A Magyar Rádió és a Magyar Televízió visszautasította a Jobbik hirdetésének közlését. A párt jogorvoslatért fordult az Országos Választási Bizottsághoz, amely megállapította, hogy a két közmédia köteles leadni a reklámokat. Az ügyekben a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső szót, helybenhagyva a Jobbiknak kedvező választási bizottsági határozatokat. A gát szakadt, a kampányfinisben a közrádió és a köztévé is sugározta a cigánygyűlöletet.

A jogi helyzet látszólag egyértelmű. Az OVB és a főbíróság is – némileg eltérő indokolással – úgy értelmezte a szabályokat, hogy a műsorszolgáltató nem vizsgálhatja a politikai hirdetés tartalmát. A Helsinki Bizottság, a Nyilvánosság Klub és a TASZ viszont – szintén nem teljesen azonos felfogásban – amellett érvelt, hogy cigánygyűlölő reklám közlését meg kellett tagadni.

A jogvita és a bírósági felülvizsgálat természetes velejárója a politikai szólásszabadság körüli nézeteltéréseknek. Emlékezhetünk a médiahatóság, a választási bizottságok és a bíróságok számtalan jogértelmezési vitájára a médiatörvény és a választási eljárási törvény helyes alkalmazásáról. Akkor is maradtak kételyek, amikor konszenzus alakult ki a paragrafusokról, mert az legtöbbször a szólásszabadság csorbítását jelentette: a szabad szólást engedő tévé- és rádióműsorok sokaságát regulázták meg a jogalkalmazó autoritások. Mondhatni a szabadszájúak elvétve jártak olyan jól, mint most a rasszizmus hirdetői.

A Legfelsőbb Bíróság a Jobbik reklámügyében kimondta, hogy a rádiók és tévék semmilyen tartalmi kifogást nem támaszthatnak a közlésre megkapott politikai reklámokkal szemben. Ha ez tényleg ilyen egyszerű volna, akkor maholnap egy párt előállhatna például egy olyan korrupcióellenes hirdetéssel, amelyben pornójelenetek vannak, egy másik meg valódi állatkínzással illusztrálhatná közéleti mondanivalóját. Hiába állítja a jogerős ítélet, hogy a törvény kategorikusan kizárja a tartalmi mérlegelést, ez a jogi álláspont maga is bonyolult tartalmi mérlegelés eredménye. A bíráknak el kellett dönteniük, hogy figyelembe veszik-e a médiatörvény szóláskorlátozó rendelkezéseit, vagy kizárólag a választási eljárási törvényre hagyatkoznak. Olyan absztrakt fogalmak értelméről kellett állást foglalniuk, mint a hirdetés tartalmáért való „felelősség”, a „jóhiszemű joggyakorlás”, a pártok közötti „esélyegyenlőség”, és így tovább. Tehát az ítélet a bizonyíték arra, hogy nem egyik vagy másik paragrafus magától értetődő jelentésén múlott a döntés, hanem vitatható elvi szempontokon.

A politikai szólás szabadsága drága kincs. Demokráciában a közügyek eldöntésének elengedhetetlen feltétele a nyílt és szabad vita. Csak akkor van esély arra, hogy helyes döntések szülessenek, ha a választópolgárok megismerhetik a legkülönfélébb információkat és véleményeket. A közbiztonság, a bevándorlás, a közvagyon felhasználása, a juttatások elosztása és megannyi más közügy heves, indulatos vitákat gerjeszt, amelyben radikális, szívtelen, galád felfogások és javaslatok is megjelenhetnek. Igen, a vélemények piacán harmadosztályú áru is kapható. A választási kampányok éppen azok az események, amelyeken a leginkább engedni kell a túlfűtött vitát és érvelést is.

Mondhatjuk persze, hogy a rasszista zajongás nem visz közelebb az igazság kiderítéséhez, viszont belegázol embertársaink lelkébe. Egyáltalán nem csökkenne a diskurzus hatékonysága, ha a jobbikos vélemények cenzúra alá esnének. Csakhogy a szólás nem pusztán hasznossági kérdés. Minden választópolgárnak egyforma a szavazati joga, és egyaránt megoszthatja környezetével elgondolásait, tapasztalatait, félelmeit, akár előítéletes következtetéseit. Vagyis a voksjog mellett mindenkinek joga van arra, hogy kísérletet tegyen szavaival befolyásolni, meggyőzni másokat. A választásokon többségbe jutott álláspont érvényesítése csak akkor legitim, ha a döntés előtt mindenki részt vehetett a vitában. A többségnek nincs joga rákényszeríteni az akaratát azokra, akiket megfosztott a joguktól, hogy tiltakozzanak, vagy ellenérveket fejtsenek ki. A kollektív döntések legitimitásának feltétele, hogy passzív áldozatok helyett cselekvő részesek vannak. Ez az indoka, hogy politikai diskurzusban megszólalhatnak a szélsőségesek, és a Jobbik megjeleníthet rasszista szempontokat, terjeszthet romaellenes hirdetéseket.

A demokratikus politikai közösség azonban nem maradhat tétlen az intoleranciával és a kisebbségeket fenyegető veszélyekkel szemben. Folyamatos cselekvést igényel a tisztességtelen és egyenlőtlen bánásmód például az iskoláztatásban, a munkahelyeken, a lakhatás terén, a rendvédelmi és büntető igazságszolgáltatási gyakorlatban. Egy politikai közösség addig nevezheti magát demokratikusnak, amíg polgárainak egyik vagy másik csoportját nem kényszeríti alacsonyabb rendű státuszba. A demokratikus célok elérését civil szervezetek mellett közintézmények szolgálják, amelyek az egész közösséget reprezentálják. Ez indokolja, hogy a közpénzen működtetett intézmények legyenek elkötelezettek a demokratikus értékek mellett, és ne válhassanak rasszista propaganda szócsöveivé. Ha van értelmük a közszolgálati tévé- és rádiócsatornáknak, az a politikai közösség demokratikus és kulturális értékeinek megőrzése és fejlesztése. Mindebből az következik, hogy a rasszista szólás terjesztésére nem vehető igénybe a közszolgálati infrastruktúra.

Vajon e korlátozás nem sérti-e a választási kampányban részt vevő pártok esélyegyenlőségét? A bíróság határozatából implicit módon az következik, hogy ez az elv azt jelenti: amelyik párt ki tudja fizetni a súlyos reklámdíjakat, azt propagál, amit akar. Az esélyegyenlőségnek azonban nem ez a legjobb olvasata. Ez a bonyolult elv általában a gyengébb helyzetben lévő társadalmi csoportokhoz tartozókat védi, akik nehezebben tudják érvényesíteni érdekeiket és hallatni a hangjukat. Számukra kell biztosítani az esélyegyenlőtlenségek csökkenését eredményező eszközöket. Ám itt egészen másról van szó. A Jobbik mint parlamenti párt nehezen sorolható a támogatásra szoruló elesettek közé. Nincs elzárva a nyilvánosságtól, programját szabadon terjesztheti a különböző fórumokon. Sőt a közszolgálati műsorok politikai műsoraiban is megjelenhetnek szószólói, és hirdetéseket is közölhet. Az esélyegyenlőség értelme ebben a kontextusban az, hogy a pártok ugyanolyan feltételekkel közölhetik mondandójukat.

A közszolgálat igénybevételének feltétele, hogy tiszteletben kell tartani a demokrácia alapjait. Ez nem általános, tartalmi alapú korlátozás, hanem egy közlési forma, a közszolgálati műsorrendben való megjelenés akadálya. A követelmény minden pártra egyformán vonatkozik, nem csak a Jobbikra. Kétségtelen, hogy a szélsőjobbos pártot érinti hátrányosan, mivel az ő programja áll legtávolabb a demokrácia alapjaitól. Nem némítja el a párt hangadóit, de költségesebbé teszi közléseik célba juttatását, mivel más csatornákat kell igénybe venniük. A hátrány azonban nem jogsértés: a szólásszabadságba nem tartozik bele, hogy a demokratikus értékeket tagadó nézetek ugyanolyan költségekkel terjeszthetők, mint azok, amelyek tiszteletben tartják a politikai közösséget egybefűző értékeket.

Az elvek tisztázása megkönnyíti a bírói mérlegelést, de nem szüntet meg egy további nehézséget: a konkrét esetekben el kell dönteni, hol húzódnak a közszolgálati média befogadóképességének határai. A Legfelsőbb Bíróság a Jobbik rádióügyében ezt úgy próbálta elkerülni, hogy elvekre hivatkozva deklarálta: nincs mit mérlegelni. A Bauer Jánosné, Kovács Ákos és Kovács András alkotta bírói tanács szerint a „közszolgálatiság”, a „rendeltetésszerű joggyakorlás” és a „jóhiszeműség” elveibe ütközött a két közmédia elutasító magatartása. Vagyis a döntés szerint a köz szolgálatára rendelt intézmények akkor járnak el rendeltetésszerűen és jóhiszeműen, ha teret biztosítanak a rasszizmusnak. (A köztévé ügyében Kaszainé Mezey Katalin, Tóth Kincső és Kalas Tibor tanácsa jutott hasonló végkövetkeztetésre.) Az Országos Választási Bizottság és a Legfelsőbb Bíróság egybehangzó álláspontja nem a szólásszabadságot védte meg, hanem figyelmeztető lépést tett az államilag támogatott kirekesztés irányába.