A szuverén változatai
A szuverenitás bonyolult, vitatott és változó értelmű fogalom. Benne rejlik a felsőbbség, az autonómia, a függetlenség. Aquinói Tamás abban hitt, hogy a mindenható Isten a szuverén. Bodin azt állította, hogy a mindenható akaratát megvalósító uralkodó. Hobbes amellett érvelt, hogy a szuverén nem isteni elrendelésből, hanem társadalmi megegyezés alapján uralkodik. Rousseau jutott el odáig, hogy a nép a szuverén.
A népszuverenitás mai, demokratikus felfogása elsősorban a közhatalom forrására vonatkozik. A szuverenitás alanya a nép, vagyis az állam lakosainak összessége. Egyetlen csoport és személy sem zárható ki önkényesen a nép köréből, és senki nem vonható be a nép körébe, aki nem tagja a politikai közösségnek. A törvényhozás, a kormányzás és a bíráskodás az országlakosok nevében zajlik, az ő felhatalmazásukra vezethető vissza. A népszuverenitás Rousseau-nál még azt jelenti, hogy a nép nemcsak a hatalom forrása, hanem gyakorlója is, amivel egyedül a közvetlen demokrácia fér össze, a képviseleti kormányzás nem. Kant viszont különbséget tesz a nép mint a hatalom forrása és a képviselet mint működőképes intézményi forma között. A modern demokráciák képviseleti demokráciák, amelyek eltérő mértékben biztosítanak teret a közvetlen részvételnek.
A szuverenitás jelentésváltozása a demokratizálódással függ össze. A szuverenitás elvének megfelelő rendszer Hobbesnál az abszolút monarchia, később az alkotmányos monarchia, még később egyedül a demokratikusan választott parlament számít szuverén intézménynek. A királyi direktívák „We the king” királyi többesét felváltja az alkotmányokban a „We the people” nevében működő képviselőtestület. Angliában a parlament szuverenitását sokáig olyannak képzelték, mint korábban az abszolút uralkodóét. Blackstone klasszikus meghatározása szerint a parlament mindent megtehet, ami természetileg nem lehetetlen, és amit a parlament megtesz, azt „semmilyen földi hatalom nem képes visszavonni.” Ugyanez Dicey megfogalmazásban: „nincs ember vagy testület, kinek Anglia törvénye jogot adna a parlamenti törvényhozást megdönteni vagy eltávolítani.”
Létezik az állam szuverenitása is. A nemzetközi jogban egy állam akkor szuverén, ha rendelkezik meghatározott területtel, főhatóságot gyakorol az állandó lakosság felett, kormányzata nincs más államnak alárendelve, és képes más szuverén államokkal együttműködni.
A nép és az állam szuverenitása is a közösségi önrendelkezésre vonatkozik. Az előbbi az önrendelkezés belső jellegzetességeiről szól, vagyis arról, hogy kik a közösség tagjai, és a közösség milyen intézményi rendben gyakorolja önrendelkezését. Az állam szuverenitása pedig ugyanennek az önrendelkezésnek a külső, nemzetközi összefüggéseit írja körül.
A demokratikus közösségi önrendelkezés az egyéni önrendelkezés származéka. Locke az első, aki az egyént nevezi szuverénnek. Nála a „szuverén” szó nem az addig szokásos értelemben szerepel, hanem csakis mint az egyén jelzője: a szuverén egyén jogosult dönteni a saját életét és javait érintő ügyekben. Később Mill ezt így fogalmazza meg: „Az egyén csak annyiért felelős a társadalomnak, amennyi viselkedéséből másokat érint. Mindabban, ami csak őt érinti, jogos függetlensége korlátlan. Önmagának – saját testének és lelkének – mindenki korlátlan ura.” (Az eredetiben: „Over himself, over his own body and mind, the individual is sovereign.)” Így a szuverenitás demokratikus felfogása voltaképp a liberális elv kiterjesztése a közösségi döntéshozatalra: ahogy minden ember szuverén döntéshozó a saját dolgaiban, úgy jogosultak az állami fennhatóság alatt együtt élő emberek a rájuk vonatkozó közösségi döntéseket meghozni választással, szavazással, alkotmányos intézmények közvetítésével. A szuverenitás demokratikus felfogása értékes, mert azok dönthetnek egyenlő jogokkal, akik a döntések jogosultjai és kötelezettjei lesznek.
A szuverén korlátai
A földi életben a szuverén nem mindenható. Az önrendelkezés, így a közösségi önrendelkezés sem jelenti azt, hogy mindentől függetlenül bármikor bármit megtehetünk. Még a nép sem adhat felhatalmazást bármiféle hatalomgyakorlásra, és a választott képviselők sem dönthetnek kényük-kedvük szerint. Constant ezt úgy fogalmazza meg, hogy a népszuverenitás „terjedelmét azok a határok szabják meg, amelyeket az igazságosság és az egyén jogai jelölnek ki. Egy egész nép akarata sem teheti igazságossá azt, ami igazságtalan. A nemzet képviselőinek nincs joguk olyasmit cselekedni, amihez a nemzetnek nincs joga.”
Dicey is számol a parlamenti szuverenitás korlátaival, melyek közül a jog uralma a legfontosabb. Ez egyrészt azt jelenti, hogy személyek önkényes akarata helyett a személytelen jog érvényesül, másrészt, hogy a „jog asztalánál” mindenki egyenlő, harmadrészt, hogy a törvényeket a rendes bíróságok értelmezik és alkalmazzák. Csak az számít jognak, amit a bíróságok elismernek és alkalmaznak. Ezen túl végső soron a nép ellenállása vagy ellenszegülése is korlátozza a parlament fennhatóságát. Bár megannyi történelmi példa bizonyítja, hogy „a despoták uralmát a jólelkű alattvalók barom módjára eltűrik,” az engedelmesség és beletörődés nem határtalan.
Kétséges, hogy a brit parlament valaha is rendelkezett a Blackstone által neki tulajdonított korlátlan szuverenitással. Hope főbíró úgy fogalmaz, hogy ha valaha abszolút is volt a parlamenti szuverenitás, ma már nem az, mert a szuverenitás-elv fokozatosan átalakult. Bingham főbíró szerint a parlamentet korlátozó „fékek és ellensúlyok benne rejlenek a brit alkotmányban”. Ez a változás tükröződik például a Lordok Háza főbírósági funkciójának megszüntetésében és a független legfelső bíróság létrehozásában, valamint az észak-ír, skót és walesi önkormányzatiság kiterjesztésében.
Mindez úgy foglalható össze, hogy a népszuverenitás nem terjed ki a közügynek nem minősülő kérdésekre, az országlakosok magánéletére és életfelfogására, amelyeket az emberi jogi garanciák védenek. Mivel a népszuverenitás az adott ország közügyeire vonatkozik, ezért értelemszerűen nem terjed ki más országok saját belső ügyeire. A népszuverenitás továbbá nem terjed ki a nemzetközi közösség ügyeire sem, melyek a nemzetközi jog alá tartoznak. Egy állam eldöntheti, hogy köt-e nemzetközi szerződést, részt vesz-e nemzetközi intézményekben, és vissza is hívhatja a delegáltjait, de egyoldalúan nem írhatja felül a nemzetközi normákat.
A szuverén abuzálása
Elődeikkel ellentétben a modern autokraták nem tagadják nyíltan az olyan elveket, mint a demokrácia, a joguralom, az emberi jogok és a szuverenitás, hanem visszaélnek velük. A népszuverenitásra hivatkoznak elcsalt parlamenti és államfőválasztások, népszavazások és nemzeti konzultációk kapcsán. A parlamenti szuverenitás nevében számolják fel a független bíráskodást és más alkotmányos ellensúlyokat. Az állami szuverenitás a hivatkozási alap, amikor a nemzetközi együttműködés egyoldalú elutasítása, a nemzetközi jogi (vagy európai uniós) kötelességek megszegése van napirenden.
Ennek az egyvelegnek Vlagyiszlav Szurkov, az orosz elnöki autokrácia ideológusa a „szuverén demokrácia” nevet adta. A koncepció Ivan Iljin rögeszméihez áll közel, aki egykor az „orosz keresztény fasizmusról” értekezett. Szerinte a politika lényege a homogén nemzet kialakítása, valamint az ellenség beazonosítása és semlegesítése. Iljin a demokráciát „szimulákrum”-nak képzelte el, melyben az időszakos választások csak rituálék: a vezér ismétlődő felhatalmazásai ünnepélyes és látszólag demokratikus keretek között.
Iljin inspirálója Carl Schmitt volt, aki a politikát barátokra és kiiktatandó ellenségekre osztotta fel, a népet monolitikusan, faji alapon határozta meg, és a „szuverén diktátor”-nak nevezett vezér mellett állt ki, aki jogi korlátok nélkül dönt.
A mai orosz autokrácia ezt a „szuverenista” nézetet melegíti fel. Úgy tartja fenn a vezér egyeduralmát, hogy megtagadja saját népétől a szabad választásokat, és száműzetésbe kényszeríti, bebörtönzi, meggyilkolja az ellenzékieket és a független civileket. Más országokban törekszik meghekkelni a választásokat, dezinformációs hadviselést folytat az európai közösség tagjai ellen, hadseregével próbálja elfoglalni Ukrajnát. A vezér akaratát maximálisan kiszolgáló orosz alkotmánybíróság a „nemzeti alkotmányos identitás” egy olyan koncepciójával állt elő, amely semmibe veszi a nemzetközi jogot és más államok szuverenitását.
Manapság a magyar államhatalom szolgai módon követi az orosz modellt. A miniszterelnök parancsainak megfelelően a kormány, a parlament, az alkotmánybíróság és a köztársasági elnök az állampárt nyers hatalmi érdekeit érti a magyar szuverenitás alatt. A torz szuverenitás-szemléletben diktátumnak számítanak az EU-tagsággal járó kötelezettségek, melyeket népszavazáson önként vállaltak a választópolgárok és a nevünkben eljárva az egymás után megválasztott parlamentek és kormányok, arról nem is beszélve, hogy választott magyar képviselők is tagjai az EU parlamentjének.
Az úgynevezett szuverenisták Európa-szerte uralomra törnek. Átmeneti szövetségesük nem más, mint az Egyesült Államok elnöke, a világ leghatalmasabb „szuverenistája”. A „szuverenista internacionálé” lépésről-lépésre halad a nemzetközi jog ellehetetlenítése felé, legyen szó a Nemzetközi Büntetőbíróságról, a WHO-ról vagy az Emberi Jogok Európai Bíróságáról. Számukra siker a globális klímaváltozás, a járványok, az éhezés, a kizsákmányolás elleni globális fellépés megcsáklyázása.
Az orwelli „újbeszéd” mai változatában is háborút jelent a béke, elnyomást a szabadság és diktatúrát a szuverenitás. A nyelv persze sok mindent elbír. A szavak jelentését formálhatják tévedések és átértelmezések, ahogy indiánnak nevezik az amerikai bennszülötteket, és forradalmat jelent a revolúció (körforgás). A szavak abuzálásával is létrejöhet új jelentés, miként a nácik bevezették a „nemzeti szocializmust” és a kommunisták a „népi demokráciát”. Ilyen módon az újabb generációk a szuverenitást azonosíthatják a NER-rel és külföldi megfelelőivel. De ez nem érvényteleníti a szuverenitás értelmes és igazolható használatát.
A szuverén bitorlása
Az abúzus a szellemi javakra is kiterjed. Például a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke, Lánczi Tamás saját podcastműsort indított Szuverén címmel. A Szuverén és a Szuverén podcast cím a mi szellemi tulajdonunk, amely szerzői jogi védelem alatt áll. Az azonos címmel indított műsor jogsértő. All rights reserved.
A jogsértővel szemben most három okból nem lépünk fel jogi úton. Egyrészt, mert időnket és energiánkat nem szeretnénk jogvitára pazarolni egy másik törpe minoritással.
Másrészt, mert úgy tartjuk, hogy szuverén szellemiséget nem lehet bitorlással megszerezni.
Harmadrész, mert a mi stílusunktól eltérő hangneme ellenére is megfontolandónak tartjuk Eörsi István kedvenc idézetét Bornemisza Péter 16. századi prédikátortól: „Ha szarral harcolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros leszesz.”
Ugyanakkor Augiász istállóját ki kell majd takarítani. Herkulesi munka lesz.
Aki pedig kiváncsi arra, hogy milyen az eredeti, annak ajánljuk a Szuverén, Karinthy Frigyes és Vajdai Vilmos közös podcast szerzeményét 2010-ből Alkotmánypropaganda címmel. Ebből az is kiderül, hogy mit és hogyan szoktak hamisítani az álszuverének.