A harmadik köztársaság alkotmánya alatt kirajzolódó alkotmánybírósági gyakorlatból egyértelmű, hogy nem létezhet korlátok nélküli közhatalom egy, az alkotmányosság értékeit magáénak tudó országban. Természetesen irányadó ez az Alkotmánybíróságra (AB) is. A két legmagasabb bírói fórum között zajló, közel két évtizedes közjogi csaták után elfogadottá vált az is, hogy a harmadik köztársaság alkotmánya – ahogyan az alaptörvény is – a hatalommegosztás értelmezési aspektusát Magyarországon kettéosztotta. Az alkotmány végső értelmezője az AB, az alkotmány alatti normák végső értelmezője a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria lett.
De vajon az alaptörvény végső értelmezési monopóliumának része-e annak meghatározása, hogy melyek az AB-ra kötelező források? Álláspontom szerint ésszerű keretek között igen. Ésszerű kereteken elsődlegesen azt értem, hogy általában a koherens alkotmányértelmezési módszer – és különösen a morális értelmezés – nem vezethet olyan eredményre, amely nyilvánvalóan ellentmond az alaptörvény tételes szabályának.
Ez az írás azt vizsgálja, hogy az AB korábbi döntései, a luxemburgi és strasbourgi bíróságok esetjoga, valamint a történeti alkotmány vívmányai konkluzív, minden mást kizáró módon kötelezik-e az AB-t. Előrebocsátom, hogy nézetem szerint ezek a források alapvetően más-más kötőerővel rendelkeznek az alkotmánybírósági döntéshozatalban.
Könyvtárnyi irodalom foglalkozott már azzal, hogy a korábbi alkotmánybírósági döntések mikor tekinthetők kötelező erejű forrásoknak, precedensnek, nem pedig – az egykori amerikai legfelsőbb bírósági bíró, Roberts szóhasználatával élve – csak az „adott napra érvényes vonatjegynek”. A többségi szakirodalmi álláspont szerint amennyiben a korábban eldöntött és az eldöntésre váró ügy lényeges körülményei összehasonlíthatóak, netán azonosak, akkor az alkotmánybíróságnak a korábbi precedensdöntése alapján kell eldönteni a később elbírálandó ügyet.
A strasbourgi és luxemburgi testületek az Emberi jogok európai egyezménye (egyezmény) és az uniós jog végső értelmezői. Az alaptörvény egyértelmű abban a kérdésben, és a nemzetközi szerződéskötési eljárásról szóló törvény megerősíti ezt, hogy az állam képviselőinek, a jogalkalmazóknak, így az AB-nek is kötelezően figyelembe kell venni mind a strasbourgi, mind a luxemburgi esetjogot. Míg tehát az alaptörvény végső értelmezésének a monopóliuma az Alkotmánybíróságé, addig az egyezmény, illetőleg az uniós jog tekintetében ez a hatáskör Strasbourgba, illetve Luxemburgba került, és a magyar állam e szuverenitástranszfert az alapító szerződések ratifikációjával elfogadta.
A fentiekből is látható, hogy az alkalmazási kötelezettség kérdése nem csupán a forráson múlik (külföldi vagy magyar ítélkező testület foglalt-e állást az adott jogkérdésben), hanem elsődlegesen az számít, mit mond az alaptörvény e források kötelező erejéről. Ahogy erre utaltam: más és más kötőerőt tulajdonítok egyfelől az AB precedenseinek és a strasbourgi, valamint a luxemburgi gyakorlatnak, másfelől a magyar alkotmányosság történeti vívmányainak. Míg az előzőek lehetnek konkluzív érvek a döntéshozatal során, hiszen az AB önértelmezése szerint az alaptörvény jogvédelmi mércéje sem mehet a strasbourgi és luxemburgi mércék alá, addig az utóbbiak tekintetében mindez nem irányadó. Jó példa erre a bírói nyugdíjazás ügye.
Az AB ugyan minden kétséget kizáróan a történeti vívmányok közé sorolta a XIX. század hetvenes évei óta irányadó bírói függetlenségi szabályokat, de indokolásában mégsem erre a rendelkezésre, hanem a kellő felkészülési idő jogállami követelményére, a stabil bírói szolgálati jogviszonyok önkényes megváltoztatásának tilalmára, valamint a bírói függetlenség tételes alaptörvényi szabályára alapította a visszamenőleges (ex tunc) hatályú törvénymegsemmisítés indokát (a közhivatalhoz való jog, valamint a tulajdonhoz való sérelmének elbírálására nem volt szükség az ex tunc megsemmisítéshez).
Nem példa nélküli, hogy a bíróságok tételes jogon kívüli (szakirodalmi nyelven: metajurisztikus) forrásokra hivatkoznak. Számos esetben – ahogyan ezt Uitz Renáta elegánsan bemutatja – olyan jogon kívüli tényezők, mint a például az ügy történelmi körülményeinek mérlegelése, elengedhetetlenek a megalapozott, a társadalmi valóságot figyelembe vevő döntéshozatalhoz. Abban azonban konszenzus van a mértékadó alkotmánybíróságok között, hogy az alkotmányon kívüli tényezők nem szolgáltathatnak végső érveket a döntéshez, azok nem kötelező precedensek, csupán elősegítik a döntéshozatalt.
Az értelmezőnek, különösen az alaptörvény végső értelmezőjének igen tág keretek állnak rendelkezésre ahhoz, hogy az alkotmányozó által leírt szavakat tartalommal töltse meg. Ez azonban nem jelenti azt – a Hans Kelsen által leírt, majd Frederick Schauer által továbbfejlesztett hasonlatot átvéve –, hogy az alaptörvény „képének” és az az alatti rétegnek ne lenne kerete, s a festő ne érezhetné, mikor csúszik ki ecsete a vászonból, esetleg a kezéből.