhat év a korhatár). Nehézkes évben meghatározni, hogy mikor éri el a döntésképesség érése azt a szintet, amikor már autonóm választásról beszélhetünk. (A büntetőjogi felelősség a magyar jog szerint tizennégy éves korban kezdődik.) Az elvi mérlegeléshez azonban az is hozzátartozik, hogy a képviseleti demokrácia társadalmi támogatottságának megőrzéséhez elengedhetetlen az újabb generációk mielőbbi bevonása. Ezért a korhatár leszállítása melletti érv, hogy így az ifjabbak is a politikai közösség egyenlő jogú részeseinek érezhetik magukat. A mérleg másik serpenyőjében szintén súlyos érvek vagy inkább dilemmák vannak: ahogy csökken a döntési korhatár, úgy nő a szülői befolyásolás veszélye, ami a szabad döntés ellen hat. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ha a forrófejű tinédzserek nagyobb számban hívei a szélsőséges politikai eszméknek, akkor a szavazati jog kiterjesztése nem a demokrácia megerősödéséhez vezet el. Tehát a tizenhat–tizennyolc évesek szavazati joga más eset, mint a csecsemőké és kisgyermekeké, mert nehezebb egzakt évszámokban leírható következtetéseket kiolvasni az elvekből.
Végül létezik egy esetcsoportja a választójognak, amelyben biztosan reformra szorul a magyar alkotmányos szabályozás. Ez a gondnokoltak köre, vagyis azoké a személyeké, akiket a bíróság korlátozottan vagy teljesen cselekvőképtelennek nyilvánított. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010-ben Kiss Alajos ügyében kimondta, hogy Magyarország megsérti az általános választójog elvét, mert a kognitív képességek hiányára hivatkozva megengedhetetlenül széles körben, az egyéni mérlegelés lehetősége nélkül tagadja meg a választójogot a fogyatékosnak tekintett gondnokoltaktól. Külföldi példák és meggyőző érvek szólnak amellett, hogy ezt a kizárási okot teljesen el kell törölni, és minden felnőttnek biztosítani kell a részvétel lehetőségét a politikai képviselő-választásban. Akár a teljes, akár csak a részleges kiterjesztés melletti szempontokat fogadjuk el, egy biztos: létezik Magyarországon egy sok tízezres csoport, amelynek tagjait az alkotmány az egyenlő emberi méltóságot sértő módon kirekeszti a választójogból. Ám ők nem a csecsemők és a kisgyerekek, ahogy Szájer József állítja, hanem a kisebb-nagyobb fogyatékossággal élő, gondnokság alá helyezett felnőtt személyek.