Hívei számára a miniszterelnök olyan, mint egy mitológiai hős: egy szál magában küzd a múltból itt maradt erkölcsi szörnyekkel, megszorongatja a kiváltságosakat, tabukat dönt, és kalandjai során segít a bajbajutottaknak. Ha ebből a nézőpontból Orbán Herkulesnek látszik, akkor a parlament kormánypárti többségét fékező alkotmánybíráskodás a hidra, vagyis a sokfejű szörny, amely minden levágott feje helyére két újat növeszt.

A hadakozást sértegetéssel kezdte a kormányfő: „Az alkotmány egy technokrata szabályhalmaz”, amelyben nincs semmi tiszteletre méltó – mondta, majd egy másik alkalommal az Alkotmánybíróságot a BKV-hoz hasonlította, és arról beszélt, hogy a testület élén álló embertől nem várhat jobb munkát, mert „az elmúlt években szétment a keze alatt az, amit rábíztak”.

A szavakat tettek követték. A miniszterelnök két olyan személyt juttatott be az alkotmánybírák közé, akikről alappal feltételezte, hogy akaratának következetes képviselői lesznek. Mindketten a múlt rendszer káderei voltak, egy ideje azonban Orbán politikájához álltak igen közel: egyikük minisztere és bizalmas tanácsadója volt, másikuk pedig korábban alkotmánybíróként bizonyította, hogy a pártvezérnek kedves módon is tudja olvasni az alaptörvényt. Ám hiba csúszott a számításba. A választást kísérő kíméletlen szakmai és politikai támadások, személyes becsvágy és bizonyítási kényszer is magyarázhatja, hogy a két, bábfigurának tartott bíró első alkotmányjogi megnyilvánulásai nem tükrözik tisztán a kormány érdekeit. Abszurd volna olyan fordulatról beszélni, mint például a konzervatív Eisenhower elnök által jelölt Earl Warren főbíró esetében, aki alapjogvédő ítéletek sorával gyökeresen megváltoztatta az alkotmánybíráskodást az Egyesült Államokban. De azt a hazai gyakorlat is bizonyítja, hogy az érvelési kényszer, az alkotmányjogi nyelv és a precedensek alkalmazása, valamint a személyes motivációk olykor eltéríthetik a bírákat a számukra kijelölt pályáról. Vagyis a régi bírák lecserélése nem garantálja, hogy a megbízó érdekei maradéktalanul érvényesülnek a testületben.

A következő kézenfekvő csapásirány az alkotmány átírása. Orbán vezényszavára a kétharmados parlamenti többség hétről hétre módosítja az alkotmányszöveget, hogy a jog normatív akadályai nélkül valósíthassa meg politikai céljait. Vagyis nem a törvényhozást igazítják az alkotmányhoz, hanem az alkotmányt a törvényhozáshoz. Csakhogy az új paragrafusok ugyanúgy ki vannak téve az értelmezés törvényszerűségeinek és szeszélyének, mint a korábbiak. Emellett a jogállamiság és a demokrácia alkotmányos elvei hatályban maradtak, és azokat is figyelembe kell venni a döntéshozatalkor. (Ezt nevezik az alkotmány koherens értelmezésének.) Ebből következik, hogy azok a szabályok is korlátozzák a törvényhozókat, amelyeket épp a korábbiak alóli kivételként próbáltak beiktatni a szövegbe. A végkielégítések 98 százalékos különadójára utalva: az új törvénnyel szembeni alkotmányossági kifogások kivédése érdekében hiába került az alkotmányszövegbe, hogy az adóév elejétől speciális befizetési kötelezettséget lehet előírni közintézményektől kapott, jóerkölcsbe ütköző jövedelmekre. Értelmezés kérdése marad ugyanis, hogy az adószabálynak nevezett rendelkezés valójában nem büntetés-e, mi köze a jóerkölcshöz, alkalmazható-e visszamenőleges hatállyal, és így tovább. Tehát amíg vannak értelmező hatalommal rendelkező bírák, addig a kormányzat számára az értelmezésre szoruló szöveg nem lehet menlevél az alkotmányosság elvei alól. Ennek ékes bizonyítéka az Alkotmánybíróság határozata a különadóról.

Látva a kezdeti stratégia kudarcait, Orbán döntő csapásra szánta el magát: az alkotmány újabb módosításával visszametszené az Alkotmánybíróság hatásköreit, hogy a fontos pénzügyi, gazdasági és intézményi ügyekben ne lehessen felülbírálni és megsemmisíteni a törvényeket. Az alkotmányosság őrét azonban ilyen módon sem lehet kiiktatni. Ahogy értelmezésre szorulnak az alkotmány tartalmi rendelkezései, úgy a hatásköri korlátok terjedelme is mérlegelés és magyarázat függvénye.

Ez elmondható az elképzelhető legdurvább megoldásról, az elkülönült alkotmányos intézmény teljes ellehetetlenítéséről vagy felszámolásáról is. Megmaradnának ugyanis a bíróságok és más döntőfórumok, amelyek képesek újra életre kelteni a megszűntnek hitt jogi megoldásokat. A jogtörténet tele van a hatásköri önértelmezéssel saját hatáskörüket átformáló bíróságok példáival. Tulajdonképpen így jött létre maga az alkotmánybíráskodás. John Marshall, az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának főbírája 1803-ban egy békebíró kinevezése körüli politikai és perjogi küzdelemben kimondta: „az a törvény, amely ellentétes az alkotmánnyal, semmis”, és a bíróságnak hatalmában áll megállapítani az alkotmányellenes törvény semmisségét. Alighanem Franciaországtól Indiáig a legtöbb alkotmányértelmező bíróság történetében fellelhető olyan alapító döntés, amely mintegy statútumként rögzítette a bíróság hatásköri önértelmezését. Sőt az izraeli Legfelső Bíróság az alkotmánybíráskodás alapjául szolgáló alkotmányt is maga hozta létre az minősített többséget igénylő alaptörvények alkotmányi státuszának kinyilvánításával.

Tehát amíg egy ország nem válik diktatúrává, és vannak bíróságai, autonóm szellemiségű bírái, addig nem lehet kizárni, hogy a joggyakorlat a kormányzás és a törvényhozás korlátjaként alkalmazza az alkotmányt. Ha pedig minden veszni látszik, akkor nemzetközi bíróságok és hasonló fórumok képében újabb fejek bukkannak elő, és ugyanazt az alkotmányossági, alapjogi nyelvet folytatják, amelyet megpróbáltak eltüntetni.

Miért nem lehet sikeres a herkulesi Orbán az alkotmányvédelem hidrája ellen? Azért, mert a szerepek fordítottak. A modern alkotmányelméletben az alkotmányos ügyeket eldöntő ideális bírót nevezik Herkulesnek, aki demokratikus jogállami elvek és morális premisszák alapján hozza meg a többség zsarnokságát is megfékezni képes ítéleteit. Nem azt állítom, hogy a jelen és a jövő magyar bírái erkölcsi és kognitív bajnokok, hanem azt, hogy az orbáni harcmodorral nem lehet felszámolni a bírói alkotmányvédelem esélyét. A bírákat hivatástudatuk, személyes ambícióik és más indítékok is ösztönözhetik az elvileg helyes döntésre.

Orbán viszont olyan figura, akinek az alkotmányhoz való viszonyát nem stabil elvek határozzák meg, hanem az, hogy a hatalomgyakorlást élet-halál harcként fogja fel, amelyben mindig az aktuális ellenséghez kell igazítania arculatát.

A harcálláspont megváltozását talán az a szövege szemlélteti legjobban, amely 2000. január 13-án, az Alkotmánybíróság tízéves fennállásának ünnepén íródott: Az alkotmány a „rendszerváltozás céljairól és eredményeiről, fiatal demokráciánk lényegéről, működési elveiről ad röntgenképet. Mindannyian emlékszünk rá, akik ott bábáskodtunk parlamenti demokráciánk születésénél, hogy fontos törekvésünk volt az Alkotmánybíróság létrehozása. Megalakulása az alkotmányos kultúra újjáteremtésének kezdetét jelezte. (...) A magyar polgárok tudatában az Alkotmánybíróság ma már a jogbiztonság egyik záloga, s ezáltal jelképe a megújuló Magyarországnak.”